Kereső toggle

Tisza cipőben

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Orbán Viktor egyik politikai ikonja Tisza István. A millennium évében már felavatott egy szobrot Debrecenben, amely a tragikus sorsú grófot ábrázolja, és a Kossuth tér idei rekonstrukciójában is kitüntetett figyelem jutott a nagy elődnek. Kérdés, hogy milyen kormányzati modellben gondolkodik a miniszterelnök, ha úgy fogalmaz, hogy a csaknem száz éve elhunyt kormányfő „egy új korszak szimbóluma lehet” Magyarországon.

Kövér László házelnök megtiszteltetésnek nevezte, hogy csaknem nyolcvan év szünet után Tisza-szobor avatására kerül sor a Kossuth téren, amelyhez házelnökként meghívhatja valamennyi képviselőtársát. Felidézte az 1934-es avatóünnepséget, amelyre Tisza István mártírhalála után tizenhat évvel került sor. Arról nem esett szó, hogy az a Horthy-éra azon időszakában történt, amikor Magyarország köztereit elborították a konzervatív politikusok és történelmi szereplők szobrai. A Tisza István-féle szoborcsoportot egyébként Gömbös Gyula miniszterelnök köszöntő szavaival helyezték el a Kossuth téren. Aztán ’45-ben ledöntötték, darabjait széthordták az ország különböző pontjaira.

Az ezredfordulós ünnepségsorozat részeként Orbán Viktor kormányfő 2000. október 31-én a Debreceni Egyetem Orvostudományi Kara előtti téren leplezett le egy Tisza-szobrot, amelyet még Klebelsberg Kunó avatott fel 1926-ban. Kommentárként annyit fűzött hozzá, hogy a „történelmi elégtétel az elsők között jár ki” elődjének, aki az „utolsó nagyvadak egyike volt”, és utána már csak „Károlyik és Kun Bélák jöttek”. Az igazi politikai rehabilitációra azonban idén pünkösd hétfőig kellett várnia a dualizmus miniszterelnökének, amikor is a nevével fémjelzett szoborkompozíciót Károlyi Mihály szobrának korábbi helyére állították a Kossuth tér egyik sarkába.

Az avatóünnepségen Orbán Viktor direkt párhuzamot vont saját kormányzása és Tiszáé, illetve a mostani és az akkori baloldal közé. Mint mondta: a szobor újraállítása „egy új, nemzetépítő korszak megindulásának szimbóluma lehet”, továbbá „felívelő és lelkesítő korszak következhet” a „darabjaira hullott liberális korszak után”. Kiemelte, hogy egy munkapárti kormánynak nem kell feltétlenül szocialistának lennie, és nem szabad hagyni, hogy a liberálisok avíttnak állítsák be a „nemzetekre alapozott politikát”. A nemzeti lobogóval letakart szobor leleplezése után Szabó István, a Dunamelléki Református Egyházkerület püspöke mondott imádságot. Hogy a korábban megcélzott bethleni irányból miért Tisza felé tért el a kormányfő, arra talán a sorsukban és karakterükben fellelhető közös vonások adhatnak választ.

Mindkettejükben erős nemzetmentő küldetéstudatot fejlesztett ki a kálvinizmus. Ady Endre így írt Tisza meggyőződéséről: „úgy jár-kél, úgy szövi a jövő fátylát, mintha Attila és Árpád egyenesen őt bízták volna meg, Csaba közvetítvén az üzenetet, a magyarság megtartásával”. Tisza haragudott is a költőre (meg úgy általában a budapesti értelmiség progresszív ágára), akit olykor a „magyar kultúra pálmafáján élősködő levéltetűnek” nevezett. Cserébe Ady „vad, geszti bolondnak” hívja a politikust a Rohanunk a forradalomba című versében.

Pályájuk elején Tisza és Orbán is összebékíthetőnek gondolták a liberális és konzervatív elveket, ám az egyre erősödő politikai és gazdasági válsághelyzetek hatására lemondtak a kísérlet folytatásáról. Fiatal képviselőként mindketten úgy gondolták, hogy a szabadelvűséghez szervesen hozzátartozik a katolikus egyház közéleti túlsúlyának felszámolása. Kimutatható, hogy rövid idő alatt szakítottak korábbi elveik egy részével, és a hatalom birtokában egyes területeken a nemzet érdekeire hivatkozva radikalizálódtak. Ilyen például a parlamenti ellenzékhez való viszony kérdése, amelyet – egyebek mellett – a Házszabály módosításával, a Házelnök hatásköreinek kiterjesztésével és parlamenti őrség felállításával juttattak kifejezésre.

Tisza és Orbán is kénytelenek voltak egy kis időre elbúcsúzni a főáramú politizálástól, és a döntéshozói szerepkörbe való visszatérésükhöz nagyban hozzájárult a politikai-társadalmi válság elmélyülése. Második kormányzásuk idején kvázi polgárháborús állapotok uralkodtak Magyarországon, amelynek egyik kezelési módjaként a politikai szabadságjogok és a sajtószabadság részleges korlátozását, a közigazgatási rendszer, valamint a választójogi szabályozás átvarrását választották. Mindkettejük politikai víziójában kiemelt helyen szerepel a nemzethalál gondolata, ellenzik az európai föderalizmust és meg is nevezik azokat a külső és belső erőket, amelyekkel szemben folytatott összmagyar küzdelem nélkül a tragédia bekövetkezhet. Ugyanakkor egyikük sem tudta a nemzet többségét felsorakoztatni elképzelései mögé.

Mellette és ellene

Tőkéczki László professzor
Csak olyan politikusok lehetnek történelmi ikonjai a mostani kormányzatnak, akik már akkor is tisztán látták, hogy Magyarország sajátos helyzetű, nyitott gazdaságú és pénzügyileg kitett ország. Tisza István úgy gondolta, hogy egy szervesen változó rendszerben, lassan kiterjesztett politikai jogokkal, növekvő gazdasági teljesítménnyel és minőségi erkölcsi tőkével rendelkező társadalommal a magyarság versenyképessé válhat Európában. Ma is ez a helyzet, csak sajnos túl sok felesleges zsákutcába keveredtünk az elmúlt évtizedekben.
Tisza István nemzeti szimbólummá emelése a magyar történelem folytonosságának helyreállításában játszik kiemelkedő szerepet. Fő erénye az önzetlen hazafiság, a nemzeti érdekek elsődleges képviselete, és a mindhalálig képviselt világnézeti, hitbeli meggyőződés. Ahogyan Orbán Viktor, Tisza is a polgári társadalmat bomlasztó, radikális liberalizmussal szakított, amely semmi jót nem hozott még a magyarságnak. A budapesti értelmiségnek is csak azzal a részével nem volt kibékülve, akik elitváltásra és Európa hazai helytartóságának szerepére jelentkeztek. Ők azok, akik egy kis idő múlva felültek a vörös világforradalom szekerére, és ’45, illetve ’89 után is jelentkeztek annak kiszolgálására.
Tisza István látszólagos jogkorlátozó intézkedései a háborúra való felkészülést szolgálták, és ez minden európai országban így zajlott akkoriban. Az általános érvényű választójogot pedig a nemzetiségi kérdés miatt nem lehetett egy lépésben kiterjeszteni. Ami az ellenzéki obstrukció felszámolását illeti, az kizárólag az állam működőképességének fenntartása érdekében történt, és ma már szerte a világon ezek a szabályok érvényesek.
Ripp Zoltán történész
Orbán méltó utódja Tiszának: mindketten utálták a demokráciát, és tettek is ellene, hogy ne tudjon a maga valóságában kibontakozni. Ugyanakkor érthetetlen, hogy egy Trianont nemzeti tragédiának tekintő politikai vezető hogyan választhatja példaképének azt a Tisza Istvánt, akinek a kormányzása egyenes úton vezetett hazánk első világháborús szerepvállalásához és az azt követő területvesztéshez.
A centrális erőtér kialakítása, a leválthatatlan kormánypárt és a köréje szervezett közjogi rendszer egyenes folytatása Tisza politikai örökségének és az azt követő Horthy-korszaknak. A Tisza István által is képviselt 19. századi és a rendszerváltás utáni liberalizmus között az a nagy különbség, hogy az egyik demokratikus a másik pedig antidemokratikus. Tiszának nem kellett felszámolnia a demokráciát, csak megakadályozni a kialakulását.

Olvasson tovább: