Kereső toggle

25 év után ismét vita tárgya a halálbüntetés

Szemet szemért?

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Egy jogállamban a halálbüntetés kérdése kizárólag a legsúlyosabb bűncselekmények kapcsán merülhet fel, azaz szándékosan elkövetett, olyan életellenes bűncselekmények esetében, amelyek az emberölés minősített eseteit (például előre kitervelten, különös kegyetlenséggel, több ember sérelmére stb.) valósítják meg. A halálbüntetést pártolók és az azt ellenzők (abolicionisták) több évszázada tartó vitája során rengeteg érvet vonultattak fel a büntetéssel kapcsolatban pro és kontra. A vita a körül forog, hogy van-e joga az államnak büntető hatalmánál fogva kioltani az ember életét, illetve magának a büntetésnek a célja megvalósul-e egy ilyen súlyos büntetés által.

Büntető Törvénykönyvünk (Btk.) világosan megfogalmazza: „A büntetés célja a társadalom védelme érdekében annak megelőzése, hogy akár az elkövető, akár más, bűncselekményt kövessen el.” Vagyis: a jog úgy tudja a társadalmat leghatékonyabban védelmezni, ha egyrészről akadályozza azt, aki egyszer már bűncselekményt követett el, abban, hogy ezt újból megtegye (speciális prevenció), illetve még mielőtt valaki bűncselekményt valósítana meg, már azelőtt gátat szabjon neki (generális prevenció).

Az elkövetőt három módon lehet távol tartani az ismételt bűnözéstől: megjavítással, elrettentéssel vagy ártalmatlanná tételével. Az abolicionisták szerint az ilyen komoly bűnelkövetők is visszavezethetőek a társadalomba, megjavulásuk nem lehetetlen. A halálbüntetést ellenzők túlnyomó többsége, valamint az azt pártolók egyaránt kizárólag az ártalmatlanná tételt tartják elfogadhatónak. A nem elhanyagolható különbség ennek a mibenlétében rejlik. A támogatók szerint az elkövetőt likvidálni kell, hiszen ilyen bűncselekmények esetében nem csak az áldozattal szembeni igazságszolgáltatás (szemet szemért) követeli meg, hanem maga a jogrend is oly módon sérült, amelyet igazságosan csak az elkövető életének kioltásával lehet helyreállítani. A halálbüntetés-pártiak nem hisznek az egyén megjavulásában, vagy akik hisznek is, magának az elkövetett cselekedetnek nagyobb jelentőséget tulajdonítanak, mint az elkövető személyének vagy a személyiségében beálló későbbi változás lehetőségének. A halálbüntetés-ellenzők népesebb tábora szerint azonban a tettest elegendő szabadságától megfosztani, elkülöníteni a társadalom többi tagjától, így akadályozva meg, hogy veszélyt jelentsen másokra.

A Hit Gyülekezete álláspontja

A zsidó-keresztény kinyilatkoztatás alapján az emberi életet Istentől származónak tekintjük. Az emberi élet védelme magába foglalja a halálbüntetés mint büntetési nem alkalmazásának a jogi lehetőségét. A legsúlyosabb büntetés állam általi alkalmazása meghatározott, szigorú feltételek teljesülése esetén nem ütközik az Újszövetség tanításával sem.
A Noéval kötött szövetségben Isten az egész későbbi emberiségnek kifejezett parancsot adott arra, hogy a szándékos vérontást maguk az emberek büntessék halállal. Ezt a gyakorlatban csak akkor lehet igazságosan megvalósítani, ha erre felhatalmazott igazságszolgáltató testületek állnak fel. A jogállam létezése Isten akarata, melynek erkölcsi kötelessége a bűn jogszerű büntetése. Ez alapozza meg etikailag a törvényesen működő állam erőszakszervezetei számára az erőszak jogos alkalmazását. Pál apostol azért nevezi az állam fegyveres képviselőit Isten szolgáinak, mert jogosultsággal rendelkeznek a gonosz megbüntetésére, valamint a jó megjutalmazására.
A legsúlyosabb büntetés kiszabására csak abban az esetben van lehetőség, amennyiben az elkövető szándékosan, és azon belül is egyenes szándékkal, előre kitervelten követte el a gyilkosságot. A klasszikus erkölcsi elveken alapuló jogalkalmazási gyakorlat szerint a pártatlan, független bíróság pedig csak abban az esetben alkalmazhatja a legsúlyosabb büntetést, ha a gyanúsított által elkövetett gyilkosság és annak egyenes szándéka is teljes kétséget kizáró módon bizonyítottságot nyert.
Ha az állam úgy dönt, hogy semmilyen körülmények között sem alkalmaz halálbüntetést, akkor érthető igény, hogy az emberölés minősített (legsúlyosabb) eseteinél az életfogytig tartó szabadságvesztés tényleges legyen. Nem helyes azonban véglegesen lemondani annak lehetőségéről, hogy egy ember megváltozhat. A büntetőjogi szankció céljai között ezért ilyen esetben is meg kell jelennie a megtorlás mellett a nevelő szándéknak. Ennek értelmében meghatározott idő (például 30-40 év) eltelte után kívánatos volna, hogy akár egy kormányzat által felügyelt hatóság, akár a bíróság – kiszámítható és átlátható feltételrendszer mentén, alapos vizsgálat lefolytatásával – megállapíthassa az elítélt aktuális állapotának társadalomra veszélyességét vagy annak megszűntét, hiszen az az elítélés pillanatában nem volt előre látható.
A hatályos magyar szabályozás nem teszi lehetővé a későbbi felülvizsgálat lehetőségét a tényleges életfogytiglani szabadságvesztésre ítéltek esetében. Az államfői kegyelem sokszor szubjektív intézménye – amely közvetlenül az elítélés után ad lehetőséget a felmentésre – pedig nem pótolhatja a hosszabb idő eltelte utáni, objektív kritériumokra épülő felülvizsgálatot.
 

A büntetésnek az elkövető megbüntetésén kívül célja, hogy mindenki mást elrettentsen attól, hogy bűncselekményt kövessen el. A halálbüntetés-pártiak szerint minél szigorúbb a büntetés, annál preventívebb, így a legszigorúbb büntetés képes a legtöbb embert távol tartani az elkövetéstől. Az elutasítók viszont azt vallják, hogy nem a büntetés kegyetlensége, hanem elmaradhatatlansága az, ami a megelőzést szolgálja. Hangsúlyozzák, hogy halálbüntetés terhe mellett is követnek el gyilkosságokat. Erre az ellentábor viszontválasza: ha a legsúlyosabb büntetés sem képes mindenkit elrettenteni, akkor az enyhébb még kevesebb embert fog meggátolni abban, hogy gyilkoljon. Statisztikai adatokkal elméletileg egyszerű lenne igazolni az állításokat, azonban ezek a számok annyira összetettek, hogy gyakorlatilag bármelyik tábor fel tudja használni őket a saját igaza alátámasztására. Magyarországon például a halálbüntetés eltörlését követően ötven százalékkal nőtt az emberölések száma. Ez önmagában sokatmondó adat lenne, azonban ha figyelembe vesszük, hogy az összbűnözés is jelentősen növekedett, valamint hogy az emberöléssel fordítottan arányosan alakult a kísérleti szakaszban rekedt ilyen bűncselekmények száma (tehát kevesebb volt a „félbemaradt” cselekmény, vagyis elszántabbak lettek az elkövetők), már egyáltalán nem bizonyítható egyértelműen, hogy a robbanásszerű növekedés a halálbüntetés eltörlése miatt történt, de persze az sem, hogy nem amiatt.

Tovább bonyolódik a helyzet, ha a tettes társadalomtól való elkülönítését mélyebben vizsgáljuk. A halálbüntetést követő legszigorúbb büntetés az életfogytig tartó szabadságvesztés, aminek két válfaja van. A büntetés kiszabása esetén a bíróság az ítéletében vagy meghatározza a feltételes szabadságra bocsátás legkorábbi időpontját (Magyarországon minimum 25, maximum 40 év múlva), vagy a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségét kizárja. Ez utóbbit nevezzük tényleges életfogytiglani szabadságvesztésnek (TÉSZ), ami a hatályos magyar Btk. szerinti legsúlyosabb kiszabható büntetés. Ebben az esetben nincs lehetőség a büntetés idejének későbbi felülvizsgálatára, az elkövető valóban élete végéig fegyházban marad. Törvényileg szabályozott, hogy olyan bűncselekmények esetében lehet alkalmazni, amelyek valóban a legsúlyosabbak (például népirtás, terrorcselekmény, emberrablás, emberölés súlyosabban minősülő esetei stb.). Hazánkban tipikusan emberölés minősített esetéért szabták ki idáig. Ezek többnyire a médiában is elhíresült, a cselekmény súlyossága, brutalitása miatt komoly társadalmi közfelháborodást kiváltó esetek; 2013-ban 46 ember töltötte Magyarországon tényleges életfogytiglani büntetését (tényleges életfogytiglanra ítélték például az oktogoni lövöldözőt vagy Szita Bence gyilkosait).

Az abolicionisták a tényleges életfogytiglan tartó szabadságvesztést tartják a kiszabható legsúlyosabb büntetésnek. Szerintük az államnak még egy többszörös gyilkos életét sincs joga kioltani, az elkövetőnek kellő büntetés, hogy élete végéig bűnhődni fog tettéért. A halálbüntetés mellett érvelők véleménye szerint a legsúlyosabb bűncselekmények elkövetőit végleg ki kell vonni a társadalomból, így számukra nem lehet kilátásba helyezni a szabadulást, mivel soha nem múlik el annak kockázata, hogy újabb bűncselekményt kövessenek el. Ezek az emberek legalább egyszer már átléptek egy olyan erkölcsi határt, amit a társadalom többsége sose tenne meg. A halálbüntetés-pártiak a tényleges életfogytiglan tartó szabadságvesztést elfogadhatónak tartják a halálbüntetés mellett, azonban nem helyette. Vallják, hogy ha a tényleges életfogytiglan a legsúlyosabb büntetés, akkor az erre ítélt embereket semmi sem tartja vissza a folyamatos bűnelkövetéstől vagy annak megkísérlésétől, hiszen akkor sem kaphatnak szigorúbb büntetést, ha például megölik a rabtársukat vagy egy börtönőrt. A halálbüntetést támogatók szerint további probléma, hogy mindig fennáll a szökés lehetősége, hiszen nincs tökéletesen biztosított intézmény, pedig ezen bűnelkövetőket soha nem lenne szabad visszaengedni a társadalom tisztes polgárai közé. 

Nagy visszhangot keltett a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága közelmúltban született ítélete, melyben kifogásolta a TÉSZ létjogosultságát. Pontosabban szólva nem is a meglétét, hanem azt, hogy bizonyos időközönként miért nincs mód a felülvizsgálatára.

A kérdés alapvető problémát feszeget: ha a TÉSZ-t halálbüntetés helyetti büntetésként fogjuk fel, akkor hogyan lehetne engedélyezni a felülvizsgálatot – kivégzés után sem lehet visszahozni az elítéltet az életbe. Ha viszont úgy tekintünk a tényleges életfogytiglanra, hogy a halálbüntetés eleve kizárt hazánkban, és ha már az elítélt életben marad, vizsgáljuk pusztán a TÉSZ hatásfokát. Eszerint ha semmilyen kilátása nincs az elítéltnek arra, hogy bármilyen jó magaviselettel kivívja a körülményeiben beálló pozitív változást, nincs motiválva arra, hogy jó börtönlakó legyen, ugyanis számára az élet elveszíti az értelmét. Így az ő esetükben a megjavulás lehetőségét tulajdonképpen örökre kizárjuk, ami egyes felfogások szerint nem kevésbé embertelen, mint a likvidálás, vagy még talán túl is tesz rajta.

Visszatérve a halálbüntetésre, az azt támadók egyik legnagyobb problémája pontosan annak embertelen mivolta, amely több aspektusból is értelmezhető. Embertelen, mert sérti az emberi élethez és méltósághoz való, minden embert megillető alapjogot, hiszen az embert élete kioltásával örökre megfosztják ezen joga gyakorlásától. Embertelen, mert örök és visszafordíthatatlan, vagyis ha tévesen ítélnek valakit halálra, ezt a tévedést soha többé nem lehet jóvátenni, mivel a bíró is csak ember, és az igazságszolgáltatás rendszerébe is kerülhet homokszem; a számos garancia ellenére sem biztos, hogy a valódi tettest ítélik el. Embertelen, mert az ítélet és a kivégzés között hosszú idő telik el, ami alatt az elítélt elméje megbomolhat, fizikailag leépülhet – noha ez az idő pontosan azért hosszú, hogy lehetőség legyen minden jogorvoslatot, kegyelmi lehetőséget kimeríteni. Végül embertelen, mert egy kivégzés mindenképpen fájdalommal, szenvedéssel jár. A halálbüntetés-pártiak viszont az „életet életért” talaján állnak és úgy érvelnek, hogy ezen elkövetők áldozatainak megölése is antihumánus volt, őket sem lehet halottaikból feltámasztani, és ha egy ilyen ember kivégzése akár csak egyetlenegy potenciális elkövetőt is eltántorít a bűnelkövetéstől, a büntetés társadalmilag már hasznos.

Magyarországon 1990-ig lehetett halálbüntetést kiszabni. (Az utolsó kivégzésre 1988. július 14-én került sor, egy gyerekgyilkos esetében.) Ugyan már a polgárosodás idején is voltak kezdeményezések arra, hogy ez a büntetési nem kerüljön ki a büntető törvénykönyvből, a rendszerváltásig erre mégsem került sor, alkalmat adva a mindenkori karhatalomnak arra, hogy politikai megtorlásokra, tisztogatásokra használja fel azt, mellyel rendszerint élt is. Így történt ez az 1848-49-es szabadságharc, az ’56-os forradalom után, valamint az azt követő években lefolytatott koncepciós perekben is számos alkalommal. A probléma gyökere abban rejlett, hogy a Btk. nem csak a  legsúlyosabb, szándékosan elkövetett életellenes bűncselekmények esetében tette lehetővé a kivégzést, hanem olyan állam elleni, illetve politikai bűncselekmények esetében is, melyek nagy része ma már nem is törvényi tényállás.

1990-ig folyamatosan szűkült a halálbüntetéssel is sújtható bűncselekmények köre, majd végleges eltörlésére az Alkotmánybíróság 23/1990. (X.31.) határozata nyomán került sor, melyben a testület kimondta, hogy a halálbüntetés alkotmányellenes. A határozat indoklásában az Alkotmánybíróság állást foglalt a halálbüntetést támogatók és ellenzők fent felvonultatott vitás kérdéseiben, a mérleg nyelvét az utóbbiak felé billentve. A határozat arra hivatkozik, hogy az élethez és az emberi méltósághoz való jog minden embert születése pillanatától megillető, alkotmányos alapjog. Alapvető jogot lehet ugyan korlátozni, de csak azzal a feltétellel, hogy a korlátozás nem érintheti a jog lényeges tartalmát. Abban az esetben azonban, ha valaki életét halálbüntetéssel veszik el, „az élethez és az emberi méltósághoz való jog lényeges tartalmát nemcsak korlátozzák, hanem az életnek és az emberi méltóságnak, illetve az ezt biztosító jognak a teljes és helyrehozhatatlan megsemmisítését engedik meg”. Az emberi élet minden jog gyakorlásának forrása, élet híján egyetlenegy másik jog sem gyakorolható. Az emberi élet elvétele az állami büntetőhatalom határa. A bíróság hivatkozott egy felkért szakértő véleményére is, miszerint: „a halálbüntetés a bűnözés elleni harcnak sem nem alkalmas, sem nem szükségszerű eszköze”. Az eltörlés kapcsán utaltak továbbá a halálbüntetéssel kapcsolatos nemzetközi tendenciákra is. És itt, ebben az utolsó pontban rejlik a halálbüntetés magyar megítélésének problémája.

Lehetnek érvek és ellenérvek, egy dolog biztos: hazánk olyan nemzetközi jogi környezetbe van beágyazva, ami lehetetlenné teszi a halálbüntetés visszaállítását. Magyarország három nagy, a halálbüntetéssel is foglalkozó nemzetközi dokumentumot ismer el magára nézve kötelezőnek.  A Római Egyezmény (1950) Hatodik Kiegészítő Jegyzőkönyve (1983) kategorikusan fogalmaz békeidőre nézve: „A halálbüntetést el kell törölni. Senkit sem lehet halálbüntetésre ítélni, sem kivégezni.” Az egyezményt annak összes kiegészítő jegyzőkönyvével együtt az Európa Tanácsba történő felvételünket követően, 1993-ban ratifikáltuk. A Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya (1966) Második Fakultatív Jegyzőkönyve (1989) is határozottan kijelenti: „Joghatósága körében minden részes állam megteszi a szükséges intézkedéseket a halálbüntetés eltörlésére.” Az egyezségokmányt és a jegyzőkönyveket ENSZ-tagállamok fogadhatták el, hazánk 1994-ben. Mind az egyezmény, mind az egyezség-okmány eredeti szövege fenntartásokkal ugyan, de tulajdonképpen engedélyezte a részes államoknak a halálbüntetés alkalmazását. A szigorodásra mindkét dokumentum esetében később, a kiegészítő jegyzőkönyvekkel került sor. Habár mindkét jegyzőkönyv kizárólag az aláíró tagállamokra nézve kötelező, Magyarország fenntartás nélkül vetette magát alá rendelkezéseiknek.

A harmadik, hazánkra nézve a legerősebb és legjelentősebb dokumentum az Európai Unió 2000-ben Nizzában elfogadott Alapjogi Chartája, mely 2009 óta kötelező erővel bír minden tagállamra nézve. A Charta félreérthetetlenül fogalmaz: „Senkit sem szabad halálra ítélni, sem kivégezni.” Magyarország EU-csatlakozása véglegesen eldöntötte a halálbüntetés kérdését hazánkban. Míg az első két dokumentum esetében elvi síkon ugyan, de lett volna lehetőség a kötöttség alóli kibúvásra, addig azzal, hogy Magyarország az Európai Unió tagállama lett, lemondott azon szuverén jogáról, hogy önállóan döntsön a halálbüntetés felülvizsgálatának kérdéséről. A halálbüntetés magyarországi története a fentiek ismeretében befejeződött, amennyiben hazánk az unió kötelékében kíván maradni.

Olvasson tovább: