Lemondott. Ezek szerint semmi esélyt nem lát a közoktatási törvény megváltoztatására?
–ŰNem, egyáltalán nem látok rá esélyt.
Pedig az államtitkárság azt mondja: ők jót akarnak, a tudás becsületét, a tanárok tekintélyének visszaállítását ígérik.
–ŰA tanuláshoz való viszony mindig egy társadalmi helyzetnek a lenyomata. A pedagógiai szemléletemet gyökeresen meghatározta, hogy a hetvenes évektől a Kertész utcai Dolgozók Esti Iskolájának igazgatójaként kifejezetten hátrányos helyzetű fiatalokkal foglalkoztam. Az esti iskolában tömegével megjelenő tizenöt-tizenhat éves gyerekek és felnőttek sajátos társadalmi háttérrel, élettapasztalati többlettel, mentalitással rendelkeztek, miközben a központi tananyag elsajátításához szükséges háttértudás és képességek az értelmiségi családok gyermekeire voltak szabva. A Ratkó-korszak idején született nagy generáció jelentős része nem kívánt gyermekként jött a világra, nehéz sorsú családokban. Könnyen perifériára sodródtak, kimaradtak az iskolából, elmentek segédmunkásnak, majd estin fejezték be az általános iskolát, hogy szakképesítést tudjanak szerezni. Kiharcoltam, hogy speciális tananyagot lehessen a számukra összeállítani. Életcélommá vált, hogy azt a hendikepet, amellyel ezek a jobb sorsra érdemes gyerekek indulnak, minél inkább segítsek ledolgozni.
Ön szerint mi az iskolai nevelés célja?
–ŰKétféle szabályozóelv létezik: az egyik a teljes mértékben centralizált tantervi diktatúra, ez volt a rendszerváltás előtt. Ez ellentétes a demokrácia működésével, célja meghatározott ideológiák terjesztése a hozzárendelt műveltségtartalmak révén, az emberek gondolkodásának, világnézetének uniformalizálása, ilyen formán a jellege kurzusonként változik. Ez körvonalazódik most is, én ezzel semmilyen formában nem értek egyet, ez volt lemondásom legfőbb oka. A kötelezően előírt műveltségi tartalom ráadásul iskolatípusonként – gimnázium, szakiskola stb. – különbözik: magyarul a jelenlegi politikai elit nyíltan igyekszik megválogatni és kinevelni a maga utánpótlását. A gimnazisták létszámát közel felére csökkentenék, és már általános iskolában pályaorientációval döntenének a gyermekek sorsáról. Ez egy olyan szintű szelekciót jelent, ami elképesztő következményekkel jár egy olyan országban, ahol a gyerekek fele a társadalom alsó harmadában él, és akiknek az egyetlen kitörési lehetőséget a tanulás jelenti. Másrészt mélyen ellenzem az ehhez szorosan kapcsolódó büntető-fegyelmező, „azonnali szankciókat” kilátásba helyező poroszos nevelési elvet is, amelynek csődje akár a 20. századi európai történelemből is lemérhető.
A hátrányos helyzetű, problémás gyerekeket ismét büntetnék, kirúgnák, további sorsukról a kormányhivatalok döntenének, létrehozva rengeteg zsákutcás gyűjtőiskolát. Ennek egyedüli célja az olcsó bérmunkások tömegének biztosítása lehet, miközben világszerte jellemző, hogy a technikai fejlődés következtében a piacképes szaktudás megszerzése egyre magasabb szintű közismereti tudást igényel.
A másikfajta, integratív szabályozás, amelyet a rendszerváltást követően alakítottunk ki, alapvetően fejlesztési követelményeket írt elő: a nagy vonalakban meghatározott állami alaptantervre épülő helyi tantervek szerint zajlott egy differenciált oktatás, ami köré egy nagyon sokszínű tankönyvpiac épült ki. Ez egy alulról szerveződő, helyi jellegzetességekre épülő, hosszú távon fenntartható szisztéma, nem függ politikai kurzusoktól, minden nehézségével együtt az egyedül járható út. A társadalmat működtető kultúra ugyanis jóval sokrétűbb fogalom, mint amit az iskolai tananyag lefed: az olyan kifejezések, mint a „magyar gondolkodás” maximum politikailag értelmezhetők.
Sokak szerint a rendszerváltás után átestünk a ló túloldalára: a teljes tanszabadság vezetett el az iskolák közötti nagy különbségekhez, a szabadsággal ugyanis kevés intézmény tudott élni, pontosabban csak azok, akik eleve jó helyzetben voltak.
–ŰAz elitoktatás kialakulásának oka nem a tanszabadságban, hanem a szabad iskolaválasztásban rejlik – ezzel a joggal ugyanis csak a befolyásosabb társadalmi rétegek éltek. A most elfogadásra váró oktatási törvénynek viszont, úgy tűnik, mintha az lenne a kifejezett célja, hogy a társadalom rétegződését újratermelje. A szelekciós mechanizmusok spontán is jól működnek, az oktatáspolitika célja éppen ezek mérsékelése kellene hogy legyen.
Az erkölcsi nevelés hangsúlyos szerepet kap a törvényben, csak az a kérdés, hogy a nemzeti műveltség és a hitoktatás révén ez megvalósítható-e?
–ŰAz erkölcsi nevelés azon múlik, hogy mennyire hiteles a pedagógus személyisége, s ez már a tanárképzés kérdéskörét érinti. De azt is be kell látni, hogy a pedagógusok jelentős része szereti, ha megmondják neki, mit és hogyan tanítson. Ezek a mélyen beépült, „alattvalói” hagyományok talán arra is visszavezethetők, hogy a magyar iskolarendszer a monarchiabeli, „k.u.k. időszakban” jött létre, s úgy tűnik, mintha az akkori felfogás mindmáig átöröklődne a társadalom gondolkodásmódjában. De azt se felejtsük el: egy pedagógusnak mindig megvan a lehetősége arra, hogy onnantól kezdve, hogy az osztályba belépve becsukja maga mögött az ajtót, a maga módján érvényesítse azt, amit helyesnek tart.
Kész helyzet
Az október 25-ei kormányülésen elfogadták a köznevelési törvényt, jóllehet az oktatási államtitkárság a véleményküldés határidejét is október 25-ében szabta meg. Lassan társadalmi egységfront alakul ki abból a célból, hogy a törvény parlamenti vitáját halasszák tavaszra. Hoffmann Rózsa nyári lemondásának visszautasítása óta nyilvánvaló, hogy az államtitkár Orbán Viktor támogatását élvezi Pokornival szemben, ezért – bár a hírek szerint a parlamenti vita elnapolását a tervezett kormányátalakítások aspiránsai és számos ellenérdekelt frakciótag is támogathatja –, egy honatya szerint a törvényt két héten belül beterjesztik a parlament elé, majd várhatóan módosító indítványokkal fel fogják „puhítani”. Az egyik kritikus pont az államosítás költségvonzatainak hiánya, fképp, hogy nem tudni, milyen források maradnak az iskolafenntartásra a visszaszerzd önkormányzatoknál. A másik probléma az egész napos iskola koncepciója. A harmadik az iskolaszerkezetet érint változtatások, az óvodától a szakképzésen át az érettségiig, a negyedik pedig a túlközpontosított tantervi szabályozás.
2011. 10. 28. (XV/43)
