Kereső toggle

Átjárók feszegetése

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Határok megnyitása. Oly szókapcsolat ma ez, amiről mindenkinek van véleménye. Ami képes egészen mély töréseket létrehozni a nyugati kultúrkörhöz magukat emelt fővel soroló nemzetek között, és e nemzeteken belül.

 Ezalatt nyílnak másféle határok, átjárók legalábbis. Életmódban, értékrendek terén mintha hónapok alatt alakulna át minden, a filmművészetben pláne viharos gyorsasággal. Két friss példánk is van erre.

 „Kevés ennyire hatásos, ennyire magával ragadó és elemi erejűen megrázó, egyszerre beteg és mégis nagyon okos film készült eddig a világon” – írja egy népszerű hírportál kiemelt nagybetűkkel a fesztiválokon tömeges rosszullétet okozó Nyers (Raw) című francia filmről. Egy másik portál pedig az Alien-sorozat újabb részét reklámozó szürreális plakátot jellemzi: „ilyen lehet a pokol”.

 Mindkét alkotás határokat lép át, jéghideg szándékossággal. Teszik ezt olyan látványvilággal, melyre a „sokkoló”, „elborzasztó” és egyéb gyenge jelzők gúnyt fakasztva váltak alkalmatlanná. Tudjuk, ma a látvány mindent visz. Egy, az írott szöveget már csak akadozva olvasó, képernyők, ikonok és márkanevek között navigáló kultúrában a Szem az igazi vadászterület.

A Nyers egy zárkózott, gyermeki lélek „fejlődéstörténete”. Egy iszonyatos leépüléshorror, mely során az egyetemi gólyaként gusztustalan beavatási tortúrán átesett, minden szempontból megsérült lány előbb a nyershúsfüggőségig, majd a szó szerinti kannibalizmusig és halottgyalázásig jut el. Miközben „megnyílnak” az érzékei, mellesleg szexuális ragadozóvá lesz. A többnyire elismerő értelmezések szerint mindez a „Test” hatalmának művészi ábrázolása.

A másik film nevezetes szörnyei már régóta az euroatlanti (és innét világszerte kisugárzó) közkultúra részei, akár a farmernadrág. E lények a különc svájci képzőművész (H. R. Giger) látomásos rajzaiból másztak fel a mozivászonra. Szokták e riasztó világot a németalföldi Hieronymus Bosch emberzabáló démonjaihoz hasonlítani, ahogy a feltételezett forrásokban (pszichoaktív anyagtól a démonikus beavatottságig) is párhuzamokat vélnek. Mégis, Bosch eltorzult kreatúráinak vizuális hatását meghaladják Giger savat nyáladzó lényei – alighanem a lélektani károkat is –, mert a film az olajfestményhez viszonyítva atomtöltetként hat.

Éppen ez az, amiért minderről e hasábokon írni érdemes. A film ugyanis még mindig az egyik legerősebb ingerkapu a civilizációban. A mozi tartja magát a kütyüvilág, a Z-generáció multistasking-létezése dacára. Az általános rohanás, a felszínen, ám ott „ezerrel” létezés terében, amikor az öt percnél hosszabb figyelem képessége lassan mutatványos bódéba való különcségnek számít: a filmre valamiért mégis odafigyelnek.

Jóllehet, a filmfogyasztás sem a régi, elavult módon történik. Hangos zajok (csámcsogás, szürcsölés) kísérik ezt is, meg az állandó önkifejezési kényszer (azonnali beledumálás). Ezek persze a mozgókép hangulatát is megcsócsálják… ám mégis megtörténik a képtelenség. Nagyjából két óra alatt, a mozi sötétjében viszonylag sok ember valahonnét valahová eljut. Érzelmeket él át, a belsőkben gondolatok és vélekedések fakadnak. Tűnődés és morfondírozás esete forog fenn, akár napok múltán is. A történetmesélés továbbra is hatalom a lelkek felett.

 Aki fiatalok között él és dolgozik, mint jelen sorok írója, folyamatosan érzékeli ezt a más médiumokat überelő hatást. Mondhatnánk, már Lenin is kiemelt művészetnek tartotta a filmezést – ám sokan (osztott figyelem) Lennont értenének inkább. Végül is egyre megy: mindkettő jóval Zuckerberg előtt dúlta fel önnön korát.

„A szörnyek a mozivászonról az utcára léptek” – énekelte egy forradalmi zenekar valamikor a történelem hajnalán. Ők is átkapcsolják az embert, ám egészen máshová szeretnének elvinni, a létezés egy másik szegletéről benyomást felvillantani. 

Persze a választás a nagyközönség joga. A belépési kapuk (szemünk és fülünk) a személyes tulajdonunkban vannak. Csakhogy az ide érkező hatások nagy része nem kopog illedelmesen, hanem ránk rúgja az ajtót.

Olvasson tovább: