Kereső toggle

Ez a harc lesz a végső?

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Egy olyan konfliktus gyújtópontjába került most Magyarország, amely sokkal mélyebben húzódó feszültségekről szól, mint amik első pillantásra észrevehetők. A napi szinten felbukkanó feszültségek mögött valójában az Európai Unió mélyben megbúvó legitimációs válsága húzódik.

Az Európai Unió folyamatait vezénylő politikusok egy olyan politikai konstrukcióban gondolkoznak, amelynek a fő jellemzője a jelenlegi rendszer evolúciója, amely az unió előtt álló problémák megoldására egy magasabb szervezettségi szinten álló egységet biztosítana. A fejlődés iránya és végpontja azonban nincs meghatározva, a reformláznak nincs konkrét, testet öltött iránya, továbbá hiányzik a demokratikus legitimációja. Ennek hiányát az európai – inkább csak jelszavakban megfogalmazott – értékrendre való hivatkozás hivatott betölteni. Az eddigi szerződéseken nyugvó európai szövetség már nem alkalmas arra, hogy a felmerülő problémákra gyors és hatékony válaszokat adjon, a végrehajtó központ pedig olyan megoldásokat próbál a tagállamokra kényszeríteni, amelyekre az eddigi szerződések nem jogosítanak és a tagállamok szuverenitását érintik (ilyen például a bevándorlási kvóta). A legitimitási válság két ponton ölt testet: egyrészt az EU működését illető igények már túl vannak az eddigi szerződések által biztosított kereteken, másrészt azok a kormányok által aláírt nemzetközi szerződések, amelyek szabályozzák az EU működését demokratikus – nem jogi – legitimációja megkérdőjelezhető.

***

Ennek a legitimációs válságnak jelei azok az Európa-szerte megerősödő mozgalmak, amik a nemzeti, európai identitás és nemzeti szuverenitás megerősítését tűzték ki célul. A migránsválság szerte Európában felerősítette azokat a hangokat, amik arról szólnak, hogy egy szűk, megfelelő felhatalmazással nem rendelkező európai központ intézi az európai politikát, és olyan döntéseket hoznak, amelyek kifejezetten az egyes tagországok érdekei ellen vannak. Az európai mainstream politika a – megfogalmazhatatlan – európai értékekre való hivatkozással próbálja ezeket a mozgalmakat szélsőségesnek beállítani és megbélyegezni. De ha a szélsőségességnek klasszikus jogi és demokratikus intézményességi kritériumait nézzük, akkor inkább azt a politikát lehet szélsőségesnek nevezni, amely felhatalmazás nélkül próbál egy intézményrendszert felhasználni egy legitim módon el nem fogadott politika érdekében.

A márciusi Római Nyilatkozat aláírása és elfogadási körülményei már azt jelzik, hogy a jelenlegi EU-s politika elégtelen legitimációját próbálják kiegészíteni, akár olyan áron is, amely a polgári világ előtti időszakba nyúlik vissza, a szakrálisnak tekintett pápai legitimációhoz. A nyilatkozat elfogadását kísérő pápai fogadás és beszéd az EU-s vezetőknek ezt a szándékot jelzi.

Ezeket a szuverenitási problémákat csak azok az országok nem érzik, amelyeknek nemzeti szuverenitásuk nem csorbul, mivel nemzeti törekvéseik maradéktalanul megvalósulnak az EU-ban, vagy éppenséggel nemzeti politikájuk európai kiterjesztését szolgálja az EU. (A britek már elindultak a kilépés felé, mert nagyon is érezték ezeket a szuverenitásukat érintő problémákat. A németek viszont nagyon Európa-pártiak, nem véletlenül, mert sokak szerint az Európai Unió pusztán a német politika kiterjesztését szolgálja.)

Magyarország minden, ezzel kapcsolatos felmérés szerint elkötelezett az EU felé, feltehetőleg nemcsak a költségvetés stabilitását biztosító EU-s pénzek miatt, hanem azért is, mert az a magyar kultúra és hagyomány, amely Európa védőpajzsaként – joggal – tart minket számon, nem engedné, hogy az európai közösségből eltávozzunk, de nem fogad el olyan európai koncepciót, amely nemzeti céljaink kiteljesedését akadályozná.

Az érvénytelen kvótanépszavazás ugyan kudarc volt az eredeti kormányzati tervekhez képest, azt tekintve mégsem volt az, hogy a magyar nemzet egyértelműen nemet mondott a betelepítésre nemzetünk és kultúránk védelmében. Ennek egyik fő oka, hogy a trianoni béke következtében határainkon túl rekedt magyarság miatt jelenleg az egyik fő program számunkra a nemzet kulturális, nyelvi, nemzeti egységének az építése. Ezenkívül Magyarország történelmének logikája a nemzeti szabadság és az európai kultúra védelmének gondolatmenetében ölt testet. Ezek a tendenciák azonban nem érthetőek az egyértelműen ideológiai beállítottságú, vezető európai irányzatok számára. (Mint ahogy az anyaföldjükön kisebbséggé vált magyarság autonómiakérdései is érzéketlenül hagyják a kisebbségi jogokra egyébként látványosan érzékeny Európát.) Ez pedig egyértelműen frontot nyit Magyarország és az EU-t jelenleg irányító erők között.

Ez a konfliktus a Magyarországot érintő európai parlamenti vitanapon is érezhető volt. Orbán Viktor egyértelműen kifejezte, hogy egy olyan Európában gondolkozik, amelyben bizonyos kérdésekben a tagállamok határozott véleményeket fogalmaznak meg, amelyet aztán nyílt vitában ütköztetnek a megegyezést keresve. Ez a felfogás a nemzeti szuverenitáson nyugvó államszövetség Európa-képe. Az Orbánnal szemben felvonuló erők viszont olyan közös Európáról beszélnek, ami szervezeti és alkotmányos szinten soha nem jött létre. Ezért történik meg rendszeresen a nagy általánosságban az európai értékrendre való hivatkozás, ami a közös gondolkodás helyett valami vallásos áhítatszerű érzésre apellál. A magyar kormányt támadó vélemények egy valamiféle közös európai tömb platformjáról hangzottak el, amelynek nem igazán látszanak a legitimációs alapjai. Alapvetően az a kérdés, hogy a nemzeti szuverenitásoknak (és identitásoknak) lesz-e helye az újonnan felépülő Európában, vagy egy bizonytalan legitimitású, globális identitáson épülő hatalmi konstrukció jön létre.

***

A baloldali politikai taktika – amely visszanyúlik a ’68-as diáklázadásokon, az 1917-es orosz kommunista forradalmon és a párizsi kommünön keresztül a jakobinus diktatúráig – tudatosan nyit olyan terepeket, ahol a demokratikus (választásokon keresztül létrejövő) legitimáció helyett létrehoz párhuzamos (valójában nem valódi, ál) legitimációkat, amelyeken keresztül be tudnak avatkozni a legitim döntéshozó szintekbe. Ezek a terepek: a média, civil szféra, tudományos élet vagy éppen a tüntetéseken létrejövő bázisdemokráciák mechanizmusai. Az ezeken a területeken létrejövő „kettős hatalom” lehet az a bástya, ahonnan aztán el lehet indítani az akciót a törvényes hatalom ellen. Látszólag demokratikus folyamatokon keresztül jön létre a kisebbség diktatúrája. Ezt a taktikát láthattuk Trump megválasztása utáni tüntetéseken az USA-ban, de Izraelben is, amikor a V15-mozgalom esetében az Obama-kormányzat NGO-k segítségével próbálta manipulálni az izraeli választásokat (ennek a tanulságnak a leszűrése hozta létre az izraeli átláthatósági törvényt).

A taktika lényege, hogy bizonyos érzékeny ügyek kapcsán mozgósítható tömeggel, testületekkel meg kell szállni a nyilvánosság valódi és szimbolikus tereit, majd a megnyilvánulásokra hivatkozva politikai legitimitást merítve mozgalmat indítani, vagy tárgyalópartneri viszonyt kikényszeríteni a törvényes hatalommal. A jelenség lényege az az optikai csalódás, amely egy téren megjelenő 10-20 000 embert, vagy nem demokratikusan megválasztott testületet többnek láttat, mint a választásokon részt vevő többmilliós tömeget. Ez a logika konkrét politikai taktikaként először a kommunista szovjetforradalomban jelent meg, amikor is a nagy francia forradalom és a párizsi kommün tapasztalatait leszűrve alakították ki az immár politikai taktikaként működő gyakorlatot. A különféle területeken, üzemekben vagy városrészekben alakított gyűléseken a leghangosabb és legagresszívebb politikai agitátorok kezébe került a vezetés általában nyílt szavazással, vagy egyszerűen anélkül, hangerő folytán. Majd az így megalakult tanácsok (szovjetek) elkezdtek párhuzamosan működni a törvényes hatalommal, így jött létre a kettős hatalom. Később a „Minden hatalmat a szovjeteknek!” jelmondattal a hatalmat a törvényes eljárás nélkül hatalomra került csoportok ragadták meg.

Az elmúlt években ennek a politikai gyakorlatnak a különböző formái kezdtek eluralkodni, és ezeket az eszközöket használva próbálják a törvényesen megválasztott kormányok működését aláásni. Az eljövendő évek stabilitásának a kérdése ott fog eldőlni, hogy a döntések a valódi demokratikus legitimációval rendelkező területeken fognak-e megszületni. Ha viszont ezek a legitimációt gyengítő tendenciák erősödni fognak, azok konkrét előidézői lesznek olyan válságoknak, amelyek a mai világban vagy a káosz, vagy a diktatúra irányába fognak mutatni.

Olvasson tovább: