Kereső toggle

Földre küldve

Miért süllyedt idáig a magyar mezőgazdaság?

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Uniós csatlakozásunk óta folyamatosan növekszik az import élelmiszertermékek
aránya bevásárlókosarunkban. Becslések szerint emiatt mintegy 600-700 milliárd
forinttól esik el a nemzetgazdaság. Még nagyobb baj, hogy nem használjuk ki
adottságainkat, amelyeknél fogva a honi mezőgazdaság „tejjel és mézzel folyó
Kánaán” lehetne, és minőségi termékei nemcsak a hazai boltok polcait tölthetnék
meg, hanem az európai és világpiacokon is sikeresek lehetnének. Ehelyett az
uniós tagállamok közül nálunk lehet a legkevesebb haszonállatot látni az utak
mentén, szabolcsi almából pedig 100 ezer tonna rohad el idén a fák alatt.



Fotó: Somorjai László

Kiváló termőföld, vízbőség, napsütés – nem véletlenül szerettek bele a
Kárpát-medencébe honfoglaló eleink. Árpád óta az ország területe megfogyatkozott
ugyan, ám mezőgazdasági adottságaink ma is kiemelkedőnek számítanak Európában. A
számok azonban azt jelzik, hogy nemhogy nem élünk megfelelően lehetőségeinkkel,
egyenesen tékozlunk – különösen a piacnyitással együtt járó uniós csatlakozásunk
óta. Csupán néhány példa: tejből 2000-ben mintegy 1000 tonnát importáltunk,
2007-ben már 88 ezer tonnát, miközben a kivitel jóval kisebb mértékben, 17 ezer
tonnáról 112 ezer tonnára bővült. A sertéshús esetében az elmúlt években 80-100
ezer tonna között mozgott az export volumene, miközben a behozatal meredeken
emelkedett, jelenleg 70 ezer tonna. (Még érdekesebb az élő sertések behozatala:
2003-ban ennek mértéke még zéró volt, 2006-ban már 80 ezer tonna – miközben a
hazai tenyésztők sorra mentek tönkre.) A zöldség-gyümölcs ágazatban az export
2001-től kezdve nem egész másfélszeresére bővült, miközben az import több mint
három és félszeresére.

Mindez nemcsak az iparban, hanem a kereskedelemben is megjelenik. Raskó György
agrárközgazdász számításai szerint 2007-ben a kiskereskedelmi forgalomban
kapható élelmiszertermékek 26 százaléka külföldről érkezett. Az uniós
csatlakozás előtti évben, 2003-ban ez a részesedés mindössze 8 százalék volt.
(Számos más szám is forgalomban van a témával kapcsolatban, az import arányát a
legtöbben 20-30 százalék közé teszik.) Vagyis minden, élelmiszerre költött 100
forintunkból 26 külföldre vándorol – ez összességében mintegy 600-700 milliárd
forint árbevételkiesést jelent a magyar élelmiszeriparnak.

Azzal kapcsolatban, hogy a piacnyitás után bizonyos értelemben törvényszerű volt
az import arányának növekedése, Raskó György megjegyezte: a velünk együtt
csatlakozó államok közül Magyarország mezőgazdasága és élelmiszeripara
szenvedte el a legnagyobb veszteséget.

„A húsipar, a tejipar és a baromfiágazat gyakorlatilag összeomlott, az előbbi
kettőbe már a külföldi tőke sem fektet be. Egészen a tavalyi évig cukorból
mindig is önellátó volt az ország, sőt bőven jutott exportra is. Az idei lesz az
első év, hogy a hazai cukorfogyasztásnak csaknem a fele importból származik
majd” – illusztrálta állítását a szakértő, hozzátéve, hogy ezzel szemben például
a lengyel élelmiszerexport úgy meglódult, hogy ma már több terméket hozunk be
onnan, mint amit odaszállítunk, pedig a mérlegünk korábban mindig pozitív volt.


A közgazdász úgy véli, hogy hazánk lassan nyersanyagexportőrré válik, vagyis az
itt megtermelt alapanyagokat külföldön dolgozzák fel, majd késztermékként
visszaszállítják hozzánk – lefölözve a feldolgozás hasznát. A tejiparban például
ma már teljesen általános, hogy az Olaszországba szállított tej a kinti
feldolgozás után sajt, vaj és egyéb termékek formájában köszön vissza ránk a
hazai áruházak polcairól.„

Gyengélkedésünk” okait firtatva Raskó György elsőként a rendszerváltást követő
földkárpótlás ellentmondásait említi. Ekkor alakult ki az az egészségtelen
arány, hogy a földtulajdon 80 százaléka – állítja a szakértő – nem a földet
ténylegesen művelők kezébe került. Az egyéni termelők pedig elaprózódott
parcellákból álló kisbirtokokon dolgoznak, amelyeknek versenyképessége gyenge.
(Lásd keretes írásunkat.)




Az élősertés és a sertéshús exportjának és importjának alakulása Magyarországon
(2000-2007)

Forrás: KSH, tájékoztatási adatbázis

A mezőgazdaságot sújtó másik teher – a többek között marha- és
sertéstenyésztéssel foglalkozó, 150 embernek munkát adó Raskó szerint – a magas
adó, illetve az uniós gyakorlatnál szigorúbb munkaügyi, környezetvédelmi és
állategészségügyi előírások zöme, amelyek szinte lehetetlenné teszik, hogy
jövedelmező legyen a magyar állattenyésztés. „Néha az az érzése az embernek,
hogy több munkaügyi, környezetvédelmi és egyéb hatósági ellenőr van ebben az
országban, mint gazda. Nyáron az egyik raktárépületünk tetejét javították az
embereim, amikor egyikük levette a sisakját a kánikula miatt. A Fejér megyei
munkaügyi felügyelőség embere az útról meglátta, bejött és 400 ezer forintra
büntetett bennünket. Ilyenkor az ember úgy van vele, hogy inkább befejezi az
egészet” – mondta az egykori államtitkár. Hozzátette: a betakarítási munkák
idején zajló razziákat látva nincs mit csodálkozni azon, hogy a mezőgazdaság nem
szív fel több munkaerőt, sőt a munkaerőigényes ágazatokban a termelés
erőteljesen szűkül.

„Nem jobb a helyzet az állategészségügyben sem, ahol pápábbak akarunk lenni a
pápánál: olyan követelményeknek kell megfelelnünk, amelyeket az unió régi
tagjainál sem alkalmaznak a gyakorlatban. Nem véletlen, hogy az EU-ban a
versenytársaink közül területarányosan nekünk van a legkisebb állatállományunk.
1989-hez viszonyítva kevesebb mint felére, 45 százalékra zuhant vissza a
haszonállatok száma” – fogalmazott Raskó György, aki szerint ha a politika
felvállalná ezeknek a jogszabályoknak az enyhítését, sok probléma magától
megoldódna.

A szakértő azt is hangsúlyozta, hogy termelői oldalról is szükség lenne a
szemléletváltásra. Az ugyanis, hogy 100 ezer tonna szabolcsi alma rohad el a fák
alatt idén, alapvetően nem a kormányzat hibája. „Régen szerkezetváltásra lett
volna szükség, ugyanis a szabolcsi termés jelentős része csak ipari almaként
értékesíthető. Ahol ez az ágazat sikeresen működik, ott piacorientált
szövetkezetekbe tömörülnek a gazdák, válogatják, csomagolják a termést, és saját
márkát futtatnak fel. A mi világunk ettől sajnos még messze van.”

A honi agrárium megsegítésére az USA-tól Franciaországig mindenhol hatékony
fegyver a hazai termékek fogyasztására való ösztönzés. „A magyar termékek
minő-sége jó és megbízható. Többek között azért, mert meglehetősen konzervatív
módon készülnek: nálunk nincs génmanipuláció vagy hormonkezelt termék. Egy
alkalommal az USA egyik államának mezőgazdasági miniszterét kalauzoltam
Magyarországon. Amikor a vendégem meglátta az egyik Békés megyei sertéstenyésztő
telepét, felkiáltott, hogy hát önök magyarok biosertést tenyésztenek. Majd
kérdezgette a gazdát, hogy 50 vagy 80 százalékkal tudja-e drágábban eladni
termékét. Szegény ember azt sem tudta, miről van szó, hiszen ő mindig is ezzel a
hagyományos módszerrel dolgozott” – illusztrálta Raskó György, mennyire fontos,
hogy meglévő értékeinket sikeresen tudjuk kommunikálni. Ám amennyiben ez meg is
történik, a hazai vásárlók többsége még ma is elsősorban az árat nézi
vásárláskor és nem a származási országot.

Vámos György, az Országos Kereskedelmi Szövetség főtitkára ugyancsak „józan
elvárásnak” nevezte azt a törekvést, hogy minél több hazai termék, pontosabban
hazai alapanyagból készült termék kerüljön a boltokba. „A különbségtétel azért
is fontos, mert az ipar is importál alapanyagokat, illetve a hazai alapanyagokat
esetenként más országban dolgozzák fel. A Boci csoki például Csehországban
készül, és számos más terméknél is bajban lehet a vásárló, hogy magyarnak
tekintheti, vagy sem” – mondta a főtitkár.

Azzal kapcsolatban, hogy a multinacionális cégek úgy vannak számon tartva, mint
akik erőfölényüknél fogva letörik a honi mezőgazdaságot, hangsúlyozta, hogy
ennél azért jóval árnyaltabb a kép. „Több áruházlánc részéről egyre nagyobb az
igény, hogy hazai termékek kerüljenek a polcokra, ám nem mindig találnak olyan
árualapot, amely ezt az igényt ki tudná elégíteni. Sajnos kevés az olyan
termelői és értékesítési szövetkezet, amelyen keresztül a termelők egységes, jó
minőségű tömegáruval tudnának megjelenni a piacon. Ha ez megvalósulna, és az
érdekeiket is jobban tudnák érvényesíteni” – fogalmazott Vámos György.

Nem tudjuk, melyik a hazai termék

A magyar vásárlók döntő többsége előnyben részesítené az importáltakkal
szemben a hazai termékeket, ha meg tudná egyértelműen különböztetni egymástól a
kettőt – derül ki a TNS Hungary és az Omnicom Media Group közös tanulmányából.

A fogyasztó zavarát jól mutatja, hogy a Kékkúti Ásványvizet a reprezentatív
kutatásban részt vett 500 ember 51 százaléka azonosította magyarként, míg a
Theodora Quelle (ugyanezen márka másik neve) kétharmaduk szerint külföldi.
Árulkodó a Soproni és a Dreher magyar gyártású sörök besorolása is. Mindkét gyár
nagy nemzetközi cégek birtokában van, a megkérdezettek többsége viszont a
Soproniról úgy tudja, hogy magyar, míg a Dreher csak hatoduk szerint hazai.

A kutatásban megkérdezettek állítása szerint mindenképpen arra törekednek, hogy
magyar terméket vegyenek. Szándékuk szerint így is cselekednek mindaddig, amíg a
hazai árucikket nem érzik gyengébb minőségűnek a külföldi konkurencia
termékénél.

A GfK Hungária és a Magyar Termék Kht. kutatásából viszont az is kiderül, hogy a
vásárlók elsősorban az árat nézik. E szerint a tanulmány szerint egyébként a
magyar termékek előnyeként értelmezhető többek között, hogy eszmei értéket
képviselnek, jó az ár-érték arányuk, hagyományos az ízviláguk, illetve magyar
munkaerővel készülnek. Hátrányuk viszont az esztétikum, a design és a reklámok
hiánya, a származási bizonytalanság, valamint a külföldi árukhoz képest kis
termékválaszték.

Többet tész-szel, mint erővel

„Nálunk a lehető legrosszabb módon zajlott le a földkárpótlás. Sokan úgy
jutottak komoly földvagyonhoz, hogy semmi közük sem volt a mezőgazdasághoz, de
volt elég pénz a zsebükben, és megfelelő kapcsolataik, hogy a zsírosabb részeket
összevásárolják” – kezdi a problémák sorolását Jakab István, a MAGOSZ elnöke.

A földhöz jutott gazdálkodóknak ráadásul szétaprózott, versenyképtelen
területeken kellett megkezdeniük a munkát, hiszen nem területi alapon, hanem
aranykoronánként zajlott a földkárpótlás. Ezt a kérdést a mai napig nem sikerült
rendezni, ami Jakab szerint történelmi felelősség. „Németországban vagy Svájcban
ugrásszerűen nőtt a mezőgazdaság hatékonysága a birtokrendezést követően. Nálunk
az Orbán-kormány idején megkezdődött az osztatlan közös tulajdonú földek
kimérése, a családi gazdaságok programja, amelynek az volt a lényege, hogy
családon belül a föld, a tőke és az eszközök versenyképes mezőgazdasági üzemben
koncentrálódjanak. Azóta egyhelyben járunk, és Európa hangosan kacag rajtunk,
mert hihetetlen adottságaink vannak, de mi még mindig csak a faeke szarvát
szorongatjuk.”

Domján Gergely kecskeméti nagygazda szerint a mezőgazdaság, ha jól működne, a
vidék legjelentősebb megtartó ereje lehetne, „nem szaporodna ilyen mértékben a
városokban segélyért sorban állók száma”. Hozzátette: amikor egy helyi gazdaság
megtermeli a kukoricát, búzát, majd ezt megeteti az állatokkal, majd a tejet és
a húst értékesíti, akkor a megtermelt haszon helyben marad. A lokális
gazdasággal szemben azonban a nagyüzemek elszakadnak a helyi közösségtől,
hasznukat sem oda forgatják vissza. „Az emberek le vannak szoktatva a
termelésről. Rá vagyunk nevelve, hogy a multiban vásároljunk, így szépen lassan
kiszolgáltatottságunk is növekszik” – jegyzi meg.

Ezenkívül jelentős problémát jelent a termelői és értékesítési szövetkezetek
hiánya. Jelenleg mindössze 60 ilyen szervezet működik Magyarországon. Jakab
István kiemelte, hogy a hazai kiskereskedelmi forgalomba kerülő
zöldség-gyümölcsnek mindössze a 15 százaléka származik az ilyen téeszekből.
Eközben Nyugat-Európában ez az arány 90 százalék felett van, de még a velünk
együtt csatlakozott uniós tagállamokban is 50 százaléknál magasabb.

„Sajnos a téeszesítésnek nálunk máig feldolgozhatatlan negatív öröksége van” –
magyarázza meg ennek okát egy rövid mondattal Kreiniker Sándor, a fóliás
kertészettel foglalkozó kisteleki Kistér téesz elnök-igazgatója. Mint
kifejtette: a szövetkezetek létrehozása megkerülhetetlen, hiszen csak a termelés
koncentrálásával, profi menedzsmenttel lehet érvényesülni a multik uralta
piacon. Ugyanakkor a legtöbb termelőben zsigeri ellenállás tapasztalható az
összefogással szemben.

„Sokan szidják a multikat, de meg kell érteni, hogy széllel szemben nehéz
haladni, ezért a tőkével barátságban kell élni. A külföldi áruházláncok
értelemszerűen hozták magukkal a beszállítóikat, de szerintem reális cél lehet,
hogy évek hosszú sora alatt a magyar termelők is hasonló jó kapcsolatot
alakítsanak ki velük. Ehhez azonban keményen kell dolgozni.”

Olvasson tovább: