Kereső toggle

Népítélet - Hack Péter írása

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A vasárnap lezajlott európai parlamenti választások alapvetően belpolitikai kérdésekről szóltak. Ugyanúgy, ahogy máshol Európában, ahol volt valamilyen mérhető részvétel. Ezért az eredmények csakis belpolitikai vonatkozásban értelmezhetők, és legfeljebb mellesleg vizsgálandó, hogy a magyar folyamatok mennyiben harmonizálnak más EU-tagállamokban végbement eseményekkel. Az eredmények következtében alapvető változás történt a magyar belpolitikában, ennek a változásnak a hatásai ma még kiszámíthatatlanok. Elemzésünkben arról szólunk, hogy mi vezetett idáig, és milyen folyamatok indultak el ezekben a napokban.

A választás eredményét minden érintett a saját szempontjai alapján értékeli, ha azonban csak a tiszta tényeket vesszük sorra, akkor mindenekelőtt azt látjuk, hogy a Fidesz elsöprő győzelmet aratott. Amennyiben a választás országgyűlési választás lett volna, akkor a Fidesz egyedül megszerezte volna a mandátumok több mint kétharmadát. (A tiszta listás EP-választáson elért 56 százalékos eredmény bőven kétharmad feletti mandátumot hozna a vegyes - listás és egyéni eredményekből kialakuló - országgyűlési szavazáson.)

A hét éve kormányzó, illetve egy éve a kormánytöbbséget közösen fenntartó pártok, az MSZP és az SZDSZ súlyos vereséget szenvedtek. Az MSZP megalakulása óta csak a rendszerváltó 1990-es választáson ért el rosszabb eredményt. Az SZDSZ soha nem szerepelt olyan rosszul, mint most: nemhogy a kampányukban megcélzott „harmadik erő" pozícióját nem tudták megközelíteni, hanem még a negyedik helyről is lecsúsztak. Az egykor nagy létszámú tagságát már nyolc-tíz éve elvesztett párt most szavazóit is elvesztette, csekély reményt hagyva arra, hogy túl tudja élni a következő országgyűlési választásokat, bármikor is legyenek azok.

A választások nagy nyertese a szélsőjobboldali Jobbik lett, amely a közvélemény-kutatói várakozásokat messze felülmúlva közel 15 százalékos eredményt ért el, vészesen megközelítve az MSZP-t. Ha országgyűlési választásokat tartottunk volna, akkor a Fidesz és a Jobbik együtt a mandátumok több mint nyolcvan százalékát szerezte volna meg.

Meglepetést okozott az elemzőknek a sok oldalról támadott és a szakértők által gyakorlatilag leírt MDF 5 százalék fölötti eredménye és mandátumszerzése. Láthatóan bejött az a kockázatosnak tűnő stratégia, hogy Bokros Lajos jelölésével nem az ígérgetési versenyben indultak, hanem azokat a szavazókat akarták megszólítani, akik józanul számot vetnek a realitásokkal és a lehetőségekkel. Az MDF így elérte, hogy versenyben maradt, és ha ennek a választói támogatásnak a birtokában el tud kezdeni építkezni, akkor a mostani hétvégéből hosszabb távon is profitálni tud. Az MDF-nek abban kell sikeresnek lennie, amiben a Jobbik sikeres volt, meg kell találnia saját választóit.

A Jobbik megtalálta táborát, amelyről Tamás Pál szociológus vizsgálatai alapján a hvg.hu-nak nyilatkozva elmondta, hogy lényegében három társadalmi csoportból tevődik össze. „Az egyik a lumpen vagy lumpenizálódók köre, a másik azoké, akik családilag kötődnek a két háború közti antibolsevista és Hitler-barát hagyományhoz. A harmadikba tartoznak azok a fiatal diplomások, akik tömegével kerültek ki a mesterségesen felpörgetett magyar felsőoktatásból. Jellemzően egykori történelem, magyar, média szakos hallgatók, akik képtelenek értékesíteni piacképtelen tudásukat, és kudarcesélyesnek tartják magukat. Hozzájuk csapódnak még azok a vidéki, kisvárosi, viszonylag iskolázott férfiak, akik a rendszerváltás után vallottak kudarcot, értékelődött le társadalmi pozíciójuk."

A tábor összetétele jól érzékelteti, hogy mi az az alapvető probléma, amivel a magyar demokráciának számolnia kell, hiszen a Jobbikra leadott szavazatok nem csupán a kormányzó baloldal elutasításáról szólnak, hanem a rendszerváltás eredményeként kialakult egész politikai berendezkedés kritikáját jelentik. A helyzet sajátossága, hogy a Jobbik az esetek jelentős részében valós társadalmi problémákat vet fel; másként fogalmazva: nem az általa megfogalmazott kérdések a rosszak, hanem a kérdésekre adott rasszista, antiszemita, kirekesztő válaszok. A baj az, hogy a rendszerváltó elit még az alapkérdéseket sem teszi fel. Ilyen kérdések a falvakban élők helyzete, különösen a közbiztonság alakulása vidéken, a romák helyzete és konfliktusaik a környezetükkel, vagy akár a felsőoktatásban piacképtelen és használhatatlan tudást szerző fiatal értelmiségiek helyzete.

A Jobbik sikere azt is mutatja, hogy a rendszer alapproblémái súlyosabbak, mint korábban gondoltuk. Vasárnap estig az általános várakozás az volt, hogy a Fidesz elsöprő győzelme és esetleg azt követően egy 2009 őszi választás - az ellenzéki párt politikájának minden kérdéses eleme ellenére - új lendületet ad az országnak, és a Fidesz sikerrel olvasztja magába a szélsőjobboldalt, ahogyan tette azt 2002-ben, amikor a kereszténydemokraták, a kisgazdák és a MIÉP-tábor elcsábításával egyedüli jobboldali kihívójává vált a rendszerváltás sokkjából hamar felépült és megerősödött baloldalnak.

Most azonban új helyzet állt elő. A tíz éve épülő kétpólusú modell a Jobbik sikerével felrobbant. A jobboldalon monopolhelyzetben lévő Fidesz, amely egy éve a népszavazás után még úgy léphetett fel, hogy a választók több mint nyolcvan százaléka áll mögötte, néhány hete Pécsen még 65 százalékot szerzett, most már „csak" 56 százalékot tud felmutatni. (Persze ekkora tábora sem volt még senkinek a rendszerváltás óta.)

Az új helyzetben a Fidesznek választania kell. Egyértelművé kell tennie, hogy az internetes kommunikációjában bőszen „zsideszező" Jobbikot szalonképes nemzeti radikális pártnak tartva potenciális partnerének és a szocialisták elleni harcban szövetségesének tekinti, vagy kizárja a vele való együttműködést. Utóbbi esetben a Fidesz a politikai közép felé mozdulva kétfrontos harcba kezd, egyszerre ütközik az egyre rosszabb helyzetbe kerülő szocialistákkal és az egyre jobban megerősödő és felértékelődő Jobbikkal.

A Fidesz vezetői számára - derűlátó nyilatkozataik ellenére - történelmi győzelmükre az új helyzet biztosan árnyékot vet. A Jobbik jelenléte nemcsak az országgyűlési választásokig tartó utat teszi nehezebbé annál, mint amire néhány hete számítottak (például a Jobbik megerősödése, és az országgyűlési választásokon az „inga visszalendülése" veszélybe sodorhatja azt az ambíciót, hogy önállóan szerezzen a Fidesz kétharmados többséget a parlamentben), de megnehezíti a választási győzelem után a kormányzást is. Az ugyanis világosan látható, hogy a Fidesz leendő kormányzásához ma már olyan választói várakozások kötődnek, amelyeknek hatalomra kerülve bizonyosan nem tud teljes egészében megfelelni. Az eddig publikált Fidesz-programok és politikusaik nyilatkozatai azt az érzetet keltik széles választói körökben, hogy a választások után megalakuló új kormány képes lesz úgy növelni a jólétet (fizetést emelni, nyugdíjat emelni, egészségügybe, oktatásba, közbiztonságba több pénzt fektetni, vagyis a költségvetés kiadásait növelni), hogy közben nem hogy nem növeli az adóbevételeken keresztül a költségvetés bevételeit, hanem radikális adócsökkentéssel csökkenti azokat. Minden magyar polgár érdeke, hogy ez sikerüljön, de nem nagyon látható, hogy miként lenne ez lehetséges. Márpedig attól kevésbé kellett tartani, hogy a Fideszből kiábránduló választók visszatérnének a szocialistákhoz, annál nagyobb kockázata van annak, hogy a kiábrándulók jelentős része a Jobbiktól fogja várni ugyanazt, amit most a Fidesztől, hogy rövid távon fájdalommentesen oldja meg a gondjait.

A köztársaság, a szabadság és a demokrácia szempontjából a kialakult helyzet nagyon súlyos. A baloldal láthatóan romokban hever, a választások óta folytatott kommunikációjuk a kiütött bokszoló kétségbeesett erőfeszítéseire hasonlít, aki próbálja azt a látszatot kelteni, hogy „semmi baj, direkt jól esett az ütés, amit kaptam", de közben a fogvédőt sem tudja a szájában tartani, a nézők pedig lélegzetvisszafojtva várják, mikor akad úgy össze a lába, hogy már nem tud felállni. Láthatóan most szembesültek azzal a lehetőséggel, hogy a lengyel baloldal sorsára jutva teljesen szétesnek, ami még azoknak sem lenne jó, akik nem rájuk szavaztak és nem is szimpatizálnak a baloldallal.

Az ország jövője szempontjából kulcskérdés, hogy van-e a magyar demokráciában erő a megújuláshoz. Szembe tud-e nézni az elkövetett hibákkal a demokratikus elit. (Amibe a politikusokon kívül az értelmiséget, a médiaelitet, az üzleti élet szereplőit, a civil társadalom képviselőit, a véleményformáló helyi elit képviselőit és még nagyon sok elkötelezett embert beleértek.) Fel tudják-e ismerni, hogy tartalmilag és a politizálás módszerében mit rontottak el? Szembe tudnak-e azzal nézni, hogy nemcsak hogy nem sikerült húsz éve alatt egy virágzó, sokszínű, vidám országot megteremteni, hanem még igazán élhető országot sem, hiszen alig vannak olyan társadalmi csoportok, amelyek elégedettek lennének helyzetükkel. Szembe tudnak-e azzal nézni, hogy gyakorlatilag nincs működőképes program a rendszerváltás veszteseinek megmentéséreés annak megakadályozására, hogy faji alapon egyre súlyosabb konfliktusok jöjjenek létre. Megszületik-e a felismerés, hogy nem sikerült megteremteni a jog uralmát, a kiszámítható szabad élet világos és átlátható kereteit? A mutyik, az umbuldák, a korrupció, a „rokonok" világa még azokat sem mozgósítja tettekre, akik szívük szerint más választ adnának a problémákra, mint a szélsőjobb.

A tartalmi változásnak azonban úgy kell bekövetkeznie, hogy egyúttal a politizálás módjának is változnia kell. Ebből a szempontból a politikai centrum és a baloldal igazán komoly változásra szorul. Észre kell venni, hogy a válságos időkben az emberek saját maguk akarják alakítani sorsukat, elegük van a reform-diktatúrából, de még a felvilágosult abszolutizmusból is. Ezért abba kell hagyni azt a politizálást, ahol a központban kitalálják, mit akar a nép, majd politikai reklámokon és óriásplakátokon ezt megüzenik nekik. A jobboldal előnye, hogy évekkel ezelőtt felismerték a helyi aktivisták és a „civilek" szerepét. Észrevették, hogy a politika nem a pártirodákon és kávéházakban folytatott konspirált ügyeskedés, üzletelés és a bulistákkal való mutyizás, hanem kemény munka az emberek között. Aki a politikai paletta centrumában el tudja kezdeni kemény munkával kiépíteni a saját helyi aktivista-hálózatát, aki tud mozgósítani arra embereket, hogy szabad idejükben, önként, az ügy iránti elkötelezettségből dolgozva alulról elkezdjenek építkezni, az meg fogja találni a köztársaság híveit, azokat, akik igazán szeretik a hazájukat, és azt szeretnék, hogy ők is és gyerekeik is egy sikeres és teljesítményére (és nem származására) büszke országban éljenek.

Az elkövetkező napok kérdése, hogy a magyar társadalom és különösen tenni tudó része beletörődik-e a kialakult helyzetbe, vagy végre felébred és elkezd cselekedni. Kérdés az is, hogy a demokrácia megújulásának esélyét egy idő előtti választás vagy a jövő tavaszi, rendes időben megtartott választás szolgálja-e.

A Fidesz a választási siker után, érdekes módon nem azonnal, hanem három nap kivárással, és nem radikálisan, hanem a korábbiakhoz képest visszafogottan követelte az új választásokat. Az MSZP a felvetést azonnal és durván visszautasította, pedig talán keletkezhetett volna egy lehetőség arra, hogy a két oldal között tárgyalások induljanak. A szocialisták reakciójából az látszik, hogy ugyanazt a politikát akarják követni, ami a választásokon kudarcot vallott, vagyis a Fidesz és a Jobbik összemosását, ezzel azonban a Jobbiknak használnak - növelik a súlyát -, maguknak meg ártanak, mert nem érzékelik, hogy milyen mély a politikai hitelvesztésük. Más szavakkal csak egyre mélyebbre ássák magukat a gödörben, amibe kerültek.

Kétségtelen, hogy az MSZP-hez hasonlóan súlyos vereséget szenvedett brit Munkáspárt, amely 16 százalékkal csak a harmadik helyet érte el a vasárnapi választásokon, szintén elzárkózik az idő előtti választások gondolatától, a magyar helyzetben azonban nem csak az a kérdés, hogy a kormány a rendes választásokig hátralevő időben tud-e olyat tenni, ami a mögötte álló párt népszerűségét elfogadható mértékben növelné. Nálunk ma a fő kérdés, hogy a talpon maradt pártok tudják-e kezelni azt a rendszerellenes indulatot, amely a választási eredményekben tükröződik.

Amennyiben a következő hetek eseményei azt bizonyítják, hogy a választók úgy látják, hogy az elit megértette a figyelmeztetést, és változtat politizálásának tartalmán és stílusán, akkor könnyen lehet, hogy egy őszi választáson a demokratikus pártok megerősödése következik be. De ha minden úgy megy tovább, mint eddig, akkor akár ősszel, akár jövő tavasszal lesznek a választások, a szabadság, a demokrácia és az emberi méltóság ügye újabb vereséget szenvedhet.

Olvasson tovább: