Kereső toggle

Ártatlanok pokla

Nemes Jeles László az európai sémákról, a holokausztról és az Iszlám Államról

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

„Kár, hogy a nagy történelmi drámákról csak szlogenekben beszélnek a fiataloknak. Európa valahol egy befogott száj. A mai egy technokrata, voluntarista, kiüresedett ideák mentén felülről mesterségesen összerakott Európa” – mondta a Heteknek adott interjújában Nemes Jeles László, a Cannes-nagydíjas Saul fia című film rendezője, aki a mozijával Auschwitz lecsupaszított lényegét kívánta érzékszervekre ható módon bemutatni. A filmrendezővel „barlanglakó” korszakáról, a „soft power” vezetési technikáról, az európai és magyar filmgyártásról beszélgettünk, illetve arról, hogy szerinte mikor „roggyant meg” Európa.

Miért akart filmrendező lenni? Egyáltalán más munka is érdekelte-e, vagy gyerekkora óta csak a mozi izgatta?

– Talán volt egy rövid mozdonyvezetői szakasz, de kiskorom óta érdekelt és izgatott a film világa. Apám filmrendező, ezért gyakran jártam forgatásokon. Tetszettek a díszletek, a stáb mozgása, az egész felvétel varázsa. Olyan volt, mintha egy mese jelent volna meg előttem.

Mégis először nem filmes iskolába felvételizett, hanem történelmi és politikatudományi jellegű képzésre Franciaországban. Egyáltalán hogyan került Párizsba?

– Általános iskolás voltam, amikor édesanyámmal emigráltunk, aminek én is örültem, mert nagyon szerettem volna itt hagyni ezt az országot.

Általános iskolás korban már ilyen témákon gondolkodott?

– Mert a közeg antiszemita volt. Én voltam az egyetlen zsidó származású gyerek az iskolában, és számomra döbbenetes módon anélkül, hogy én bármit is mondtam volna magamról, a származásomról, a zsidózás nagyon hamar beindult. Fogalmam sincs, hogy ez hogyan derült ki a többiek számára, de évekig hecceltek és szidalmaztak engem. A kádárizmusban egyébként elég elterjedt volt ez. Rosszul bírtam azt is, hogy kövér NDK-s altisztek – a „vendégeink” – jöttek a tornaterembe szuszogni, miközben az Internacionálét kellett énekelni. Otthon nem sok jót hallottam a kommunista rendszerről. Ezt a kettőt, a kisnácikat az osztályban és a fura rezsimet együtt elég rosszul bírtam. Párizs ehhez képest maga volt a felszabadulás, a megmenekülés. Befogadó közeg várt, senkit nem érdekelt a származásom. Szórakoztatta a franciákat, ahogy próbálom megtanulni a nyelvüket.

Visszatérve a kérdésére, adminisztratív okokból nem felvételizhettem filmes szakra, ezért politikatudományokat, történelmet, államigazgatást és nemzetközi kapcsolatokat tanultam. Csereprogramok révén Amerikában is tanultam, ennek köszönhetően megtanultam angolul. Egyébként már középiskolás koromban amatőr szinten forgattam rövidfilmeket.

A holokausztról szóló tudás a neveltetése része volt?

– Kisgyermekkorom óta ez téma volt otthon. Édesanyám nem az elhallgatást választotta. A családom egy részét megsemmisítették. Érthetetlen volt az egész számomra gyermekként, különösen, hogy az általános iskolában a fiatal nácik ezt előhozták.

Hogyan került közel a filmezéshez?

– Az egyetem elvégzése után asszisztensi munkát vállaltam francia filmeknél, hogy megtanuljam a szakmát. Szakkönyveket olvastam, hogy az elméletet megismerjem. Ez hosszú folyamat volt, ami azzal zárult, hogy rájöttem arra, Franciaországban ezen az úton nem tudok haladni. Ha nem vagy Versailles-ban, akkor nem tudsz a királyhoz eljutni. A királyi udvarba vagy bele kell születni, vagy nagyon nehéz odakerülni. Lehet, persze. Például olyan filmekkel, amelyeket én „köznevelési filmeknek” hívok. Ezekben például szépelegve megmutatjuk, hogy miként élnek a külvárosokban. Nem hiszek az ilyen filmekben.

Milyen filmekben hisz?

– A filmművészetben. Olyanban, amely egyrészt szórakoztató, másrészt gondolkodtató médium.

Egy filmrendező modernkori filozófus?

– Soha nem volt erősségem a filozófiai elméletek pontos és szakszerű megértése. Ettől függetlenül ösztönösen figyelem a világ trendjeit, vannak gondolataim és megérzéseim a történelmi dilemmákról, de ezeket nem írnám le egy tudományos könyvben. A rendezéseimbe ugyanakkor beépítem ezeket az intuícióimat. De a rendezők nem téziseket és tantételeket filmesítenek meg, hanem emberi sorsokat.

A Saul fia és az említett „szórakoztató” jelző hogyan kerül közös nevezőre?

– Auschwitzban ott volt a kiszámíthatatlanság, a rejtély, a titok, a drámaiság. A jó film izgalmas, megrázó. Nem azért csináltam meg a filmet így, hogy egy frenetikus filmet készítsek, hanem azért, mert azt gondolom a lágerről, hogy felkavaró, megrázó és döbbenetes.

A krematórium volt Auschwitz közepe, szíve, de nem létezett olyan film, amely ide vitte volna el a nézőt, emiatt a nézők nem kapták meg azokat az impulzusokat, amelyek alapján megismerték volna, hogy miről is szólt a holokauszt lecsupaszított lényege. A Saul fia itt kezdődik. Számomra pedig a filmművészet ott kezdődik, amikor az emberek elkezdenek gondolkodni, és nem csupán fogyasztók. Ha csupán fogyasztóként él az ember, akkor amit lát, átél, azt elfelejti. Evett egy ételt, másnap már nem is emlékszik rá. Fontos, hogy a moziban legyen valami különleges, valami titok, olyan újdonság, amely meglepi a nézőt.  

Mennyire diktátor egy rendező?

– Teljesen, de okosnak kell lennie. Az asszisztensi munkáim folyamán és a kisfilmek forgatásán tanultam meg, hogyan lehet az alkotói munka során a fókuszt megtartani, mint egy ragadozó, de közben állandóan információkat és impulzusokat gyűjteni a kollégáktól azt keresve, hogy miként lehet jobb a film. Úgy tartani az irányt, hogy ne bezárjam a folyamatot a jó impulzusok előtt, hanem mindig egy kicsit nyissak, hogy a kívánt célt elérjük. Én a „soft powerben” hiszek, mert a puszta erő és a hatalom, amely szociológiai szempontból a kelet-európai vezetési modellekben megjelenik, inkább limitálja a rendező lehetőségeit.

A Saul fiával meglepte a világ filmes elitjét. Hogyan sikerült egy ilyen „első filmet” kiadni a kezéből?

– Ez a teremtés misztériuma! Nem egyedül csináltam, hanem egy csapatmunka eredménye. Hosszú évek kemény előkészületei állnak mögötte. Olyan csapat állt össze, akik közül sokan nem is készítettek még nagyjátékfilmet, de olyan minőségben dolgoznak, ami nem jön csak úgy magától. Szinte egyenként kellett megtalálni a munkatársaimat. Miután egy műhely összejött, akkor azt erős kézzel kell irányítani. És harminc év felett kötelező újítani. Húsz éves kora körül az ember még imitálhat és másolhat különböző mintákat, de a harminc felett ezt nem teheti.

Igaz az, hogy míg eljutott idáig, addig volt időszak, amikor szerény anyagi körülmények között élt? 

– Nem szeretnék ebből mítoszt gyártani. Az tény, hogy elsősorban anyai segítséggel sikerült talpon maradni. Budapesten olcsóbb az élet, mint Párizsban. Itt könnyebb meghúzódni egy barlangban. A barlangon azt az élethelyzetet értem, amikor nincs visszajelzés, amikor azt érzi az ember, hogy egyedül van. Ilyenkor gyakran tűnt úgy, hogy minden tervem és vágyam csak illúzió. Kicsit olyan érzés volt, mint ha azt mondtam volna a családomnak, hogy megvannak a lottó nyerőszámai, de még nem húzták ki. Ez 10-15 évig tartott. A tervek a megvalósulásig csak illúziók. Ebben a szakaszban az sem volt könnyű, hogy néha én is elvesztettem a hitemet, kételkedtem, hogy jó úton járok-e. Egyedül van az ember, és senki sem érdeklődik.

Kertész Imre mondta, hogy a Kádár-rendszerben az volt számára a legnehezebb, amikor teljes csönd vette körül. Nem reagáltak rá, ezért hangtalannak érezte magát. Érdekes, hogy ön ugyanezt érezte, de már jóval a rendszerváltás után.

– A filmkészítés szempontjából Európában abszolút kádárizmus uralkodik. Az külön furcsaság, hogy a magyar rendszer nem így működik. Európában ma megvannak a sémák, melyek szerint gondolkodni lehet, és ennek megfelelő tartalmú filmeket várnak el. A sémától való eltérésre pedig nem kíváncsiak. Ez utóbbit nem mondják meg, csak hallgatnak az egészről.

Ez a holokausztra is igaz?

– Igen. Megvan, hogy hogyan illik erről a témáról filmet készíteni Európában.

Érték elutasítások amiatt, hogy ezzel a narratívával nem értett egyet?

– Igen. Európában mindenképp. 

Akkor Magyarország egy „jó hely”, mert itt a sémákból ki tudott lépni?

– Furcsa ezt mondani, de igen. Egy kezdő filmesnek Budapesten sokkal több a lehetősége, ha újító projektet akar finanszíroztatni, mint Európában. Remélem, a Saul fiának a sikere bizonyítja, hogy itt megvalósult egy rizikós és merész filmterv, tehát van értelme az újításokkal való kísérletezésnek. A krematóriumot nem dolgozták fel még soha. Azzal, hogy mi ezt állítottuk középpontba, olyan filmet sikerült készítenünk, ami megmozgatta a közvéleményt. Pedig rizikós volt, hogy készül egy film Kelet-Európában, amatőr színészekkel, jiddis párbeszédekkel. A következő filmem más típusú lesz, de ott is az az alapgondolat, hogy egy emberen keresztül ismerjünk meg egy világot.

Milyen sémák léteztek a holokauszt-filmekkel kapcsolatban, amelyekkel szakítani akart?

– Az európai filmgyártás egyik alfejezete, hogy valakik időről időre kitalálják, hogy készítsünk egy filmet a holokausztról. Ez az egész már zsánerszerű lett, és olyan, mintha valamilyen mágikus recept lenne. Ráadásul ezek a filmek mindig túlélési történetet mesélnek el.

Az Auschwitzot túlélő Primo Levi azt írta az egyik könyvében, hogy ő sohasem láthatta a tábor igazi mélyét, pedig ott volt, de akik látták az igazi mélyét, azok nem tudnak róla beszélni. Ez egy fontos gondolat. Nem lehet ehhez az anyaghoz nyúlni úgy, hogy a megközelítés alapja egy külső nézőpont vagy egy háború utáni nézőpont, ahol mindig valahogy happy enddel zárul minden. Mert valójában az a stratégiája ezeknek a filmeknek, hogy feloldják a feszültséget – legyünk túl rajta. De éppen az ellenkezőjét érik el ezzel, nemcsak azért, mert a happy end ebben az esetben hazugság, és megszégyeníti a meggyilkolt milliók emlékét, hanem még rosszul is vannak megcsinálva. Ráadásul a kivételt jelenítik meg, s nem a szabályt. A szabály a lágerben a halál volt – ez volt a megsemmisítő táborok lényege. A túlélés volt a kivétel. A filmben Saul túlélése belső túlélés: nem volt más tartománya Auschwitzban az életben maradásnak. Saul akaratlanul ember marad, de nem azért, mert hős.

A filmemmel az áldozatoknak kívántam igazi emléket állítani. Ezért beszélek csak indirekt módon az embertelenségről és az igazságtalanságról, hogy ennek felismerése a nézőben szülessen meg, mert a lediktálás soha nem működik. Az működik, ha az ember a saját bőrén és érzékszervein keresztül érzékeli a lágert.

A nagydíj mellett Cannes-ban a hang is díjat kapott (technikai-művészi Vulcain-díj). Mi volt a célja a hangzással?

– Hogy az érzékszervekre hassunk. A képi világ szűk, de a hang mindig azt jelzi, hogy itt sokkal több van – egy végtelenített perspektívára utal.

Ha görbe tükröt kívánt volna tartani a mai filmvilágnak, akkor megjelenhetett volna az Amerika Kapitány, vagy valamelyik népszerű szuperhős, aki mindenkit megment, és a gonosz nácikat kinyírja.

– Nemrég láttam egy ilyen filmnek a plakátját, amelyen az volt, hogy X.Y. szuperhősnél nincs nagyobb. De ha nála nincs nagyobb, akkor hogy lesz a második részben? Ilyen problémákkal küszködnek a nagy stúdiók. A nézők pedig, ahogy arról már volt szó, pusztán fogyasztók. Kilépve a moziból már nem is emlékeznek arra, amit láttak. Ezeket a filmeket számítógépes mérnökök rakják össze, nincs közük az élethez, ezért nem is hatnak. Ugyanakkor félrevezetőek, mert azt sugallják, hogy mindig megoldódnak a dolgok, túléljük. Nincs veszély. 

A Saul fia a halálgyárban játszódik. A film előkészítése során évekig a halállal volt kénytelen foglalkozni, például azzal, hogy miként működött valójában a krematórium mint technológia, mint egy üzem. A halálhoz való viszonya megváltozott a film készítése során? 

– Nem vagyok ebben a kérdésben viszonyítási pont, mert nem magamnak és nem magam miatt készítettem a filmet.

Pedig nyilatkozott arról, hogy egyfajta önterápia is volt a film elkészítése.

– Igen, de ez a része sikertelennek bizonyult. Egy sor kérdés viszont felmerült a munka során: mi van akkor, amikor már nincs remény? Van-e akkor valami, ami az emberről szól, amikor már tényleg semmi sincs? Van-e döntési lehetőség ilyenkor, hogy higgyünk? Létezik-e olyan tartomány, ami a legsötétebb helyzetben is még irányt mutat?

Erről az élethelyzetről beszél Saul, amikor azt mondja magáról és társairól, hogy „már halottak vagyunk”.

– Saul egy a többi sonderkommandós közül. Nem lóg ki a sorból, talán egy kicsit előrébb jár a felismerésben azokhoz képest, akik felkelést és szökést szerveztek. Azt ismerte fel, hogy nekik nincs múltjuk, azt elvették tőlük, és mivel jövőjük sincs, ezért már tulajdonképpen halottak. Ez már az ártatlanok pokla. A kérdés az, hogy ebben a helyzetben, amikor az ember mindezt feladta, akkor marad-e valami. Saulnak marad, és reméljük, hogy a néző is ezt gondolja.

Mennyire volt tudatos a szimbólumok használata? Számomra fontos jelenet volt, amikor a film vége felé egy náci katona befogta egy lengyel szemtanú, jelesül egy kisfiú száját. Mintha azt üzentétek volna, hogy a valódi Auschwitzról és más szörnyűségekről szóló ismerettől a következő generációkat tudatosan elzárják.

– Nem gondolkoztunk szimbólumokban. Ez tudatalatti dolog. A jelenet meg volt előre tervezve, de nem gondoltunk bele ilyen módon az üzenetébe. Egy csomó ilyen jelenet van, amit intuitív módon találtunk ki, utólag jöttünk rá, hogy hány különböző értelmezése lehet. De attól, hogy ez nem volt tudatos, örülök annak, hogy több rétege és dimenziója van, ami elgondolkodtatja a nézőt. 

Az valóban kár, hogy a nagy történelmi drámákról csak szlogenekben beszélnek a fiataloknak. Európa valahol egy befogott száj. A tévé teljesen megette a mozit, és a televíziós programigazgatók választják ki, hogy milyen filmeket lehet gyártani. A mai egy technokrata, voluntarista, kiüresedett ideák mentén felülről mesterségesen összerakott Európa. Ami pedig alulról jön, az is problematikus.

Ha már befogott száj és hallgatás: számomra az a döbbenetes, hogy a jelenkor nácijai, tömeggyilkosai még a náciknál is gátlástalanabbnak tűnnek. Míg Hitler és pribékjei azért igyekeztek titkolni a mészárlást, addig az Iszlám Állam katonái büszkén gyilkolnak, és hencegnek gaztetteikkel.

– És szinte senki nem tesz semmit, miközben a legősibb asszír keresztény közösségeket semmisítik meg. Hol van a keresztény Európa? Szégyen, hogy Obama és az európai vezetők gyakorlatilag Iránra hagyják, hogy harcoljon az Iszlám Állam ellen, de valódi európai és amerikai segítség nem érkezik a térségbe. Azt hozzá kell tenni, hogy az Iszlám Állam is a földi poklot valósítja meg, de a gázkamrának van egy elképesztő oldala, az iparszerű gyilkolás. 100 ezer magyar gyerek veszett oda Auschwitz krematóriumaiban. 8-12 percig tartott a méreg okozta agónia, míg beállt a fulladás.  

A történelmi hűséghez mennyire ragaszkodik a film?

– Törekedtünk rá, hogy pontosan mutassuk meg, milyen volt a krematórium valójában. Arra figyeltünk, hogy mindent tudjunk, ismerjük a „munkafolyamatokat”, a tér logikáját, az interakciókat. Nyelvi eszközként lágerjiddist használtunk, amelyben a helyi argók is benne voltak. A film vizuális logikája megengedte, hogy ne kelljen centire rekonstruálni a krematóriumot, de azt nagyon akartuk, hogy a logikáját visszaadjuk.

A filmben 7-8 nyelv kevert alkalmazásának mi volt a célja?

– A bábeli zűrzavar a koncentrációs táborok alapja volt. A kommunikációs nehézségek benne voltak állandóan a létben. Saulnak is ezért volt nehéz kommunikálnia. A meg nem értettség tovább növelte a bizonytalanságot az amúgy is kilátástalan helyzetben. Ellenben a német vezényszavakat azonnal el kellett sajátítani, különben egy félreértés is könnyen az életébe kerülhetett bárkinek. Groteszk módon ez lett az utolsó, egyetlen közös nyelve a halálba küldött zsidóknak.

Tudatos volt, hogy amatőrt választottak a főszerepre. Miért?

– Ezt a szerepet nem lehetett eljátszani. Röhrig Gézában benne van Saul. Ha ő elkezd játszani, akkor nem lett volna jó. Nem játszott. Ha egy színész lett volna helyette, az is játszott volna. Azt nem akartuk, hogy úgy manipuláljon, mint egy színész. Az volt a cél, hogy ne úgy érezzék az emberek, hogy egy filmet néznek. Nem akartuk mitizálni Auschwitzot. Ez egy gyár volt, ahol hétköznapi munkafolyamat volt az emberek ipari megsemmisítése és nyomaik teljes eltüntetése. A mitizálás és sok holokausztfilm, amelyek részt vettek ebben a mitizálásban, a valóság megismerésének a gátjai. Egy nagyon mélyen judeofób Európában talán az igazság megismerése változást hozhat.

Hozhat ez őszinte bűnbánatot?

– Inkább azt szeretném, hogy átérezzék, mi is volt valójában a zsidók európai koprodukcióban létrehozott megsemmisítése, és mit vesztett ezzel Európa. Ha nincs holokauszt, teljesen más lett volna Európa története. Más lenne Európa minősége. A magyarországi vidék is tönkre van téve, hiányoznak a zsidók a helyi társadalomból. Emiatt érzik sokan, hogy halott a magyar vidék. Kivettek valami olyant onnan, ami a véráramlást, az egészséges életet segítette. Hiába mitizálták a holokausztot, és hiába tette a kulturális ipar a hangsúlyt a túlélésre, a túlélők történeteire, az Európában élő zsidók a lelkük mélyén félnek. Veszélyeztetettnek érzik magukat.  

A már említett Kertész Imre januárban egy német hírügynökségnek azt nyilatkozta, hogy Auschwitz nem a történelem kisiklása volt, hanem szükségszerűség, és sok jel utal arra, hogy megismétlődhet.

– Egyetértek vele – több ezer éves zsidóüldözés logikus következménye. El tudom képzelni, hogy Auschwitz megismétlődhet. Bár már nincs nagyon sok zsidó Európában, de jöhet egy olyan dráma a gazdaságban, amitől megváltozik a közhangulat. Több jelenség is bomlasztja Európát. Oroszország például szélsőjobbos és szélsőbalos pártokat finanszíroz, amelyeket összekapcsolnak az Izraelt gyűlölő Iránnal. Eközben az Iszlám Állam terjeszkedése szinte töretlen. A ’30-as évekre emlékeztető judeofób jelenségekkel lehet találkozni Európában. Az árubőség még egyben tartja Európát, de szerintem nem kell sok, hogy ez megváltozzon.

Korábban a Szombatnak adott interjújában azt nyilatkozta, hogy a filmet nem fogják Németországban forgalmazni. Ezzel mi a helyzet?

– Volt egy zavar ekörül, de az amerikai forgalmazási jogokat megvásárló Sony Németországban is bemutatja majd a filmet. Tény, hogy a film német szempontból sem a megszokott sémát követi, amelyben van gonosz SS-tiszt és egy-egy rendes, humánus német.   

A múlt bűneivel és hibáival való szembenézésről beszélgetünk. Ön évekig élt Párizsban. A franciák mennyire néztek szembe azzal, hogy Európa tönkretételében ők is felelősek voltak, egyebek mellett az elhibázott versailles-i békeszerződések révén?

– E tekintetben semennyire. Azt már kezdik feldolgozni, hogy a második világháborúban nemcsak a francia ellenállás létezett, hanem milliók kollaboráltak a nácikkal. Az ezzel való szembenézés folyamatban van. Az viszont elgondolkodtató, hogy a Charlie Hebdo dráma kapcsán sem ébredtek fel igazából. Csak látványellenállás zajlik, a francia barátaim elképedve tájékoztatnak arról, hogy mennyire nem történik semmi az iszlamista előretörés ellen. Nincsenek radikális lépések, miközben sok zsidó hagyja el Franciaországot.

A Saul fia után milyen témák foglalkoztatják? 

– Az 1910-es évek Monarchiájáról szeretnék filmet forgatni, azokról a folyamatokról, amelyek a zátonyra futásához vezettek.

Döbbenetes, hogy az első világháború előestéjén decens,  tanult úriemberek elegáns palotákban teázgatva vezették neki Európát a katasztrófának. Ekkor roggyant meg Európa?

– Számomra a kezdet a francia forradalom, ami nagy lehetőség volt a változásra, de óriási vérengzés lett belőle. Nagyon izgat, hogy a nácizmus miként kapcsolódik a bolsevizmushoz, a kommunizmus pedig a francia forradalomhoz.

A franciák büszkék erre a korszakra, különösen Napóleonra.

– Mert Napóleon a belső békét jelentette számukra Robespierre terrorjához képest. A forradalomban a jakobinus vérengzés logikája lett egy idő után a fő szabály. Egyik pillanatról a másikra barátból ellenséggé lehetett változni, az újkorban először találkozunk ezzel a jelenséggel. Ezt nem Lenin találta ki. Az erről a korszakról készült újító, nem mitizált jellegű film óriási botrányt okozna Franciaországban. Nagyon izgatnak azok a civilizációs pontok, amelyek fordulatot hoztak, ezeket szeretném egy ember szempontjából megmutatni, elgondolkodtatni a nézőt.

Olvasson tovább: