Kereső toggle

A kétféle liberalizmus - Hack Péter írása

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Orbán Viktor múlt heti, Tusnádfürdőn elmondott beszéde nem csekély hullámokat gerjesztett. A beszéd egy illiberális állam építése mellett tett hitet, és Magyarország számára vonzó, sőt követendő példaként olyan országokat jelölt meg, mint Oroszország, Kína, India, Szingapúr és Törökország. Az elhangzottak némi zavart okoztak jobboldalon, hiszen a miniszterelnök hívei sem igazán érthették, hogy miről is beszél vezetőjük. Ugyanakkor a beszéd nem hozott fordulatot az ellenzék évek óta tartó zavarában.

Az utóbbi azért fontos körülmény, mert régóta ismert tétel, hogy minden hatalom addig terjeszkedik, amíg korlátba nem ütközik. A politikai hatalomnak lehetnek jogi korlátai, de a politikai erőt igazán csak egy nála erősebb politikai erő tudja korlátozni. A magyar ellenzék mindeddig nem tudott erőt mutatni a kormány törekvéseivel szemben, és amíg ezen a helyzeten nem tud változtatni, addig nincs esély a változásra.  A történelemben ugyanakkor számos példa volt arra, hogy semmilyen jogi korlátot nem ismerő diktatúrákat a velük szemben alternatívát jelentő politikai erők meg tudtak dönteni. Ha valaki a magyar demokráciát veszélyben látja, akkor számára nem az a kérdés, hogy Strasbourgban vagy Brüsszelben fel tudja-e tartóztatni a negatív folyamatokat, hanem az, hogy tud-e tömegek számára vonzó alternatívát nyújtani.

A beszéd célja

A miniszterelnök beszédének fő célja a tábor megerősítése, a közös valóságértelmezés megteremtése. Ebben Orbán Viktor azt a tehetségét villantotta fel, ami őt 25 éve a politikai mezőny fölé emeli. Ennek a tehetségnek a lényege, hogy kortársainál jobban érti, és jobban ki tudja használni a közhangulatot. Az 1989-es beszédében is ő tudta a legjobban eltalálni azt, amit az emberek hallani akartak. 1994-ben ugyan tett egy kísérletet arra, hogy szembemenjen a közhangulattal, de ennek majdnem végzetes választási vereség lett a következménye. Azóta nem követi el ezt a hibát, nem akarja ő irányítani a társadalmat, hanem meglovagolja a közhangulatot. Jelenleg a magyar választók talán a legcsalódottabbak Európában. Orbán ennek a csalódásnak a szócsöve.

Alighanem nincs olyan ember Magyarországon, aki úgy érzi, hogy maradéktalanul elégedettek lehetünk azzal, ahogy élünk. Felmérések bizonyítják, hogy a rendszerváltás következményeiben – a parlamentáris demokráciában és a magántulajdon alapján álló piacgazdaságban – a magyarok csalódtak a legnagyobb mértékben. Ezeket a csalódottakat (akik nem feltétlenül azonosak a változások veszteseivel) szólítja meg a Jobbik, és a Fidesz is ezek szavazatára hajt. Azokat szeretné megnyerni, akik úgy érzik, hogy rosszul mennek a dolgok, és ezért valaki hibás.

Ki a hibás?

A 2010-es választások során a szavazók elsöprő többsége úgy érezte, hogy a szociál-liberális hatalom minden baj forrása, ezen a hullámon lovagolva a Fidesz megszerezte a szavazatok abszolút többségét és a mandátumok több mint kétharmadát, de a Jobbik és az LMP is története legjobb eredményét érte el.

2014-ben a Fidesz négyesztendős kormányzása ellenére is még hihető volt ez a magyarázat, de az már bizonyos, hogy 2018-ban nem lesz az. A tusnádfürdői beszéd már erre a helyzetre történő felkészülés jegyében született. Ebben a valóságértelmezésben már nem a szociál-liberális kormányzat, hanem a liberalizmus és a liberális állam a bajok forrása. A beszéd tulajdonképpen a miniszterelnök által is valószínűnek tartott kormányzati kudarc magyarázatára szolgál.  De igaz-e az az állítás, hogy a nemzeti frusztráció oka a liberalizmus és a liberális jogállam? Ha igaz lenne, akkor a Magyarországgal együtt rendszert váltó országok közül mindegyik kudarcos lenne, ezzel szemben a tény az, hogy például Lengyelország vagy Szlovákia az utóbbi negyedszázadban történelme legnagyobb fejlődését produkálta.

Az eddig megjelent elemzések szinte kivétel nélkül rámutatnak arra, hogy a tények és az adatok nem támasztják alá a miniszterelnök helyzetértékelését. Ezek az elemzések rámutatnak arra, hogy Oroszország egyáltalán nem nevezhető vonzó sikertörténetnek, ami sikert elért, abban a nyersanyagok bőségének összehasonlíthatatlanul nagyobb szerepe van, mint az illiberális kormányzásnak. A kínai sikert is csak azok tarthatják vonzó példának, akik szívesen dolgoznának havi 15 ezer forintért heti hét napon át.

Liberalizmus, liberális jogállam

Volt olyan elemző, aki szerint Orbán Viktor a liberalizmust bíráló beszédet mondott. Ha azt mondott volna, nem lenne ekkora probléma. A liberalizmus mint ideológiai irányzat joggal lehet vita tárgya. Vitatható a liberalizmus erkölcsi világképe, emberképe, társadalomképe stb. Lehetne vitatkozni azon is, hogy a toleranciát hirdető liberalizmus a saját erkölcsi értékrendjét milyen elképesztő intoleranciával próbálja rákényszeríteni a társadalom többségére. Lehet vitatkozni azzal, hogy a liberalizmus hogyan viszonyul olyan társadalmi közösségekhez, mint a család, a vallási vagy a nemzeti közösségek. Ezekben a kérdésekben, azt hiszem, hogy az én álláspontom közelebb áll a kormánypártok álláspontjához, mint az ellenzékéhez.

Más a helyzet a liberális jogállam kérdésében. Nem véletlen, hogy a civilizált világ valóban sikeres részén a konzervatív, kereszténydemokrata vagy keresztényszocialista politikusok is elfogadják a liberális jogállam, a liberális demokrácia alapvetéseit. Tehát azok a politikusok, akik konzervatív erkölcsi alapon állnak, konzervatív módon gondolkodnak a nemzetről, az egyházról és azok társadalmi szerepéről, és akik éles vitában állnak a liberálisokkal például az abortusz, az azonos neműek házassága vagy a drogliberalizáció ügyében, mégis elfogadják a liberalizmus tanítását az egyént megillető alapvető jogokról, illetve az állam „fékek és ellensúlyok rendszerére épülő” felépítéséről.

Jó és rossz válaszok

Mert miközben lehetséges, hogy a liberalizmus számos kérdésre rossz választ ad, vannak olyan kérdések, mindenekelőtt a diktatúra, az állami elnyomás veszélyeivel szembeni fellépés, ahol a liberalizmus válaszainál jobbakat eddig nem sikerült találni. Ezek között kitüntetett helyen van az államszervezetre vonatkozó liberális gondolat. Ennek lényege, hogy az állam nem rendelkezik korlátlan és ellenőrizhetetlen hatalommal. „A hatalom korrumpál, az abszolút hatalom abszolút korrumpál” – mondta Lord Acton. A hatalom visszaéléseivel szemben a liberalizmus fogalmazta meg a hatalmi ágak elválasztásának elvét, amely szerint a törvényhozó, a végrehajtó és a bírói hatalmat el kell választani egymástól, és ezek a kölcsönös „fékek és ellensúlyok” rendszerével kapcsolódnak egymáshoz.

Az Amerikai Egyesült Államok, Európa és a világ sikeres nemzeteinek éle-tében ezek az elvek éppen a siker garanciájaként azonosíthatók. Lehet, hogy ezen országok jelenlegi növekedési rátája alatta marad Kína vagy Oroszország növekedési mutatójának, de az egy főre eső GDP ügyében fényévekkel előttük járnak. Nem véletlen, hogy a hazai állapotokkal elégedetlen magyarok tömegei nem Oroszország, India vagy Törökország kedvéért hagyják itt az országot.

Az unió, az Alaptörvény és a jogállam

Az sem véletlen, hogy az 1. és a 2. világháború pusztítása után, amikor Európa nemzetei megtapasztalták, hogy önmagában egy rendszer többségi támogatása nem óv meg a diktatúrától, úgy kezdték felépíteni az új európai rendet, hogy annak alapjait az emberi jogok tiszteletére helyezték, és az unióhoz való csatlakozás feltételeként az emberi jogok tiszteletét és a liberális jogállam működését követelik meg. Ezek a követelmények korábban –  így Magyarország uniós csatlakozásakor is – az úgynevezett Koppenhágai Kritériumok között voltak felsorolva, ma már a Lisszaboni Szerződés részei. A liberális jogállam felmondása egyúttal az unióval való szakítást is jelentené.

De szakítást jelentene Magyarország Fidesz által elfogadott Alaptörvényével is, hiszen az Alaptörvény mind az alapvető jogok listáját, mind a hatalmi ágak elválasztásának elvét tartalmazza. Ezért is nehezen hihető, hogy a beszédnek az lett volna a célja, hogy kinyilvánítsa, miszerint az előző ciklus „Nagy Országépítő Vívmánya”, az Alaptörvény egy végzetes tévedés lett volna a Fidesz részéről.

Ezzel együtt azok a jelek, amik arra utalnak, hogy a jelenlegi hatalmi rendszer egyetlen ember politikai bölcsességére, éleslátására, szinte tévedhetetlenségére épül, okot adnak az aggodalomra. Leginkább a demokrácia alapjait jelentő szabad választások kérdése az, ami talán az eddigieknél nagyobb figyelmet érdemel. Az ellenzéknek ezen a területen is lenne tennivalója. A kormány politikájával szembeni ellenzéki nyilatkozatoknál is jobb lenne, ha az érveik erősebbek lennének, mint a jelzőik.

Amíg az ellenzéknek nincsenek olyan erős érvei, amikben a választók felismernék a saját élethelyzetüket, és az arra adott válaszokkal tudnának azonosulni, addig kevés remény van arra, hogy a túlcentralizált, átláthatatlanul működő, téves diagnózis alapján téves megoldásokat kergető kormányzati hatalom meginogjon. Márpedig, ha a választók azt látják, hogy nincs alternatíva, akkor sokan közülük úgy gondolhatják: ha nincs remény arra, hogy a nyugati jólét idejöjjön, akkor ők mennek oda, itthagyva azokat, akiknek az orosz, a kínai, vagy a török modell is megfelel.

Olvasson tovább: