Kereső toggle

Kötelező nyugdíjbiztosítás és öngondoskodás

A most középkorúak pénzügyi jövője

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

 A most középkorú emberek társadalombiztosítási nyugellátását fenyegető demográfiai, foglalkoztatási, kivándorlási veszélyek tükrében tisztán kell látnunk a saját pénzügyi jövőnk alakításával kapcsolatos lehetőségeinket és korlátainkat.

Megdöbbentő tény, hogy a legtöbb honfitársunk nem ismeri a rászoruló idős családtagjai eltartására és támogatására vonatkozó törvényi kötelezettségeit, ezért úgy véli, számára a pénzügyi tartalékolás kérdése magánügy. Úgy gondolják: ha elutasítják a jövőre irányuló megtakarítás, összefoglaló szóval az öngondoskodás gondolatát is, azzal legfeljebb saját maguknak árthatnak, de nem befolyásolják a szeretteik jövőjét. Nem is eshetne ennél nagyobb és ártalmasabb tévedésbe az ember!

Magyarország Alaptörvénye ugyanis elrendeli, hogy a nagykorú gyermekek kötelesek rászoruló szüleikről gondoskodni (amellett, hogy a szülők természetesen kötelesek kiskorú gyermekükről is gondoskodni). A legfelső jogforrásunkba kínai minta nyomán bekerült mondatnak messzemenő következményei vannak. Az alkotmányos előírást végrehajtható rendelkezésekre fordítja az új Polgári Törvénykönyv, amely részletesen szabályozza a tartási kötelezettségeket.

A Ptk. szabályai szerint a tartási kötelezettség az egyenes ági rokonokat terheli egymással szemben, így elsősorban a szülőnek a gyermekével és a gyermeknek a szülőjével szemben kell e tekintetben helytállnia. A kötelezettség ráadásul nemzedékeken is átívelhet, hiszen ha a tartásra jogosult gyermeknek tartásra kötelezhető szülője nincs, akkor távolabbi felmenőire, praktikusan a nagyszülőkre hárul a feladat. Ha viszont a tartásra jogosultnak nincs gyermeke, akkor távolabbi leszármazói kötelesek őt eltartani, vagyis ilyen esetben jellemzően az unokákat terhelheti ez a kötelezettség. Nem csupán a vér szerinti gyermek és szülő köteles az eltartásra, hanem a mostoha- és a nevelőszülő, illetve a mostoha- és nevelt gyermek is. A mostohagyermek a tartásra szoruló mostohaszülőjét akkor köteles eltartani, ha a mostohaszülő az ő eltartásáról hosszabb időn át gondoskodott. Ugyanígy köteles eltartani a nevelt gyermek azt a személyt, aki róla saját háztartásában hosszabb időn át ellenszolgáltatás nélkül gondoskodott, és nem vér szerinti, örökbefogadó- vagy mostohaszülője. A családi kapcsolatok bonyolult szövevényében így nagyon sok szereplőt terhel olyan kötelezettség, amelynek a létezéséről nem tudnak.

A tartás mértékére és módjára vonatkozóan elsősorban a jogosult és a kötelezett megállapodása az irányadó. Megállapodás hiányában a jogosult a tartás bírósági meghatározását kérheti. Vagyis az a rászoruló szülő, akit a gyermeke önszántából nem hajlandó eltartani, pert indíthat a gyermeke – vagy az unokája – ellen. Nyilván senki sem szeretné ezt megtenni, mégis egyre több esetben kerülhet erre sor, ha a szükség úgy hozza majd.

A bíróság a tartás mértékét a jogosult megélhetésének indokolt költségei és a kötelezett teljesítőképessége alapján határozza meg. Az idős kora, betegsége, fogyatékossága vagy más ok miatt gondozásra szoruló szülő tartásának kötelezettsége a gondozásának és ápolásának költségeire, valamint az azokkal kapcsolatos más szükséges szolgáltatásokra is kiterjed.

A leendő nyugdíjas szülők tömegeit érintheti az a szabály, mely szerint abban az esetben, ha a jogosult a tartásra részben szorul rá, tartáskiegészítés illeti meg. Ha a jogosult rászorultsága teljes, de a tartására elsősorban köteles rokonai nem képesek az indokolt szükségleteinek megfelelő tartást nyújtani, a sorban következő kötelezettektől kérhet tartáskiegészítést. Vagyis a gyermekek mellett az unokákat is kötelezi ez a rendelkezés –akik lehet, hogy ma még meg sem születtek, de már él ez a jövőbeni kötelezettségük!

Rendkívüli megterhelést jelenthet a gyermekekre (és az unokákra) az az előírás, hogy a velük szemben érvényesíthető összes tartási igény elérheti a jövedelmük felét.

Ha a szülő szégyellné a rászorultságát, akkor a nevében a szülőt illető tartás iránt a járási hivatal is indíthat pert a gyermek (vagy az unoka) ellen.

Ráadásul abban a szerencsétlen esetben, ha a kötelezett gyermek előbb halna meg, mint a jogosult szülő, akkor a haláláig esedékessé vált és meg nem fizetett tartásdíj – az örökhagyó tartozásaiért fennálló felelősség szabályai szerint - átszáll az örökösre. Ez a szabály is közvetlenül fenyegeti az unokákat.

A fentiekből látszik, hogy az a mai napig élő erős hit, miszerint az állam feladata a nyugdíj biztosítása, ezért nekem mint gyermeknek ehhez csak a kötelező nyugdíjjárulék befizetésével kell hozzájárulnom, alapvetően önbecsapásra épül. Arra az illúzióra, hogy a folyó finanszírozás rendszerében a társadalombiztosítás mindenkor képes lesz a nyugdíjasok megfelelő járandóságának kifizetésére, így föl sem merülhet a rászorultság kérdése. Ez jelenleg a legtöbb esetben valóban így van. Nem kell azonban hosszú időnek eltelnie ahhoz, hogy az újonnan nyugdíjba vonulók számára a jelenleginél sokkal kevesebb nyugdíjat tudjanak megállapítani (15 éven belül egyharmadával, 25 éven belül akár felével is csökkenhet a nyugdíjváromány). Ekkor tömegesen csúszhatnak olyan rászorultsági szintre a nyugdíjasok, hogy nem marad más lehetőségük, mint megkérni a gyermekei-ket, unokáikat, hogy segítsenek. S ha erre nem lennének hajlandók, akkor kénytelen-kelletlen bírósági úton is rákényszerülhetnek a leszármazottaik velük szemben fennálló tartási kötelezettségének érvényesítésére.

E törvényi rendelkezések kényszerítő erejét ráadásul nagyon erős morális parancs is erősíti, amely minden olyan családban évezredek óta él, amelynek tagjai szeretik és tisztelik egymást. Az ötödik parancsolatról van szó: tiszteld atyádat és anyádat. Ez a parancsolat a születése idején az együttélő nagycsaládok fiatalabb tagjait kötelezte az idősek tiszteletére, amely abban is megnyilvánult, hogy az öregekről a család gondoskodott. Ne felejtsük azonban el, hogy az elmúlt kétezer évben – egészen a 19. század második feléig – a születéskor várható élettartam nem érte el a negyven évet, így minden társadalomban kevés volt az öreg, akik ráadásul idős korukban sem számíthattak további hosszú életre. Nagyon sok fiatalnak ezért nem okozott gondot a saját gyermekeik felnevelése mellett az idős családtagokról való gondoskodás sem. Az elmúlt kétszáz évben azonban az emberi élettartam közel a duplájára nőtt, a földművelő nagycsaládok az ipari forradalom hajnalán széthullottak, így az állam társadalmasítani kényszerült az öregek eltartásának addig belső családi kötelezettségét. Így jött létre a társadalombiztosítás, amely új dimenzióval ruházta fel az ötödik parancsolatot, hiszen az már az idősebb generációk iránti tiszteletet is törvényszerűen magában foglalja. Újabb dimenzióval bővítette e parancsolat értelmezési körét a 20. században elindult, és ma is zajló demográfiai változások globális folyamata, amely a népesség elöregedésében ölt testet.

A törvényi és az erkölcsi parancsok alapján valamint a társadalombiztosítás alapjainak megroppanása következtében már ma is csak két választása van egy középkorú embernek Magyarországon: vagy elkezdi a nyugdíjcélú előtakarékosságot, vagy elkerülhetetlenül a gyermekeit, rosszabb esetben az unokáit terheli meg – tudtuk nélkül is – az ő időskori eltartásának kötelezettségével.

Érdemes elgondolkodnunk: vajon miért érezzük természetesnek, hogy az autónkra kivétel nélkül minden esetben felelősségbiztosítást kötünk? Egyszerű a válasz: mert erre a törvény kötelez minket.

Ehhez képest egy nagyságrendekkel fontosabb ügyben, a nyugdíjaskori megélhetésünk tekintetében vállrándítva elutasítjuk a nyugdíj-előtakarékosság kérdését, hiszen meg vagyunk győződve arról, hogy az nem kötelező. Pedig a fenti levezetés alapján mindannyiunk számára kiderülhet, hogy nagyon is kötelező az öngondoskodás.

Ha én mint szülő nem tartalékolok a 10-20-30 év múlva esedékes nyugdíjas éveimre, akkor akaratlanul is kiteszem a gyermekemet és az unokámat a törvény szigorának, hiszen a magyar jogrend szerint ő lesz köteles az én eltartásomra. Vagyis kötelező az öngondoskodás, mert ha nem teszem meg, akkor a legjobban szeretett családtagjaim nyakába akasztom időskori eltartásom kötelezettségét. A gyermekeim, az unokáim tartási kötelezettségét váltom meg azzal, ha nyugdíjbiztosítást kötök, nyesz-számlát nyitok, netán önkéntes nyugdíjpénztári tagdíjat fizetek, mert így elkerülöm, hogy elszegényedjek öregkoromban, és rászoruló idős szülőként a leszármazottaimhoz kelljen könyörögnöm.

Olvasson tovább: