Kereső toggle

A politikai üzenetek hermeneutikája

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A hermeneutika az értelmezés tudománya vagy inkább művészete. Mivel tudásunk nyelvileg determinált, csak azt nevezhetjük megszerzett ismeretnek, amit képesek vagyunk szavakba önteni. Ámde a kimondott szavak mögött mindig ott van a „belső szó”, amely sohasem jut el a kifejezés szintjére. Hiszen amit mondunk, nem fedi le hiánytalanul azt, amit gondolunk. A hermeneutika lényege  –  ahogy azt Hans-Georg Gadamer a Jean Grondinnel folytatott beszélgetésben megfogalmazta  – a „verbum interius”-ban (a belső szóban) van.

A hermeneutika nemcsak a kijelentésekre hagyatkozik, hanem figyelembe veszi a beszéd dialógusba ágyazottságát: azt, hogy minden szó előtt ott van egy kérdés és minden kimondott szó válaszjelleggel bír. „A nyelv igazi egyetemessége a kérdés és a válasz dialektikájában rejlik  –  írja Gadamer  –, s ebből táplálkozik a hermeneutika által felszínre hozott univerzalitásigény.”

Ha tehát közéletünk üzeneteit hermeneutikai szempontból vizsgáljuk, akkor a kijelentések mögött lévő, ki nem mondott szavakat is értelmeznünk kell, hogy megfelelő választ adhassunk, akkor is  – avagy kiváltképp akkor  –, amikor a politikai szereplő nem vár tőlünk egyebet, mint szavainak passzív elfogadását.

Félszavakból is értjük egymást?

A hazai politikusok már a rendszerváltást megelőző évtizedekben is beleestek a társadalmi konszenzus abszolutizálásának hibájába: kikezdhetetlenül szilárdnak és mindenre kiterjedően általánosnak tekintették. Holott a konszenzus annál szűkebb és törékenyebb, mint a magabiztos hatalomgyakorlók gondolják. A kritikusabb szellemű társadalmi rétegeket éppen a szélcsendes felszín inspirálja a sorok közötti olvasás elsajátítására. Ami olykor váratlan és heves társadalmi reakciókhoz vezet.

Az értelmiség már csak ilyen: valóban ráillik az akkortájt kötelességszerűen ráaggatott „haladó” jelző, mert valóban halad, de nem mindig arra, amerre a politikusok szeretnék.

A hatalomviselők azonban váltig abban bíztak, hogy minden a legnagyobb rendben van, hiszen már félszavakból is értjük egymást. És ezért kacsintott Kádár a beszéde közben a hallgatóságra, jelezve, együvé tartozunk: mindenki ugyanazt és ugyanúgy gondolja, ahogy ő. Nincs min töprengeni, hezitálni, fennakadni meg még kevésbé, hiszen ha van is hiba, majd együtt kijavítjuk. Eddig is mindent együtt csináltunk, s ez a néphatalom rendszerében, a szocializmusban nem is lehet másként.

Napjainkban ugyancsak az a szerencse jutott osztályrészül, hogy nemzeti kormányunk van, vagyis a hatalomviselők a nemzettel konszenzusban cselekszenek. Nincs tehát semmiféle meglepő vagy netán ellenérzést kiváltó dolog abban, hogy az országgyűlés elnökének egy közelmúltban elhangzott előadása arról szólt, hogy a következő választásokat azért kell  a Fidesznek megnyernie, mert ez az ország érdeke. Az előadás igazságtartalmától függetlenül könnyű belátni, hogy a kijelentés mögött egy másik álláspont lapul. Mert lehet – miért ne lehetne? –, hogy a magyar állampolgárok hasznára válna, ha ismét a Fidesz győzne a parlamenti választásokon, de ennél a mégiscsak vitatható lehetőségnél  sokkal vitathatatlanabb az a tetemes haszon, amely győzelem esetén a nyilatkozó személyét és párttársait, avagy a kormányzat jelenleg sem csekély haszonnal prosperáló holdudvarát illetné. Erről azonban a nyilatkozó hallgat, pedig hermeneutikai szempontból ez az állítás szilárdabb talajon áll, mint amire ő hivatkozik.

Ha pusztán formálisan vetjük össze a két – a kimondott és a ki nem mondott  –  gondolatot, akkor mindenképpen a biztosabbat, a ki nem mondottat kellene előnybe részesítenünk, amelyre rá lehet építeni a másikat. Hogy a logikai törvényszerűség mégsem érvényesült az országgyűlés elnökének az előadásában, az a kijelentés tartalmával magyarázható. Hiszen józan megfontolás alapján nem mondhatta volna, hogy az ő avagy övéi érdeke szerint hozzanak döntést a választók, ezért inkább arra buzdított, hogy a saját érdekükben cselekedjenek.

Az effajta felszólítás azonban fölösleges, hiszen az embereket a legkevésbé sem kell a saját jól felfogott érdekük szerint való cselekvésre nógatni, biztatás nélkül is megteszik azt, ami az érdekük szerint való. Úgy is fogalmazhatunk, hogy az érdekorientáltság az emberi cselekvés egyik lényeges evidenciája. Az előadó azonban azzal, hogy tételszerűen is felsorolta a Fidesznek köszönhető jótéteményeket, valójában önmaga támasztott kétséget az előbb említett evidencia érvényessége iránt, illetve az iránt, hogy a kormányzati munka és az állampolgári érdek hajszálpontosan egybeesik. Szavai elárulták, hogy ő maga sem biztos az ország érdekét szolgáló kormányzati teljesítmény meggyőző erejében, azaz az egyebütt plauzibilisnek hirdetett konszenzusban, ezért látta szükségesnek hozzátenni a saját buzdítását.

A közbeszéd irányítására szánt politikai megnyilvánulások azonban a fenti ellenvetések ellenére sem hatástalanok. Egy már előzetesen egyetértő közösség közegében a hallgatóság politikai identitását konzerválják. Jürgen Habermas ezt a látszólag ésszerűen összehangolt konszenzust pszeudo-kommunikációnak nevezi, amely ideologikusan leplezett uralmi struktúrából adódik. Ebben az esetben kialakul egy tolvajnyelv a hatalomgyakorlók és az őket támogatók között, amelyet a meghitt bennfentesség tudata teremt és amely a többség biztonságérzetéből  fakad, kizárva a kritikát és a leghalványabb ellenvélemény lehetőségét is.

A nemzeti konzultációról

Csínján kell bánni a konszenzussal, mert ha felborul, nem billen vissza magától, mint a „Keljfeljancsi”. És bizony könnyen felborulhat, ha a hatalom elbízza magát. Amikor a politika elfelejtkezik a hermeneutika jelentőségéről, és ismertnek tételezi azt, ami korántsem az. A hallgatást bizonyos körülmények között lehet beleegyezésnek tekinteni, de a közéletben nincsenek ilyen körülmények. Itt nemcsak a beszédnek nagyobb a visszhangja, hanem a hallgatásnak is komoly és kiszámíthatatlan következményei lehetnek.

Nem véletlenül hívjuk fel a figyelmet erre, amikor az olimpia hazai megrendezésének kudarcát akarjuk vizsgálni. Ez ugyanis kézenfekvő példája annak, amikor a hatalomviselők elbízzák magukat, tudottnak feltételezve azt, amiről nincs biztos tudomásuk.

A kormányzat nemzeti ügynek tekintette az olimpia hazai megrendezését, ami ellen még az ellenzék sem mert tiltakozni. Ezért erről fölöslegesnek látszott megkérdezni az embereket. Mígnem egy eladdig ismeretlen csoport fel nem tette a maga kérdését. Feltételezhető, ha a kormány nem lett volna annyira magabiztos a dolgában, és ő maga fordul kérdéssel a közvéleményhez, akkor másfajta válasz születhetett volna. Mert kérdezni tudni kell. S ezt a Fidesz nagyon jól kitanulta, ahogy a sorozatos nemzeti konzultációk esetében tapasztalhatjuk. Mert lehet úgy kérdezni, hogy a válasz ne lehessen kétséges.

A konzultáció eredeti formájában párbeszédet feltételez, minden résztvevőnek van módja kérdezni és válaszolni, hogy egymás véleményét megismerhessék.

A nemzeti konzultáció azonban egyoldalú, csak az egyik fél kérdezhet, a többi csak válaszolhat. És csak arra a kérdésre, amit feltettek neki. A kormány tematizálja a diskurzust, még pedig úgy, hogy a feltett kérdésekre ne nagyon lehessen az elvárttól eltérő válaszokat adni.

A konzultáció szó szerint is elveszíti eredeti értelmét, mert a kormányzat nem kér tanácsot a nemzettől, hanem saját álláspontjának megerősítését akarja, s ezt  –  becsületére legyen mondva  –  nem is rejti véka alá. De akkor miért nevezi konzultációnak? Ugyanazért, amiért a „nemzeti”-jelzőt használja: mindkettő külön-külön is jól hangzik, együttesen pedig még annál is jobban.

A nemzettel azonban nem lehet konzultálni. Mert még ha minden választópolgár válaszolna, az sem volna azonos a nemzettel. Egyébként is csak a konzultáció sikeréért munkálkodóknak van lehetőségük számba venni a válaszokat, és ők mindig elégedettek a mennyiséggel és a minőséggel egyaránt. De bármennyire széles a lelkesültek köre, azt azért tudnunk kell, hogy a nemzet fogalmába beletartoznak azok is, akik választójoggal nem rendelkeznek. Azok is, akik nem akarnak vagy nem tudnak válaszolni. Ez utóbbi kategóriába tartoznak elhunyt elődeink. 

Természetesen a hatalomgyakorlókat az ilyen apróságok sohasem szokták zavarni. Föltámasztják akár a halottakat is, hogy minél többen legyenek, akik igazat adnak nekik. Ezért minden létező tekintélyuralmi rendszer átírja a történelmet. Tudománynak álcázott szeánsz keretében megidézik az éppen aktuális előd szellemét, és szerepét olyan összefüggésekbe állítják, amelyekről az érintett a maga korában nem is álmodhatott. De az adott rendszerrel való történelmi rokonságát csak így lehet a kívánt mértékben szorosra fűzni. Minél erőszakosabbak a hatalomgyakorlók, annál pattogóbb és vígabb zenére táncoltatják a megidézett szellemeket. Nem véletlen, hogy a Rákosi-korszakban Fazekas Ludas Matyiját a munkásmozgalmi aktivisták előképének tekintették…

Az indirekt közlés

A hüponoia a görögöknél a mítosz allegórikus értelmezését jelentette, amelynek segítségével ki lehetett küszöbölni a hagyományból az istenek olykor méltóságon aluli viselkedésének visszatetszést kiváltó mozzanatait, mondván, hogy ezek az epizódok nem szó szerint értendők. A kereszténység   –  ahogy azt például Origenésznél látjuk  – az Ó- és az Újszövetség közti megfelelés alapján tett különbséget a szó szerinti és a krisztológiai értelem között. A patrisztikában arra is találunk Szent Pálra (vö. Gal 4,21-24) hivatkozó példát, hogy az egész Ószövetség az Újszövetség allegóriája.

 „A hüponoia  – írja Jean Grondin  – az indirekt közlés egyik formája, mely azért mond valamit, hogy általa valami mást adjon értésre  –  ezt a folyamatot az allégorein ige fejezi ki, hiszen a szó szerint azt jelenti: valami mást (allosz) kimondani (agoreuein), mégpedig nyilvánosan (itt az agora is kihallható).”

Az indirekt közlésnek  –  miként az idézetben szereplő agora jelzi  –  már a legkorábbi időkben is volt a mitológiától és a teológiai exegézistől független, közéleti szerepe, amikor a nyilatkozó azért mondott valamit, hogy ezáltal a kimondottnál fontosabbat hozzon a közösség tudomására. A hermeneutika itt is a kijelentés hátterét tárja föl, de a korábbiaktól eltérően nem a nyilatkozó szándéka ellenére, hanem éppen az ő szándéka szerint.

Hazai közéletünkben erre is találunk példát. Nem sokkal azután, hogy nyilvánosságra került az MSZP miniszterelnök-jelöltjének a neve, az ellenoldal rögtön előhozott egy homályos ügyet, amely kapcsolatba hozta a Szeviép nevű céget Botka Lászlóval. E mögött az állítás mögött azonban egy sokkal komolyabb, ámde kimondatlan közlés áll, mely szerint a jelölt a miniszterelnökségre alkalmatlan, hiszen még el sem kezdte a kampányát, máris  –  s itt az időzítés is árulkodó  –  kiderült róla, hogy tisztázatlan ügyei vannak. A közlés súlypontja tehát nem a feltálalt ügyre helyeződik, hanem a jelölt alkalmatlanságára. Elsősorban ezt akarják a közvélemény tudomására hozni.

De akkor vajon miért nem ezt mondják? Nyilvánvalóan azért, mert akkor érdemi vita alakulhatna ki Botka jelöltségéről, amit célszerűbb megelőzni, mint óvatlanul egy kiszámíthatatlan kimenetelű vitára bízni. Sokkal eredményesebb olyan ügyeket nyilvánosságra hozni, amelyekből nem lehet más következtetést levonni, minthogy a jelölt a miniszterelnökségre méltatlan. Személye szóba sem jöhet.

Nincs szükség tényekre, elég a gyanú. Ha a Szeviép-ügy nem jön be, majd lesz másik. Hiszen a parlamenti választásokig még van idő. S ha Botka Lászlót egyetlenegy tisztázatlan üggyel sem lehet tényleges kapcsolatba hozni, a felvetett ügyek sokasága mégis arra a következtetésre késztetheti a közvéleményt  –  mert mindegyikből visszamarad valami  – , hogy ez az ember valóban alkalmatlan jelölt.

***

A közéletünkben kialakult táborok, amelyeket nem véletlenül a harcászat világából kölcsönzött szóval szekértáboroknak szoktunk nevezni, állandó készültséget kívánnak az odatartozóktól. Szüntelenül támadniuk kell, és fáradhatatlanul vissza kell verniük a támadásokat. Ez a felajzott készültség nem sok lehetőséget teremt az önálló gondolkodást megkívánó hermeneutikára. „Az ittlét  –  vallja Heidegger  –  azzal a hajlammal van megverve, hogy kitérjen önmaga elől, hogy átláthatóságára nyíló legsajátabb lehetőségeit visszautasítsa  –  lehetőségeket, melyeket önmagának kellene kialakítania. Ez kiváltképp abban mutatkozik meg, hogy az ember tudattalanul feloldódik világában, s így elvész önmaga számára. Ahelyett, hogy önmaga saját értelmezésébe kezdene, a hagyományos, megszokott értelmezéseket veszi át, melyek leveszik válláról önmaga felvilágosításának terhét.”

Olvasson tovább: