Kereső toggle

Új jobboldal kell Orbán legyőzéséhez

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Lapunk augusztus 17-ei számában Hazafi Zsolt figyelemre méltó elemzést írt – hivatkozva Csigó Péter és Szigetvári Viktor ugyancsak érdekes tanulmányára – „Új párt kell Orbán legyőzéséhez?” címmel, mely szerint az MSZP–LMP összefogása az egyes választókörzetek „átbillentésének” lehetőségét teremtené meg.

Az új választási rendszer valóban az egyéni körzetekben szerzett mandátumokat preferálja. Az ilyen jellegű elemzés tehát mindenképpen szükséges, még akkor is, ha a legutóbbi választásokon az egyes körzetekben történt elmozdulásnak az egymástól éltérő iránya – adott esetben a Fidesz, másutt a Jobbik támogatottságának növekedése –, különböző tartalmú politikai üzeneteket igényel, hogy az „átbillentés”, illetve a visszahódítás sikeres lehessen.

S itt mindjárt érdemes egy különleges és az alapos elemzők által sem igen vizsgált jelenségre felfigyelnünk. Azokra a választókörzetekre gondolunk, amelyek hagyományosan baloldalinak számítottak, de legutóbb már a Jobbik vonzáskörébe kerültek. Ezekben a választókörzetekben ugyanis semmiképpen sem lehet feltételezni semmifléle „átbillentést” vagy visszahódítást. Mert erre nincs sem az MSZP-nek, sem az LMP-nek megfelelő üzenete.

Ahhoz, hogy az MSZP-ből a Jobbikhoz való elpártolást megértsük, tudomásul kell vennünk azt a baloldal számára ugyan kellemetlen tényt, hogy az MSZP tömegbázisának egy része az egykori MSZMP-szimpatizánsokból verbuválódott. S éppen ezek közül pártoltak át jó néhányan a Jobbikhoz.

Ez az első pillanatra talán meglepő változás nagyon is logikus következménye egyrészt az MSZP politikai orientációjának, másrészt a Jobbik ideológiájának. Mivel ez az ideológia struktúrájában azonos az MSZMP ideológiai struktúrájával. Mindkettőnek jellemzője egy könnyen elsajátítható, egyszerű séma, amelynek legfontosabb eleme egy világosan körülhatárolt ellenségkép. A kevés szellemi erőfeszítést igénylő rétegek körében minden időben kedvező visszhangra leltek azok az ideológiák, amelyek a gondokért valamely tőlük idegennek minősített, külső ellenséget tettek felelőssé.

A saját személyes felelősségvállalást felfüggesztve teremtették meg annak a lélektani lehetőségét, hogy az ellenséggel – az erkölcsi gátlásokat félretéve – minden lehetséges eszközzel le lehessen számolni. S itt akár tartalmi egyezésekre is bukkanhatunk: mindkét ideológiát a Nyugat-ellenesség jellemzi. Az MSZMP és a Jobbik szintúgy a kizsákmányoló nyugati pénzvilágról mond megsemmisítő ítéletet.

Anélkül, hogy az MSZP-ből a Jobbikba vezető út indokainak részletesebb elemzésére vállalkoznánk, könnyen belátható, hogy ezen a területen nincs versenyképes érvelése egy nyugati orientációjú baloldalnak és egy zöld pártként számon tartott LMP-nek sem. Ahogy az interneten szerveződő civil mozgalmaknak sem. Hacsak nem tévesztjük össze az elutasítást a meggyőzéssel, a külső kritikát az immanens kritikával.

Valójában csak egy hiteles jobboldali párt volna képes a Jobbiknak elkötelezetteket megszólítani. Nem úgy, hogy egyszerre ítéli el a Szent Korona-tant és a turánizmust, hanem a Jobbik ideológiájának belső ellentmondásaira szorítkozva arra mutat rá, hogy a Szent Korona-tan és a turánizmus csak egy szellemi salto mortaléval hozható közös nevezőre. Hogy a kereszténység felvétele cezúrát teremt a pogány magyarsággal szemben. Hogy valaki nem hihet egyszerre a Szentírás Istenében és a táltosokban. Hogy a keresztény humanizmussal nem fér össze a faji előítélet. Hogy az országhatárokon belül zajló gyűlöletkeltés eredménye egy újabb, belső Trianont eredményez, amely még azt a keveset is tovább darabolja, ami még megmaradt. Hogy a határon túli magyarságért érzett felelősség nem engedi meg az ott élő honfitársaink jövőjének kockáztatását. Hogy nem nekünk kell tanítani őket, hanem nekünk kell tőlük tanulni.

S ez utóbbiak már nemcsak a Jobbik-, hanem a Fidesz-szimpatizánsoknak is szólhatnak.

Amikor a fent említett pártközi együttműködést propagáló elemzésekben a bizonytalan választókörzetek „átbillentéséről” olvasunk, azt sem érdemes figyelmen kívül hagyni, hogy ez nem csak a kívánt irányban történhet. Van átáramlás a Fidesz-bázisból a Jobbikba is, s ez a folyamat meggyőződésem szerint egyre erősödik. Másrészt arra is gondolni kell, ha a Fidesz legyőzésének lehetőségeit mérlegeljük, hogy a bizonytalanság gyökere nemcsak abból adódik, hogy az MSZP–LMP civil szerveződésekkel dúsított szövetségének létrejötte sem bizonyos – például mert az LMP a Fideszhez is csatlakozhat, vagy ha mégis az MSZP-hez, akkor saját választótáborának egy részét veszítheti el –, hanem ez a választókörzetekre lebontott megközelítés már eleve magában hordja az alapos elemző számára is csak nehezen feldolgozható, olykor egymástól eltérő körülményektől terhelt rész-problémák egységes összegezését, ami a kívánt végeredmény szempontjából elengedhetetlen.

Egyre inkább az a meggyőződésem, hogy nem elsősorban az egyes körzetek „megbillentéséről” kellene gondolkodnunk – erre ráérünk majd a remélhetőleg közös jelölt személyének kiválasztása során –, hanem a Fideszt ott kell legyőzni, ahol a legerősebb. Vagy ahol a legerősebbnek gondolja magát. S ezt az elemzők el is hiszik neki. Pedig egyre inkább látszik egy bizonyos zavar a saját választóinak körében is. Nemcsak a ma már nagyszámú elfordulókra kell gondolni, hanem az ottmaradók elbizonytalanodására is. Ami nemcsak abból adódik, hogy nem azt várták, amit reméltek, és nem azt kapták, amit ígértek nekik, hanem egyre többen a saját bőrükön érzik a Fidesz gazdaságpolitikájának következményeit. Ezeket a problémákat már nem lehet zengzetes kormányzati retorikával gyógyítani.

Nem szabad elfelejtkeznünk a Kereszténydemokrata Néppárt csalódott tagságáról sem, akiknek a parlamenti választási kampány során a fideszes jelöltekért végzett munkáját önkormányzati helyekkel honorálták volna, de a Fidesz ezt az ígéretét sem tartotta be. Nem egy nagylétszámú táborról van itt szó, de annál példaértékűbb jelenségről, amely éppen a jobboldali pártszimpatizánsok előtt bizonyíthatná meggyőzően a Fidesz saját szövetségeseivel szemben tanúsított magatartásának fonákságát.

Vannak tehát olyan Fidesz-támogatók, akik csak azért maradnak, mert ők – szemben a határozott pártpreferenciát nem vállalók növekvő körével – azon kevesek közé tartoznak, akik szeretnek valahová tartozni, de ez idő szerint nincs hová menniük. S itt megint hangsúlyosan egy hiteles jobboldali párt megteremtésének lehetőségére kell gondolnunk. Mert, ahogy a Jobbiknál, úgy a Fidesznél is számos olyan ellentmondást lehet fölfedezni, amelyet csak egy jobboldali párt tud a jobboldalnak elkötelezett választók előtt hitelesen megmutatni. Akik mindig csak a másik térfélben gondolkodnak, azok nem vizsgálják kellőképpen azt, amit a legutóbbi választás félreérthetetlenül üzent, nevezetesen, hogy itt, Magyarországon egy egyre erősebb jobboldali politikai igény mutatkozik. S habár a kormányzópárt támogatottsága a választások után nagyobb mértékben csökkent, mint amilyen mértékben a Jobbik támogatottsága növekedett, ez a két párt együttesen még mindig kétharmados többségre számíthatna, ha összefognának. És ezt se lehet kihagyni a számításokból. Mert ez is megtörténhet. E két párt esetében még a néhány választókörzetre korlátozódó koordinált indulás is alighanem elegendő lenne a győzelemhez.

Hazafi Zsolt találóan „demokratikus ellenzéknek” nevezi az összefogás feltételezett résztvevőit. Ha azonban a demokráciáért történik az összefogás, akkor nem foghatjuk szűkre a mezőnyt; mindenképpen létre kell hozni egy jobboldali pártot is. Annál is inkább, mert igazán egy minél szélesebb körű, soktényezős összefogásban jelentéktelenedhetnek el azok az ellentétek, amelyek a jelenlegi demokratikus ellenzék erőit szétválasztják. Minél szélesebb körű és minél több oldalú az együttműködés, annál kevésbé lesz vádolható azzal, hogy pusztán a legerősebb ellenzéki erő, nevezetesen az MSZP választási győzelméért jött létre. Márpedig ennek a kritikának az élét csak akkor lehet elvenni, ha az egész társadalmat mozgósítani képes összefogás jön létre.

Ha az elemzők és politikai tanácsadók – s itt utalok a már említett Csigó Péter és Szigetvári Viktor tanulmányára – miközben az összefogásról beszélnek, valójában a saját pártpolitikai elkötelezettségüknek megfelelően mégiscsak a maguk szemszögéből vizsgálják a soron következő parlamenti választás kimenetelének lehetőségeit, akkor az összefogás már a folyamat kezdetén beszűkül, saját magának állít korlátokat, amelyek a későbbiekben a sikeres együttműködés akadályaivá válhatnak.

Olvasson tovább: