Kereső toggle

Autonómia, traumák, gyógyulás

A székelyföldi önrendelkezési törekvések háttere

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Diplomáciai botrány lett a székely szabadság napja alkalmából a Hősök terén tartott megemlékezésből, ahol a Székelyföldért Társaság elnöke, György-Mózes Árpád az Iszlám Államhoz hasonlította Romániát. De vajon mekkora valós támogatottsága van a Székelyföld autonómiájának az ott élők, és mekkora az Erdély más részein élő magyarok körében? Hogyan lett az autonómia az erdélyi magyar politika fősodrának témája?

1854. március 10-én Marosvásárhelyen kivégezték Bágyi Török János kollégiumi tanárt, Martonosi Gálfi Mihály ügyvédet és Nagyváradi Horváth Károly földbirtokost, akik erdélyi katonai felkeléssel próbálták destabilizálni az 1848–49-es megrázkódtatás után éledező Habsburg Birodalmat. A Székely Nemzeti Tanács (SZNT) 2012-ben fordult az erdélyi magyar történelmi egyházak vezetőihez és gyülekezeteihez, a magyar pártokhoz és szervezetekhez, hogy a „székely vértanúk” kivégzésének évfordulóját nyilvánítsák a „székely szabadság napjának”, és erről minden évben emlékezzenek meg a kivégzések színhelyén, „Marosvásárhelyen, Székelyföld fővárosában”.

Az idei Székely Szabadság Napja sokáig emlékezetes marad. Egyrészt azért, mert a marosvásárhelyi rendezvény megtartását a helyi hatóságok nem engedélyezték; másrészt pedig a budapesti Hősök terén rendezett megemlékezésen elhangzottak miatt. Itt György-Mózes Árpád részben épp a marosvásárhelyi tiltásra reagált, amikor az Iszlám Államhoz hasonlította Romániát, mivel szerinte a román hatóságok döntéseikkel hetente „fejeznek le” olyan alapvető demokratikus jogokat, mint a gyülekezési, a szabad véleménynyilvánítási és a nemzeti identitáshoz való jog. Reagálásában a román külügyminisztérium leszögezte: egy ilyen kijelentés nem felel meg az európai szellemiségnek, és elfogadhatatlan.

A diplomáciai botrány rávilágított, hogy a székelyföldi autonómia ügye a rendszerváltás utáni magyar–román viszony neuralgikus pontja lett. A román sajtó a konfliktus kezdetét 1998 környékére teszi, amikor az először kormányra került Fidesz bálványosi szabadegyetemeinek központi témájává lett az autonómia kérdése, mások a kettős állampolgárságról szóló 2004-es magyarországi népszavazáshoz, megint mások Románia 2007-es uniós csatlakozásához kötik a kérdés napirendre kerülését, ám tény, hogy a Ceausescu előtti kommunista Romániában a magyar többségű területek autonómiája nem volt tabu.

Sztálin ajándéka

Az 1950 előtti Románia közigazgatásának a települési és járási szint fölötti egysége a megye volt, ekkor szovjet mintára tartományok alakultak. 1952. szeptember 21-én – szovjet nyomásra –  létrejött a Magyar Autonóm Tartomány (MAT), amelynek központja Marosvásárhely lett.

A MAT megítélése máig vitatott. A sztálini nemzetiségi politika termékét mai kritikusai kirakat-tartománynak tartják, amelynek léte ürügyül szolgált az Erdély más területein élő magyarok alapvető nemzetiségi jogainak megnyirbálásához.

Kétségtelen, hogy 1944-től felgyorsult a MAT-on kívüli magyar többségű erdélyi területek elrománosodása, ám (mint az Ablonczy Balázs A visszatért Erdély 1940–1944 című könyvéből kiderül) ennek nyitánya nem a kommunista Romániához, hanem a Magyarországhoz visszacsatolt Észak-Erdély magyar hatóságaihoz köthető. A magyar királyi csendőrség 1944-ben aktívan és szégyenletesen közreműködött a gyakorlatilag kivétel nélkül magyar identitású észak-erdélyi zsidóság kiirtásában és ezzel a magyar identitású polgári réteg megtörésében.

A MAT eredeti formájában 1960-ig állt fenn; ekkor elcsatolták déli részét, viszont hozzácsatolták az addig Kolozs tartományhoz tartozó Marosludast. Ezzel jött létre a Maros-Magyar Autonóm Tartomány. Az átszervezéssel az autonóm tartományban élő magyarok aránya 77 százalékról 61-re, számuk 564 ezerről 473 ezerre csökkent, míg a román népesség száma 147 ezerről 266 ezerre nőtt. 1968-ban ez a tartomány is megszűnt, és kezdetét vette a nemzetiségi jogok gyakorlatilag teljes megsemmisítésének két évtizede.

Innen indultak

A Ceausescu-rendszer bukása után megalakult RMDSZ óvatosan bánt az autonómia és a nyelvhasználat kérdésével – emlékeztet Nagy Árpád történész, aki szerint az RMDSZ 1990 tavaszán gyakorlatilag lemondott az autonómiakövetelésekről, amikor a Nemzeti Liberális Párttal közösen kiadott 1990. március 22-i nyilatkozatban leszögezte, hogy „az államban a hivatalos nyelv a román”. Ugyanez a nyilatkozat azt is deklarálta, hogy „a magyar nemzetiségű román állampolgárok, akiket a Romániai Magyar Demokrata Szövetség képvisel, nem kívánják Erdély valamely részének autonómiáját”.

Kolumbán Gábor, az RMDSZ volt alelnöke szerint a szövetség indulásakor súlyosan megosztott volt autonómia-ügyben. A szövetség székely alapszervezetei az autonómia kérdésében még egy agyagfalvi népgyűlés összehívását is kezdeményezték (Agyagfalván tartották 1848-ban azt a székely népgyűlést, amely üdvözölte Erdély különállásának felszámolását és a Magyarországgal történt egyesülését), ám az 1990-es „fekete március” marosvásárhelyi magyarellenes pogromja után a szórványban élőket képviselő szervezetek hevesen tiltakoztak a szerintük életveszélyes elképzelés ellen. 

A román belpolitika kilencvenes évek közepétől megindult normalizálódása hosszú időre háttérbe szorította az autonómiával kapcsolatos vitákat. A tizennyolc éven át Markó Béla vezette RMDSZ 1996-ban a jobbközép koalíció tagja lett, 2000 után pedig a balközép Nastase-kormány külső támogatója, miközben az etnikai feszültség érezhetően csökkenésnek indult Erdélyben.

A magyar–magyar szakítás

2002 után a magyarországi belpolitikai küzdelmek egyre erősebben hatottak az erdélyi magyar közéletre is – mondta a Heteknek az aktív politizálástól 2000-ben visszavonult, ma politológusként működő Kolumbán. Az autonómia-ügy, valamint a magyarországi pártokhoz fűződő viszony az RMDSZ szakadásához vezetett – a szövetségből kivált, a Fidesz politikájával rokonszenvező politikusokból szerveződött meg 2003-ban az SZNT és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT), majd a két, RMDSZ-szel konkuráló, kevéssé sikeres politikai erő, a Magyar Polgári Párt (MPP) és az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP).

Az RMDSZ 2003-as kongresszusán, amelyen Medgyessy Péter magyar és Adrian Nastase román miniszterelnök is részt vett, utóbbi világossá tette: az 1990 óta egységes nemzetállamként meghatározott Románia magyar pártja jól teszi, ha elfelejt minden autonómiatörekvést. A román–magyar viszony egyéb területeken kétségtelenül végbement konszolidálódása tehát az autonómiatörekvések háttérbe szorulásával járt.

Az igazi törés nem is itt, hanem a határon túli magyarok és Budapest viszonyában következett be a 2004 decemberi népszavazás traumája nyomán.

A következő évek erdélyi magyar politikáját Románia közelgő uniós csatlakozása határozta meg. Ennek nyomán került újból napirendre az autonómia kérdése.  2006. március 15-én húszezren követelték a Székelyföld autonómiá-ját; az eddigi legnagyobb autonómiapárti megmozdulásra 2013. októberében került sor, ez volt a Székelyek Nagy Menete. A következő évben az RMDSZ is előállt saját autonómiakoncepciójával, amit 2014 szeptemberében közvitára is bocsátott.

A helyzet bonyolultabb, mint amilyennek Budapestről tűnik Kolumbán szerint a demonstrációk ellenére az autonómiatörekvések valós támogatottsága nem egyértelmű. A politológus úgy látja: a Székelyföldön élők a közösségi elvárásoknak engedelmeskedve részt vesznek az autonómiapárti rendezvényeken, ám a hétköznapokban többségük megköti a maga kompromisszumait a románokkal, a hatóságokkal, a hivatalokkal. A radikálisabbak Kolumbán szerint ezt „az ügy” elárulásának tekintik, de úgy véli: „mindennél erősebb az »élni kell« parancsa”. 

„A felvonulások nagyon fontosak, de a hétköznapokban nem az autonómia ügyéből merítenek erőt az erdélyi magyarok” – mondja Nagy Árpád. Szerinte sarkosan fogalmazva elmondható, hogy az autonómiakérdés egyetlen „hozadéka” eddig az erdélyi magyar politika megosztottsága.  Ráadásul az „autonomisták” rendre leszerepeltek a választásokon, ami azt mutatja, hogy a magyar választók többre értékelik az RMDSZ hétköznapi eredményeket hozó pragmatizmusát, mint a még oly jogos autonómiaköveteléseket zászlajukra tűző szervezetek törekvéseit.

Olvasson tovább: