Kereső toggle

Ügyészi hibák sora a Biszku-perben?

Miért mentették fel a két legsúlyosabb vádpontban?

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Három enyhébb vádpontban ugyan bűnösnek mondta ki a bíróság Biszku Béla egykori kommunista belügyminisztert, ám az aljas indokból, felbujtóként elkövetett háborús bűntettek alól felmentette két olyan cselekmény kapcsán, melyek 130 halálos áldozatot követeltek. A Hetek megszerezte a 170 oldalas bírói indoklást, amiből kitűnik, hogy a bíróság ebben az eljárásban is egy sor ügyészi mulasztásra hívta fel a figyelmet, ugyanakkor számos érdekes tény is napvilágra került.

December 17-én két év, három évre felfüggesztett börtönbüntetésre ítélte Biszku Béla egykori pártállami vezetőt a Fővárosi Törvényszék. Az elsőfokú ítélet bűnpártolás bűntettével megvalósított háborús bűntettek, lőszerrel való visszaélés és a kommunista rendszer bűneinek nyilvános tagadása miatt mondta bűnösnek Biszkut. A két legsúlyosabb vádpontban, az összesen legalább 49 halálos áldozatot követelő Nyugati téri, illetve salgótarjáni sortüzekben aljas indokból, felbujtóként elkövetett háborús bűntett vádja alól viszont felmentette a most 94 éves egykori belügyminisztert. Biszku tehát jelen állás szerint megúszta a börtönt, ugyanakkor mégis kimondatott, hogy pártállami vezetőként is felelőssége van az 1956 utáni megtorlásokban. 

Lőszer, tagadás, bűnpártolás

A lőszerrel való visszaélést azáltal valósította meg Biszku, hogy 2012-ben egy házkutatás során 11 darab vadásztöltényt találtak a fiókjában, ez a vádpont tehát nem kapcsolódik a kommunista diktatúrához.

A kommunista rendszer bűneinek nyilvános tagadását azzal követte el a vádlott, hogy néhány évvel ezelőtt egy tévéműsorban azt mondta, nem tartja koncepciós pereknek az 1956-os forradalom leverése után indított eljárásokat.   

A bűnpártolással elkövetett háborús bűntettek vádpontban az 1956 decemberi salgótarjáni sortűz ügyében és az 1957 tavaszán történt „martonvásári kutatók bántalmazása” kapcsán mondta bűnösnek a bíróság Biszkut. Ez utóbbi idején már egy hete ő volt a belügyminiszter, míg a salgótarjáni sortűz idején ugyan nem, ám később, belügyminiszterként sem tett semmit a felelősségre vonás érdekében. E két ügyben Biszku azért öt rendbeli elkövetésben bűnös, mert a salgótarjáni sortűzben három, a tömegbe lövő karhatalmistát ítéltek el, a martonvásári kutatók bántalmazásában pedig két rendőrt találtak bűnösnek.

A bíróság – a most megismételt eljárásban – ugyanakkor felmentette Biszkut a két legsúlyosabb vádpont alól: az 1956 decemberében a budapesti Nyugati téren, illetve a Salgótarjánban történt halálos sortüzekkel összefüggésben az aljas indokból, több ember sérelmére, felbujtóként elkövetett háborús bűntett vádja alól.

A legszűkebb hatalmi elit tagja

Biszku az MSZMP 1956-os átszervezése után Kádár János bizalmi embere lett, 1957 májusától 1961 szeptemberéig belügyminiszter volt. 1962-ben a Központi Bizottság titkáraként tevékenykedett, de a Kádár és közte kialakult konfliktusok miatt fokozatosan kiszorult a hatalomból, annak ellenére, hogy Moszkva támogatását élvezte. 1978-ban nyugdíjazták, 1989 óta visszavonultan él rózsadombi lakásában. 240 ezer forint nyugdíjat kap.

Biszkut 2011 januárjában vádolta meg az ügyészség, végül 2014 márciusában, a parlamenti választások előtt kezdődött meg a per. Az elsőfokú ítéletben öt és fél évet kapott, ám a fellebbezések miatt indult másodfokú eljárásban a bíróság az elsőfokú eljárás megismétléséről döntött, mert úgy találta, hogy az elsőfokú ítélet alkalmatlan az érdemi felülbírálatra. Az ügyészi munka alacsony színvonalú minősítésével Gellért Ádám nemzetközi jogász is egyetértett, ami azért lényeges, mert ő dolgozta ki a lex Biszkuként emlegetett törvényt, ami az emberiesség elleni bűncselekmények el nem évülésének kimondásával lehetővé teszi az ’56 utáni megtorlások politikai megrendelőinek és az igazságszolgáltatás szereplőinek büntetőjogi felelősségre vonását.

Gellért 2011-ben azt nyilatkozta, hogy Biszku esetében egy büntetőeljárás során számos dokumentummal alá lehetne támasztani, hogy az egykori belügyminisztert felelősség terheli az 1956 utáni megtorlások levezényléséért. Az elsőfokú ítélethirdetés után viszont azt mondta, a vádirat olyan alacsony színvonalú volt, hogy az alapján Biszkut fel kellett volna menteni. Az, hogy nem felmentő ítélet született, hanem az eljárás megismétléséről döntöttek, arra utalt, hogy a másodfokú bíróság láthatott esélyt a legsúlyosabb vádak bizonyítására is. Mint kiderült, ezeket most sem sikerült bizonyítani.

A salgótarjáni sortűz

Salgótarjánban 1956. december 8-án körülbelül négyezren tüntettek a Vásártéren a letartóztatott forradalmárok kiszabadításáért, amikor karhatalmisták és szovjet katonák tüzet nyitottak a békés tömegre a megyeháza tetejéről.

A halálos áldozatok számát pontosan nem tudjuk, becslések szerint elérte a 130-at, de bizonyítottan is 46 személy, köztük gyerekek és nők haltak meg. Biszkuval kapcsolatban azt kellett volna bizonyítani, hogy ő volt a felbujtó.

Az ügyben 1994-ben már zajlott egy bírósági per, így az ügyészségnek tudnia kellett volna, hogy az 1956. december 8-án a salgótarjáni rendőrség épületében tartózkodó Házi Sándor és Ladvánszky Károly az ORFK-tól, illetve a Belügyminisztériumtól kértek segítséget telefonon a növekvő tömeget látva, ám mindkettőjüknek azt mondták: tegyenek belátásuk szerint. Mint írtuk, Biszku ekkor még nem volt belügyminiszter, a már említett 1994-es perben pedig azt vallotta: nem volt szerepe a sortűzben.

Tisztáznia kellett volna az ügyészségnek, hogy a tömegbe lövő karhatalmisták milyen alárendeltségi viszonyban tevékenykedtek, illetve azt is, hogy ebben az esetben katonai, belügyi vagy pufajkás karhatalmistákról volt szó, mivel mind a három egység más-más függelmi rendszerben működött. Azt is bizonyítani kellett volna, vagy legalább megpróbálni, hogy a megszálló szovjet csapatokat utasíthatták-e magyar részről. Az az ügyészi érv, hogy Biszku Béla bizonyos kijelentései „ideológiai tűzparancsként” értelmezhetők, a konkrét ügyben semmit nem ért.  

A Hetek megszerezte a 170 oldalas bírói indoklást, amiből kitűnik, hogy a bíróság ebben az eljárásban is egy sor ügyészi mulasztásra hívta fel a figyelmet.  

Hiányzó láncszemek

Az ítélet szerint az ügyész a bizonyítási eljárás során kizárólag annak a ténynek a bizonyítására szorítkozott, hogy a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) egyes szervei milyen tartalmú határozatokat hoztak, és hogy mik hangzottak el a pártszervezetek ülésein. Tény, hogy például a Katonai Tanács ülésein egyes résztvevők „háromszoros vörös terrorról” és fegyverhasználatról beszéltek, azt azonban „még a legelemibb módon” sem próbálta bizonytani a vádhatóság, hogy ezek a bizonyos határozatok, kijelentések eljutottak-e a helyszínen fegyvert használó karhatalmistákhoz. Tehát, hogy ha volt is szándék Biszku részéről, az bizonyíthatóan összefüggésbe hozható-e a salgótarjáni, illetve a Nyugati téri sortűzzel, fennáll-e a szakadatlan ok-okozati lánc. 

A bíróság szerint a jelen büntetőügyben az ügyész ott követte el a vád szerkesztésekor a legnagyobb hibát, hogy nem vette figyelembe a nyilvánvaló tényeket: azt, hogy a vád tárgyává tett két cselekmény kapcsán 1994-ben már született két alapítélet. (Ugyanakkor hivatkozott rájuk.)

Ez a két jogerős ítélet pedig úgy szólt, hogy a Nyugati téren magyar karhatalmisták nem adtak le sortüzet a vádbeli napon, tehát senki nem bujthatta fel őket. Salgótarjánban pedig a szovjet tűzparancs utáni pánikban lőttek a tömegbe a magyar karhatalmisták, ám ehhez nem kaptak semmilyen parancsot, így felbujtásról sem lehet beszélni. 

A salgótarjáni sortűz ügyében az 1994-es perben az összes meghallgatott egykori karhatalmista azt vallotta, hogy nem kaptak tűzparancsot, pedig ennek ellenkezőjét vallva akár magukat is menthették volna. Úgy szólt az utasítás – legalábbis egybehangzóan ezt vallották –, hogy ha nem tudják tartani a tömeget, inkább „engedjék el”. Az egyik tanú szerint „Salupin alezredes oroszul tűzparancsot adott, azután következett be a sortűz. A szovjetek tüzelése után külön parancs nélkül, a karhatalmisták géppisztolyaikból sorozatot adtak le.”

Az ügyész viszont úgy érvelt, hogy éppen azért nem szabad figyelembe venni ezeket az egybehangzó vallomásokat, „mert ők egyazon okból kifolyólag tagadták a tűzparancs létét, mert különben saját magukat vádolták volna meg bűncselekmény elkövetésével”. A bíróság megállapította, hogy ez az ügyészi okfejtés „alapjaiban téves”.

Jogállamban nem így megy

Az indoklás során a bíró a per koncepciós voltaként is értelmezhető kijelentést is leírt: felrótta az ügyésznek, hogy az évtizedekkel ezelőtti jogerős ítéletekben felhozott bizonyítékok, tanúvallomások és szakértői vélemények ellenére akarta elítéltetni Biszkut. Ezek alapján azonban a bűnösség megállapítására „nincs mód, legalábbis jogállamban, ahol a bíróságnak – szemben a jelen ügyészi váddal – nemcsak a vádlottra nézve terhelő, hanem a mentő körülményeket is kötelessége figyelembe venni és értékelésébe vonni”.

Azt az ügyész sem vitatta, hogy a tanúvallomások és a szakértői vélemények alapján Biszku nem vádolható azzal, hogy közvetlen utasítást adott a polgári lakosságot ért sortüzekre. A felbujtást az ügyészség Biszku pártértekezleteken elhangzott beszédeire alapozta, ahol a „fasiszta elemekkel” szembeni erélyesebb „karhatalmi és rendőrségi” fellépéseket sürgette, és aminek érdekében a kommunista pártszervezés felgyorsításáról beszélt. 

Mi történt a Nyugati téren?

1956. december 6-án, a forradalmat leverő szovjet csapatok bevonulásának „hónapfordulóján” némán tüntető szabadságpárti nők és a kommunistákat támogató „vörös tüntetők”, valamint az őket védelmező szovjet katonák és magyar karhatalmisták jelentek meg a Nyugati téren. A két csoportosulás összecsapott, fegyverek dördültek, és végül három tüntető meghalt. 

A Biszku-per vádiratában azonban szó sem esik magyar karhatalmisták által leadott sortűzről. A polgári lakosságot érintő fegyverhasználattal összefüggésben egy helyen „elvétés folytán eltalálás” és emiatti elhalálozás, máshol pedig „a tömeg szétoszlatása céljából egyes lövések leadását a levegőbe”, illetve „az utca bazalt kövezetére lövést” tartalmazza. Az ügy érdekessége, hogy az 1994-es perben tanúként hallgatták meg Horn Gyula egykori szocialista miniszterelnököt, aki 1956-ban karhatalmista volt. Horn azt vallotta, hogy tevékenységük során hidakat és fontos csomópontokat őriztek, valamint razziázáskor biztosították a terepet. 

A vádhatóság a Nyugati téri sortűz kapcsán egy újabb jelentős hibát vétett, legalábbis a bíróság szerint: nem vette figyelembe, hogy a már említett alapügyi ítélet azt is kimondta, hogy a mostani vádban sértettként megjelölt három személy halálát még csak nem is magyar karhatalmisták, hanem szovjet páncélozott járművek lövése okozta. Ami azt is jelenti egyben, hogy nem történt sortűz, senki nem tervezte el előre az erőszakba torkollt megmozdulásokat, így Biszku ez esetben sem lehetett felbujtó. A bíróság végül ennél a vádpontnál is odaszúrt az ügyésznek: „Természetesen az ügyész előtt adott lett volna a lehetőség, hogy megpróbálja cáfolni az ő állításaival – egyébként teljes konszenzusban – ellentétes bizonyítékok bármelyikét vagy akár azok összességét, azonban a vádiratban való feltüntetésén kívül az általa bizonyítani kívántak igazolására egyáltalán nem is tett kísérletet, hovatovább még magát a sortűz megtörténtét sem próbálta meg alátámasztani.”

A megtorlás motorja

1956 után körülbelül 300 embert végeztek ki a forradalomban folytatott tevékenysége miatt. A kádári megtorlógépezet egyik motorjának sokan Biszku Bélát tartják, és ezt csak erősíti az a tőle származó idézet 1957 decemberéből, miszerint „az ellenforradalmi szervezkedés bűnöseinek felelősségre vonásánál a politikai jellegű bűncselekményeknél sok az enyhe ítélet, és viszonylag kevés a fizikai megsemmisítések száma”, ám a kormánynak megvan a joga ahhoz, hogy „megfelelően súlyos ítéletek szülessenek”. A Biszku-ügy kapcsán mindenesetre az is releváns kérdés, miért kellett 22 évet várni a kommunista diktatúra működtetőinek felelősségre vonásával. Szemmel látható, hogy Biszku 2012-es perbe fogása egybe esik az akkoriban egyre erősödő és az elszámoltatást folyamatosan napirenden tartó Jobbik visszaszorításának szándékával. Ugyanakkor Biszkun kívül minden más kommunista vezetőt érintetlenül hagytak a rendszerváltást követő hatalmak, ami csak erősíti az elcsalt rendszerváltásról, a politikai hatalmát gazdasági hatalommá konvertáló kommunista elitről és a mai napig messzire elérő titkosszolgálati hálóról szóló okfejtéseket.

Olvasson tovább: