Kereső toggle

A baloldal válsága - Hack Péter írása

Világképek ütközése a valósággal

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Orbán Viktor miniszterelnök szeptember 5-ei kötcsei beszédében kifejtette, hogy a migrációs krízis az európai liberálisok identitásválságát eredményezte. A helyzet ennél bonyolultabb, de abban Orbán Viktornak igaza van, hogy amit látunk, az az európai baloldal válsága.

Ez a válság nem új keletű és nem köthető kizárólag a mostani migrációs krízishez. Jól látható, hogy Európában az utóbbi tíz évben egyre nagyobb súllyal vesznek részt a politikában azok, akik erőteljesebb nemzeti alapú politikát tartanak fontosnak. Az európai politikai és médiaelit egyre nagyobb dühét kiváltva előretörnek azok a politikai iárnyzatok, amelyek Európa jövőjét erős nemzetállamok szövetségeként képzelik. Ennek a felfogásnak a sikerét láttuk a legutóbbi brit választásokon, ahol a Nigel Farage vezette UKIP meglepően jó eredményt ért el, de utalhatunk a francia Nemzeti Front, a Svéd Demokraták vagy az Igazi Finnek sikereire is, és ebbe a sorba tartozik a Fidesz két választási győzelme is.

Ennek a felfogásnak számtalan mutációja létezik. Vannak köztük olyanok, amelyek szerint az Európai Unióra nincs is szükség, és olyanok is, amelyek szerint egyfajta konföderációra van szükség, ahol nagyon erős a nemzeti autonómia, és csak bizonyos közös kérdésekben lehet közös politikát folytatni.

A baloldal víziója

Ehhez képest az európai baloldal beleszeretett az Európai Egyesült Államok gondolatába, és – ha tetszik, erősen populista alapon – egy olyan víziót épített fel, amely egyáltalán nem reflektál az európai polgárok mindennapi tapasztalataira és félelmeire. Ennek a baloldali víziónak néhány elemét – meglepő módon – nemrégiben Tony Blair kritizálta a legélesebben, amikor Jeremy Corbyn új munkáspárti vezér politikájáról azt mondja, hogy az az Alice Csodaországbanra emlékezteti. Látható tehát, hogy még a mérsékelt balodalon is bírálatokat vált ki az a radikális baloldali politika, amivel például a brit Munkáspárt új vezére történelmi győzelmet aratott pártján belül, és ezt a politikát képviselik nagyon sokan az európai baloldali pártok vezetői közül is.

Az új európai baloldal politikájának középpontjában az a gondolat áll (ez világosan látható volt a görög Sziriza kormányzása során), hogy a közösség (legyen az nemzeti közösség vagy Európa maga) feladata, hogy jólétet teremtsen azok számára is, akik erre a saját erejükből nem képesek. Ebben a kontextusban a németek dolga a görögök jólétének finanszírozása, az aktívak feladata a segélyezetteké. Ebbe a baloldali gondolatba, amit a konzervatívok szükségképpen nem osztanak, belefér az, hogy a Föld szegényebb régióiban élők jólétéért felelősek az európai és észak-amerikai emberek, tehát logikus döntés, ha előbbiek idejönnek, és az európai nemzetek jólétet teremtenek a számukra.

Nyilvánvaló, hogy a mind a menekültek, de még a migránsok egy része mögött is rendkívül tragikus sorsok és életpályák vannak, ugyanakkor az is igaz, hogy ezeknek a tragédiáknak a megoldása lehetetlen úgy, ha a Közel-Kelet és Afrika valamennyi szerencsétlen sorsú polgára a szegény Délről útra kell a gazdag Északra, és birtokba veszi azt a jólétet, amit Európa évszázadok során megteremtett.

Amit az európai és a magyar baloldal képtelen volt átlátni, és ami miatt zsákutcába lavírozta magát, az az a tény, hogy az európai lakosság döntő része ezekről a kérdésekről egyáltalán nem úgy gondolkodik, ahogy a baloldal. Világosan látható volt ez a kemény álláspontot sürgető német közvélemény görög válságra adott reakcióján, és az itthoni bevándorlásügyi „nemzeti konzultációra” adott válaszokon is. Látható, hogy migrációügyben a magyar baloldalnak nem sikerült tömegeket megmozgatnia; a DK és az Együtt által szervezett tüntetéseken összesen pár ezer ember volt. Látható, hogy annak a baloldali hangnak, amelyet most Gyurcsány Ferenc vagy Juhász Péter szájából hallunk, van tábora, de ez a tábor ma jelentős kisebbségben van Magyarországon.

A magyar baloldal kudarcát mutatja, hogy végig fáziskésésben volt ebben az ügyben. Amikor Orbán Viktor elkezdett a bevándorlókról beszélni, akkor a baloldal azt mondta, hogy ez egy álprobléma, ami csak arra szolgál, hogy eltereljék a figyelmet a korrupciós ügyekről. Tény, hogy a jelenlegi magyar politikai rendszer a magyar történelem egyik legkorruptabb berendezkedése, de ez nem változtat azon, hogy menekültügyben Orbán nagyobb előrelátásról tett bizonyságot, ráadásul a jelek szerint az a válasz, amit ő ad erre a kérdésre, megnyugtatóbb a polgárok tömegei számára, mint a baloldal „engedjünk be mindenkit” álláspontja.

Van egy másik ellenzéki álláspont is, ez a Jobbiké, de baloldali pártok politikusaitól is hallottunk már ilyet. Eszerint semmi mást nem kellene csinálnunk, csak félreugranunk a magyar határon megjelenő bevándorlók elől, és a németekre hagyni a kérdés megoldását. Bizonyos szempontból ez történt a szeptember 15-ét megelőző másfél hétben, de azt érdemes látni, hogy ez ugyanannyira nem európai gondolat, mint az a felvetés, amely tűzparancsot sürget a menekültekkel szemben, hiszen teljesen nyilvánvaló, hogy azzal, hogy a menekültek megérkeznek Németországba, semmilyen probléma nincs megoldva, sőt kinyílik több új kérdés.

Egyrészt az, amivel a magyar kormány – szerintem nem indokolatlanul – vádolta a német politikusokat, konkrétan Angela Merkelt is, jelesül hogy azokkal a nyilatkozataikkal, amelyek arról szóltak, hogy minden Szíriából érkező menekültet befogadnak, olyanokat is indulásra ösztönöztek, akik eredetileg nem gondolkodtak ezen. Másrészt egyértelmű, hogy a Németországba érkezéssel senkinek az élete nem kerül sínre. A németek ugyan bíznak benne, hogy a szárnyaló német gazdaság fel tudja szívni ezt a munkaerőt, és a munkáltatók örülnek is az olcsó munkaerő lehetőségének. Ugyanakkor Európa más országaiban a gazdaságának nincs ilyen felszívó ereje. Ráadásul borítékolható, hogy a most pozitívan elbírált kérelmek rövid időn belül családegyesítéseket hoznak maguk után, és ennek keretében minden menekült mellé még három-négy családtag fog érkezni. Ráadásul a közép-európai kormányokat okkal nyugtalanítja, hogy a most érkező bevándorlóknak a nyugati országok úgy tudnak majd munkát adni, hogy kelet-európai munkavállalókat bocsátanak el. Szinte bizonyos, hogy még a gazdag Németország sem tud olyan gyorsan lakhatást és munkát biztosítani a bevándorlóknak, amilyen gyorsan azok szeretnék mindezt megkapni.

Tehát az az orbáni álláspont, amely szerint először le kell zárni a határokat, és a menekültkérelmeket a határon kívül kell elbírálni, nemcsak találkozik az európaiak félelmeivel, de racionálisnak is tűnik annak fényében, hogy több százezer embert nem beengedni kellemetlen, de talán még mindig működőképesebb, mint később kitoloncolni.

Látványos összeomlás

Úgy tűnik, a magyar lakosság nagyon nagy többsége fogékony arra az Orbán Viktor által felvetett kérdésre is, amely szerint fontos a zsidó-keresztény kulturális tradíció megvédése a muzulmán kulturális tradícióval szemben. A feltevés rímel Huntingtonnak a Civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása című könyvében kifejtett elméletre. Egyre többen gondolják: Huntingtonnak igaza volt; be fog következni, sőt Franciaország utcáin például már zajlik is a civilizációk konfliktusa. Merkel kancellár nemrégiben azt nyilatkozta, hogy a multikulturalizmus látványosan megbukott, szinte sehol nem lehet sikerekről beszámolni a bevándorlók kulturális integrációja terén. Számos példát tudunk arra mondani, hogy azokról a területekről, ahol nagyon nagy létszámú, koncentrált muzulmán közösség jön létre, kiszorult a nem muzulmán, helyi kultúra, miközben az iszlám országoktól senki nem kéri számon a vallásszabadságot és toleranciát, amit Európától számon kérnek.

Az egész menekültügyi nemzetközi szabályrendszer tulajdonképpen alkalmatlan a napjainkban Európában kialakult helyzet kezelésére. Ez az intézményrendszer a szemeink előtt omlott össze. Arról is nehéz lenne vitatkozni, hogy a nemzetközi közösséget nagy felelősség terheli abban, hogy évek óta nem törődött a Törökországban, Jordániában, és Libanonban élő négymillió menekült sorsával.

Az európai polgárok számára talán ennél is fájdalmasabb, hogy ugyanígy összeomlott a schengeni rendszer is. Schengen lényege az volt, hogy az övezethez tartozó országok határain belül teljesen szabad a mozgás, de a külső határoknál senki nem jöhet be, akit nem engedünk be. Akik ma azt mondják, hogy a kerítésépítés nem old meg semmilyen problémát, azoknak válaszolniuk kellene arra, hogy akkor szerintük mi legyen Schengennel. Most, hogy a németek és az osztrákok bevezetik a határellenőrzést, kijelenthető, hogy Schengen a jövőben nem tud úgy működni, ahogyan eddig.

Ám Schengen az uniós vezetők kvótával kapcsolatos elképzeléseinek sikere esetén bukik meg igazán, mert a kvóta csak akkor működik, ha csak egy irányba lehet mozogni. Ha egy menekült egy bizonyos országba megérkezik, onnan elküldik máshova, akkor ez csak úgy érheti el célját, ha a menekült ott is marad. Aki mondjuk Németországba akar menni, és elküldik Lappföldre, és azt mondja, számára ez kibírhatatlan, ezért visszamegy Németországba, akkor ha van Schengen, akkor ebben senki nem fogja megakadályozni.

A jogállam lehetőségei

Adódik a kérdés, hogy egy ilyen volumenű problémát jogállami keretek között lehet-e egyáltalán kezelni. Ezzel kapcsolatban a szeptember 15-én életbe lépett jogszabályok számos kérdést felvetnek.

 A kormány lépései mindent alárendeltek annak a szempontnak, hogy mindenkit tartsanak távol Magyarországtól. A kormány által deklarált válsághelyzet a jogállam bizonyos elveinek a felfüggesztését lehetővé teszi. Ez azonban nagyon súlyos kérdéseket vet föl.

Ha az európai döntéshozók, akár az Európa Tanács, akár az Európai Bizottság, vagy az Emberi Jogok Európai Bírósága tartja magát eddigi gyakorlatához, akkor Magyarország ezeknek a követelményeknek több tekintetben sem felel meg. Szinte bizonyosan állítható, hogy azon rendelkezések, mint például, hogy olyan személyek ellen emelnek vádat, akiknek a személyazonossága nem is állapítható meg pontosan, nem biztosítják az általa értett nyelvre való lefordítását sem a vádnak, sem az ítéletnek, mind-mind ellentétesek az európai jogállami normákkal.

Ugyanakkor azt láttuk az elmúlt hetekben, hogy olyan meghatározó európai országok, mint Németország, vagy Ausztria a saját maga által megfogalmazott vagy felállított lécet ha nem is verik le, de sutyiban leemelik, és úgy mennek át a nem létező akadályon, hogy közben nincs léc. Tehát előfordulhat az, hogy ha már a németek, a franciák és az angolok is szükségesnek látják, akkor felülírhatják az eddig érvényes szabályokat. Ráadásul lehet is érveket felsorakoztatni amellett, hogy a tisztességes eljárás követelménye válsághelyzetben korlátozottan érvényesüljön, mert nincs olyan igazságszolgáltatási rendszer, amely a normális ügyforgalmon felül napi több száz ügyet európai normák szerint tudna kezelni.

Kettős mérce!

Nem könnyű megemészteni azt a képmutatást, amit akkor tapasztalhattunk, amikor a vízbe fúlt kisgyerek képe megjelent, majd a britek, akik addig elzárkóztak a menekültek fogadásától, kiadtak egy nyilatkozatot, hogy befogadnak húszezer menekültet – mármint a parlamenti ciklus végéig, vagyis öt év alatt, miközben ez a húszezres létszám gyakorlatilag négy nap alatt lépett be Magyarországra.

De itthon sem jobb a helyzet: a magyar baloldal azzal is adós saját választóinak, hogy elmagyarázza,  miért kell például többet költeni az adófizetők pénzéből a migrációra, mint arra a harmincezer hajléktalanra, aki Magyarországon van. Vagy arra a – szerintük – hárommillió emberre, aki mélyszegénységben él. Orbán Viktornak viszont azt kellene megmagyaráznia az európai kultúrkörért és életformáért aggódó híveinek, hogy mit is ért a liberalizmus elutasításán. Ugyanis a liberalizmus például a kisebbségek védelmének, az alapvető jogok biztosításának vagy a hatalmi ágak elválasztásának rendszerével, vagyis olyan értékekkel járult hozzá a nyugati demokráciák kiépítéséhez, amelyek miatt Európát érdemes megvédeni egy mindezeket elutasító civilizációval szemben.

Olvasson tovább: