Annyi biztos, hogy a majd tucatnyi tüntetés közül ez vitte el méretben a pálmát. Egészen konkrétan akkora volt, hogy a menet eleje – így többek közt Bencsik András, Bayer Zsolt, Széles Gábor – is csak a tömeg közepén kapott helyet. A tömeg valódi elején egy sámándobos performansz kántálta végig a Hősök terétől a Parlamentig, hogy hisznek „Magyarország feltámadásában”. A politikai szónoklatok elmaradtak, sör és virsli helyett nagy-magyarországos kitűzővel és polgári körös zászlókkal kellett beérje az, aki nem komálja a fagyott perecet és a januári mínuszokban a szó szerint jeges teát.
A demonstrálók közt nem meglepő módon többségben az EU-szkeptikusok voltak. Táblákon sorakoztak az üzentek: „Európai Unió = Szovjetunió”; „EU – we don’t need your h€lp”; „EU, USA, törődj a magad dolgával!”; de volt, aki „Még tagok vagyunk…” feliratú táblával fenyegette Európa mikroszkóppal is alig kivehető méretű, néhány százmilliós lakosságát. Más – nyomdafestéket csak az illető tábláján megtűrő szavak kíséretében – Daniel Cohn-Bendittől féltette a magyar szabadságot, megint mások Schiffer Andrást, „Szanyi kapitányt” vagy Barrosót tartották a haza és a kormány legfőbb ellenségének. Többen vizionáltak párhuzamot Trianon és napjaink között: egy tüntető egy két deszkából eszkábált keresztre feszített Magyarország-térképpel tette meg a távot, de akadt „Justice for Hungary” táblából, árpádsávos zászlóból, Szent Korona-utánzatból és Mária-imádságokból is jócskán. A dezsavűt legmarkánsabban mégis az újra felcsendülő ütemes „Viktor-Viktor” állította be a Parlament előtt. És nagyon is illettek az atmoszférába azok a – Kádár elvtárs óta a feledés ködébe veszett – szimpátiamegnyilvánulások, amelyek olajfestmény formájában éltették az ország első számú szolgáját.
Annak is lehet üzenete, hogy a tömegesemény főszervezőinek segítségével a Fidesz általában a szélsőjobbra ragadt, a kormánypárt felé is kacsingató jobbikosokat szokta megszólaltatni. Azokat, akikkel az újnyilas párt nemrég vissza kívánta foglalni az utcát a liberálisoktól.
A kormánypárti tömeggyűlés főszervezője, Bencsik András a Magyar Demokrata főszerkesztője (korábban a Népszabadság MSZMP pártrovatának vezetője), nem mellesleg a Magyar Gárda egyik alapítója is. A kapcsolat olyannyira nem véletlen, hogy élettársa, Takács Zsuzsa tervezte a gárdisták hírhedt oroszlános egyenruháját.
Bayer Zsolt, a kormány szócsövének számító, Széles-féle Magyar Hírlap publicistája, szintén főszervező, a szombat esti könnyed séta után úgy nyilatkozott, hogy azért jöttek el ilyen sokan, hogy megmutassák: „A szeretet mindig erősebb lesz, mint a gyűlölet.” A szeretet apostolává átvedlett Bayer már csak azért is hitelt érdemlően tud nyilatkozni a témában, mert a másik oldalt is alaposan – és belülről – ismeri. „Ők a mi indok-zsidóink – értsd: a puszta létezésük indokolja az antiszemitizmust” – írta két éve kenyéradó gazdájának oldalain. Az olaszliszkai esetből pedig azt a tanulságot vonta le, hogy „bárki, aki ebben az országban elgázol egy cigánygyereket, akkor cselekszik helyesen, ha eszébe sem jut megállni. Cigánygyerek elgázolása esetén tapossunk bele a gázba”. „Patkányok” címre keresztelt cikkében pedig így fogalmaz: „Normális ember, aki ráadásul nem cigány, már nem teszi be a lábát a »nyóckerbe«.”
Széles Gábor, természetesen, már csak társadalmi helyzetéből fakadóan sem mehet ilyen messzire, ám a nyilatkozatokban rendszerint „nagyvállalkozóként” aposztrofált üzletember televíziójában komoly teret szentel olyan, a szélsőséges fülnek édes témáknak, mint például a pártus Jézus vagy a sumér–magyar rokonság kérdéskörei.
A Budai Várban ugyanezen a hétvégén Schmitt Pál államfőt fosztották meg néhány százan doktori címétől, a Kossuth téren pedig egy- és kétforintosokat – elmondása szerint: a fideszes „bértapsolók” fizettségét – szórt szét Vajnai Attila a Parlament előtt. A szélsőbalos szervezetek demonstrációját biztosító rendőrök köztisztasági szabálysértési eljárással jutalmazták az akciót. Az LMP is kivette részét a demonstrációdömpingből: a párt irodája előtt elhaladó békemenet résztvevőit LMP-zászlókkal és „Demokráciát!” feliratú transzparensekkel várták – az egyébként az irodából ki sem mozduló pártkatonák.
A Klubrádióért ugyan nagyságrendekkel kisebb, de még mindig jelentős létszámú tömeg vonult a volt MTV-székházhoz közeli Batthyány-örökmécseshez vasárnap. A már-már rutinból és kisujjból kirázott beszédek sorából Dénes Balázs, a Társaság a Szabadságjogokért elnöke lógott ki, aki beszédében még a megszűnés szélére jutott csatornának is kiosztott néhány kokit meg sallert. Dénes emlékeztetett, hogy ő néhány éve, már a Danubius és a Sláger Rádió frekvenciájának megvonásakor is tiltakozott, pedig a Klubrádióban akkor mindig azt mondták, hogy nincs itt semmi baj, csak az egyik pályázó több pénzt ajánlott, mint az, aki eddig bérelte a frekvenciát. Hopp!
Aggódni azonban nem érdemes, a magyar kormány elintézte, hogy a jövőben – de legalábbis a másfél hónap múlva esedékes március 15-én – ne kerülhessen sor a fentiekben is látott tumultuózus, egymás sarkát taposó pro- és kontra demonstrációkra. A Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium ugyanis az összes nagyobb, gyülekezésre alkalmas belvárosi helyszín lefoglalását kérte a nemzeti ünnepre a fővárostól.
A Hetek által megkérdezett történészek ennek kapcsán nagy nemzeti ünnepeink érdekes aspektusát világították meg. Mind március 15-e, mind október 23-a kifejezetten ellenzéki ünnep – a mindenkori kormány valahol tehát joggal tart ezektől a piros betűs napoktól. Március 15-ét például 1849-et követően a kiegyezésig számos alkalommal használták fel ellenzéki csoportosulások a Habsburgok elleni megmozdulások szervezésére, olyannyira, hogy 1860-ban az abszolutizmus sortűzzel fogadta a Kerepesi temetőbe érkező megemlékezőket. Így nem meglepő, hogy az egyértelműen habsburgiánus ellenes felhangokat megpendítő nap 1867 után sem lett ünnep. A Horthy-éra sem kapkodta el a törvényesítést, és csak 1928-ban emelte a nemzeti ünnep rangjára. De ekkorra már ellenzéki megmozdulásként rögzült a köz tudatában, és így elsősorban ellenzéki erők voltak azok, amelyek céljaikra használták. Nacionalista jellegére hivatkozva a kommunisták is betiltották, majd az enyhülés időszakában – 1956 után – iskolai megemlékezések szintjén tartották meg. Később az 56-os forradalom emléknapja ezzel majdnem megegyező pályafutást írt le – ennek is köszönhető, hogy a mai napig ellenzékiek sokkal nagyobb előszeretettel készülnek a két forradalom megemlékezésére, mint a mindenkori hatalom.
2012. 01. 27. (XVI/04)
