Kereső toggle

Játék a tűzzel

Hozhat-e sikert a magyar EU-elnökség?

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A várható győzelem fényében már évek óta készültek a Fidesz irányító politikusai, a jobboldal vezető publicistái és véleményformálói arra, hogy amikor Magyarország lesz az Európai Unió soros elnöke, akkor Orbán Viktor államférfiként lépjen az európai közösség porondjára. Normál esetben a féléves elnökség arra elég, hogy egy-egy ország, amely több ezer diplomatát és az uniós országok vezetőit vendégül látja, megerősítse diplomáciai pozícióit, valamint jó pontokat szerezzen az európai politikai elitben. Diplomáciával foglalkozó szakembereket kérdeztünk arról, hogy ha nemzetközi visszhangok miatt ennyire döcögve indul az elnökségünk, akkor mit várhatunk a rövid hat hónaptól.

Az uniós tagság eleve nagy nyilvánossággal jár: 27 tagállam figyeli egymás életét, és ez mindegyiküket jobban kiteszi a bírálatoknak. Ha Franciaország nem megfelelő módon bánik a romákkal, akkor megkapja a magáét, mint ahogy Berlusconi sajtómanőverei vagy magánéleti ügyei is nyilvánosságra kerülnek. Itt nem a nemzeti határok érvényesülnek, inkább azt mondanám, hogy az unió határain belül zajlik egyfajta családi élet. Az érdeklődést fokozza az EU-elnökség időszaka, hiszen a reflektor mindig az elnökséget betöltő tagállamon áll meg. Magyarországnak rosszkor jött a kritika, éppen akkor, amikor fellépünk a színpadra, ráadásul nemcsak a sajtó, hanem már a politika is megszólalt. A bírálható témák tömege túllépett egy kritikus tömeget, a médiatörvény csak az utolsó csepp volt a pohárban. Az, hogy például Németországból egy államminiszter, vagy a luxemburgi külügyminiszter üzen, már nem csak családon belüli figyelmeztető hangok, ezeket meg kell hallgatni: nem szabad a tükröt összetörni!
Azt meg tudom érteni, hogy ilyenkor egy kormány nem adja be rögtön a derekát, a friss intézkedésekről nem mondja azt, hogy jól van, ezeket holnap megváltoztatom, hiszen ez erős presztízsveszteséget jelentene. Az viszont fontos, hogy a háttérben folyik-e olyan diplomáciai tájékozódás, amelynek az a célja, hogy ezeknek a kritikáknak a valódi súlyát kitudakolja a magyar kormány, és elkezdődik-e egy értelmes párbeszéd, vagy nem. Akinek nincs füle a kritikára, aki mindent visszautasít, az könnyen egyedül maradhat.
Mivel Magyarország hosszú ideje nem volt valóban szuverén, olyan pótcselekvések fejlődtek ki, amelyekből az egyik a dacos, kurucos ellenállás. A másik véglet a parttalan és korlátlan behódolás – erre is láttunk már példát. Ezt én a kuruc, illetve a labanc magatartáspárnak nevezem. A kettő között vezet egy út, és nagyszerű példák mutatják, hogy ez a járható.
***
Érdemes és tanulságos visszatekinteni arra, hogy annak idején, az első világháború előtt hogyan veszítette el Magyarország az 1848-ban kivívott jó hírét, ami közvetve Trianon bekövetkeztét is elősegítette. Akkor elsősorban a nemzetiségekkel szembeni politikánk miatt értek bennünket súlyos kritikák, amelyekben voltak jogos észrevételek, és sok túlzás is. Volt, aki például azt írta, hogy a világon sehol sincs olyan elnyomás, mint nálunk. Ezen a magyar közvélemény felhördült, és a sértett igazságérzete miatt nem tett különbséget a kritikákban lévő jogos és túlzó elemek között.
Annak idején külügyminiszterként én is szembesültem hasonló helyzettel. 1993–94 idején számos külföldi cikk jelent meg arról, hogy az MDF-kormány regionális konfliktust, sőt, háborút fog kiprovokálni, hogy elkerülje a választást. Nevetséges vád volt, de sok lapban megjelent, ezért kemény diplomáciai munkát igényelt, hogy a félelmeket eloszlassuk.
A legfontosabbnak most is azt tartom, hogy egyrészt meg kell értetnünk a saját álláspontunkat Európával, másrészt pedig nyitottnak kell lennünk a korrekcióra. Meggyőződésem szerint senki sem akarja korlátozni a magyar sajtószabadságot, de ettől még tény, hogy a médiatörvényt sokan veszélyesnek ítélik. Ezen nem elég felháborodni, hanem tisztázni kell a félreértéseket, és adott esetben módosítani a törvényt, hogy a félelmeket egyértelműen eloszlassuk.
***
Az elmúlt húsz évben nem volt ilyen rossz sajtója, híre Magyarországnak. Jellemző az egyik osztrák lapban megjelent karikatúra, amelyen egy ősemberszerű figura nyomul be az Európai Unióba és az elnökséget követeli. Ez számunkra meghökkentő kép, és már-már túlzás is, de megerősít abban, hogy rettenetesen rossz irányba fordultak a dolgok az elmúlt hónapokban és a magyar kormányintézkedések száma elérte a kritikus tömeget a világ szemében. A jövő nagy kérdése, hogy a kormány erre miként reagál: visszavesz-e a forradalmi lendületből, vagy nem. Az illetékesek egyelőre mindent erőből tagadnak, és esetenként meglepően gyengén, bornírtan reagálnak. A legjobb példa erre az, amikor a miniszterelnök „szegény kancellár asszonynak” titulálta Angela Merkelt, mondván, hogy kabátlopási ügybe keverték. Ezt aztán persze a Der Spiegel is közölte.
Ennek ellenére el tudom képzelni, hogy a kormány visszakozik, mint ahogy tette azt akkor, amikor kiderült, hogy az Orbán Viktor és Matolcsy György által erőltetett hiánycélokat nem fogadta el az Európai Bizottság és az Európai Tanács. Most csak a brutális nemzetközi nyomásra engednének, de ez még mindig jobb lenne, mint felfokozott nacionalizmussal és Európa-ellenességgel szembemenni mindazzal, ami a rendszerváltás óta fontos volt számunkra. Sajnos, megvan a veszélye annak, hogy politikai és szellemi értelemben perifériára sodródik Magyarország, a magyar kormány. Az uniós elnökség kapcsán pedig előfordulhat, hogy a következő fél évet formálisan ugyan le tudjuk vezényelni, de többet nem lehet belőle kihozni, mert mindenki a politikai botrányokra emlékszik majd. Most már az is megtörténhet, hogy a májusra Budapesten tervezett keleti partnerségi csúcsot elhalasztják, és a lengyelek elnöksége idején szervezik meg.

Olvasson tovább: