Kereső toggle

A Keresztapa

Beszélgetés Mink András történésszel, a Nyílt Társadalom Archívum munkatársával

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Kádár János nem bosszúból végeztette ki egykori bajtársait, hanem előre
megfontoltan és rideg számításból. Nagy Imréék pere, akarata ellenére vált a
későbbi rendszer szerkezetének, hangulatának meghatározójává, a féltékeny és
taktikázó „keresztapából” pedig olyan Shakespeare-i figura lett, akit
folyamatosan követ áldozata szelleme.



Fotó: MTI

Miért kellett mindenképpen meghalnia Nagy Imrének? Nem jelentett volna
megoldást, ha mondjuk száműzik Szibériába, mint Rákosit?

–Először is, a jugoszláv nagykövetségre menekülő Nagy Imre nem írta alá a
lemondó nyilatkozatot. Ebből fakadóan életben maradása esetén – bármiféle
végkifejlet mellett – a nép továbbra is úgy tekinthetett volna rá, mint
miniszterelnökre. A hatvanas évek elejéig Kádárék helyzete annyira ingatag volt,
hogy nem kockáztathattak meg még egy válsághelyzetet. Ha szabadulása után Nagy
Imre szabadon kószálhatott volna Budapesten mint mondjuk az Agrárgazdaságtani
Kutatóintézet igazgatóhelyettese vagy valamilyen hasonló parkolópályán, akkor
újra és újra kialakult volna körülötte egy „rendszeridegen” kör.

Mennyire múlt a szovjet elvtársakon, hogy kötél lett a per vége? Saját
ellenzéküket sem likvidálták ilyen következetességgel.

–1957-ben a szovjetek már egyáltalán nem erőltették, hogy legyenek
kivégzések. Mint tudjuk, „érdeklődtek”, mi várható, ami azért érdekes, mert
eljátszották, mintha erről soha korábban nem esett volna szó. Mintha ’57
tavaszán Kádár és Hruscsov nem egyezett volna meg, hogy lesz per, egy-két
halálos ítélettel. Érdeklődésük elég világos üzenet volt Kádárék felé, hogy
nekik ez már nem annyira fontos. Tegyük hozzá: nem tiltották meg explicite azt
sem, hogy halálos ítéletek legyenek.

Ezek szerint kizárólag Kádár és köre számára volt fontos Nagy Imréék halála.
Bosszú hajtotta őket, vagy rideg számítások?

–Ez több volt, mint bosszú. Önigazolás a hátországnak. Ne felejtsük el, hogy
a Rákosi után újjászervezett MSZMP-hez egy posztsztálinista káderréteg
csatlakozott. Ők halálosan meg voltak sértődve, hogy valakik tiltakozni
merészeltek a fennálló rendszer ellen, és nem utolsósorban meg is voltak ijedve.
Nem volt mindegy számukra, hogy ebben a zavaros időszakban mire számíthatnak a
pártvezetés részéről, mennyire mutatkozik „eszmeileg” szilárdnak, azaz keménynek
a hatalom megtartásában a párt, amelyik mellett elkötelezték magukat.

Mekkora populációról beszélünk?

–1958-ra már nagyjából 150-200 ezres tagsággal rendelkezett a párt, ami
családtagokkal együtt legalább félmillió embert jelent. Kádár felismerte, hogy
csak rájuk építhet a jövőben. Nekik pedig szükségük volt egy hihető és őket a
felelősség alól fölmentő történetre arról, hogy mi is történt 1956-ban. Erről a
késő rákosista pártkáderrétegről éppen az 56-os események bizonyították be, hogy
politikailag és erkölcsileg is alkalmatlanok egy ország irányítására. Ezért
kellett egy összeesküvés-elmélet, amelyre alapozva azt lehetett gondolni, hogy
nem az ő alkalmatlanságuk minden rossz gyökere, hanem a belülről támadó
ellenség. Számukra a per megerősítette azt a képzetet, ami a kádári
ellenforradalmi narratíva egyik fő tézise volt, hogy a párt Rákosi leváltásával
elindult ugyan a helyes úton, de jöttek az árulók, akik a súlyos helyzetet a
hatalom megszerzésére akarták kihasználni, ezek voltak Nagy Imréék, és minden
rossznak ők az okozói. Kádárnak nem volt nehéz dolga, mert ugyanezek az emberek
a Rajk-pert is két kanállal megették.

Mennyire frusztrálta Kádárt Nagy Imre népszerűsége? Szóba kerülhet a
féltékenység is mint belső mozgatórugó?

–Kádár mindig valakinek az árnyékában húzódott meg. Az ’50-es években
Rákosiék árnyékában járt, aztán látta Nagy Imrét, akit szeret a nép, és ő ehhez
képest még ’56 nyarán is egy fal mellett sompolygó, taktikázó alak volt. Az
utolsó pillanatig nem merte betámadni Rákosit, ezért lett Gerő a pártfőtitkár.
Óvatossága a gyávasággal volt határos. A két apafigura eltakarításával érezhette
csak biztonságban magát. Rákosit Szibériába vitette, Nagy Imrét pedig
felakasztatta. Utóbbival ráadásul erőt is tudott demonstrálni. Mi már annyira
stabilak vagyunk és annyira nem kell félnünk a következményektől, annyira
kezünkben van az ország, hogy azt is megtehetjük, hogy titokban felakasztjuk az
ország miniszterelnökét, kormánya tagjait pedig bitóra és börtönbe küldjük. A
kivégzés június 16-i bejelentése a rádióban sokkszerűen hatott: ez és ez
történt, letárgyaltuk, halálra ítéltük és az ítéletet végrehajtottuk. Pont.
Fellebbezésnek helye nincs. Ezzel mintegy az asztalra csaptak, nehogy bárki,
akár itthon, akár külföldön azt gondolja, kérdéses, ki is a kakas a
szemétdombon.

Lehet-e tudni, hogy mekkora felelősség terheli személyesen Kádárt, és mekkora
a klikkje tagjait a döntéshozatalok során?

–Egyértelműen ő volt a generátor. Végig azt játszotta, hogy a lényeges
döntések meghozatala előtt közvetlenül ő tárgyalt az oroszokkal, ő utazott
Moszkvába Hruscsovhoz, majd tulajdonképpen kész tények elé állította a Politikai
Bizottságot és a Központi Bizottságot, amelyekkel mindent megszavaztatott.
Kínosan ügyelt arra, hogy saját döntései mindig kollektív döntésként kerüljenek
jegyzőkönyvezésre. Tegyük hozzá, nagyon erős ellenállásba nem ütközött. 1957.
de-cember 21-én, amikor úgymond „szabad folyást engednek a törvényes
eljárásnak”, a huszonvalahány felszólalóból összesen csak talán ketten említik
meg óvatosan a KB-ülésen, hogy nem kellene feltétlenül halálos ítéletbe
torkollnia az eljárásnak.

Mennyire lett a per a Kádár-rendszer szerkezetének, hangulatának a
meghatározója?

–Kádárék önazonosságának meghatározásához elengedhetetlen volt a per, de ők
sem akarták, hogy folytonosan porondon legyen a téma. Már 1956 decemberében
döntés születik az ellenforradalom négy okáról (nyugati imperialisták,
Rákosi-rendszer, revizionisták, belső reakció), a per kései lezárásával azonban
egészen ’58-ig kitolódik az „ellenséggel való leszámolás”. És ez a négy ok
mutatja a Kádár-rendszer skizofréniáját, hiszen egyfelől olyannak kell mutatnia
magát, mint amelyik különbözik a sztálinista korszaktól, másrészt viszont nem
mondhatja, hogy semmi köze hozzá, mert ahhoz, hogy ellenforradalomról lehessen
beszélni, a kettőnek egymásból kell következnie politikai és erkölcsi értelemben
is. Ez a skizoid állapot végigkíséri a ’80-as évek végéig az egész
Kádár-korszakot.

Elhatárolódtak Rákosiéktól, de a rendszert mégiscsak restaurálniuk kellett. Egy
ideig állandóan az „ellenforradalmat” kirobbantó volt bárókról, földesurakról,
horthysta, nyilas katonatisztekről cikkeztek a sajtóban, de közben csak
munkásgyerekeket, bányászokat, diákokat és kommunista értelmiségieket sikerült
felakasztani. Egy idő után annyira kilógott a lóláb, hogy lényegében titkosítani
kellett a megtorlást: a kezdeti nagy kirakatperek után már csak a kis hírekben
szerepeltek az ’56-os ítéletek, a Nagy Imre-pert teljes titokban bonyolították
le. Az idő előrehaladtával egyre világosabb volt, hogy az elhallgatás célszerűbb,
mint az „ellenforradalom” sulykolása, mert utóbbi azt a képzetet keltheti az
emberekben, hogy itt nem változott semmi. Ezek a manőverek három évtizeden át
tartottak, amikor is az aggastyán Kádár helyére aspiráló Berecz János rúgott egy
hatalmas öngólt. 1956 harmincadik évfordulójára olyan dokumentumfilm-sorozatot
gyártatott, amelyben újra előveszik a régi lemezt. Emlékszem, egyetemistaként
néztem ezeket a képsorokat apámmal, aki csak annyit mondott: Ezek semmit sem
változtak az elmúlt harminc évben. Minden ugyanaz maradt, mint Nagy Imre
kivégzésekor volt, csak különféle mázakkal elfedték a valóságot.

Lehetséges, hogy Kádárnak utóbb lelkiismereti konfliktust okozott, hogy
barátai és elvtársai hóhérjává vált? Későbbi viszonya a témához és utolsó
beszéde alapján akár erre a következtetésre is juthatnánk.

–Rév István Necronym című írásában kifejti, hogy a név mindig hordozza a
személyt, megidézi annak alakját az utókor számára, és ezért lehetett, hogy
Kádár kisatírozta Nagy Imre nevét az aktáról, vagy hogy élete végéig nem mondta
ki nagy nyilvánosság előtt, csak „arról az emberről” beszélt. Utolsó beszédében
is csak egyszer nevezi nevén Nagy Imrét, de ekkor már valószínűleg végképp
elvesztette az önkontrollját. Shakespeare-i figura lett belőle, úgy járt, mint
Macbeth, akinek állandóan megjelenik Banquo szelleme.

És ha már az utolsó beszédénél tartunk, lényeges momentum, hogy ekkor már
érezte: magára hagyták, és oda akarják dobni koncnak, elvtársai közül többen is
az ő múltbéli felelősségét firtatják. Ezért aztán szembesítette őket azzal, hogy
valamennyi lényeges kérdést együtt hoztak meg. Magyarán ő nem egyszemélyi
felelős. Hárított, tagadott, nem látjuk a bűnbánatnak nyomát sem, ahogyan Vida
Ferenc vérbíró is újra elítélte volna Nagy Imrét egy 1990-es interjú szerint,
vagy ahogyan a ma is élő Biszku Béla tagadta le egy kollégámnak nemrég a
dokumentumokkal bizonyítható, nyilvánvaló igazságot. És az is mérhetetlenül
bosszantotta, hogy a késő kádári technokratákat nem érdekli az eszme, csak a
szolgálati autók és a nyugati utak. Talán ezért is szemelte ki Grósz Károlyt
maga helyett.

Visszakanyarodva a perhez, az utolsó szó jogán többen elhatárolódtak Nagy
Imrétől. Hogyan értékelje az utókor az ő szerepüket? Megtörték őket, vagy
rájöttek, hogy megtévedtek?

–Az egész eljárás úgy volt fölépítve, hogy beismerő vallomásokat csikarjanak
ki a vádlottakból. A kihallgatások csak részben szóltak arról, hogy ki mikor mit
csinált, már ekkor azt sulykolták beléjük, hogy egy baráti találkozó a titkos
összeesküvés része volt. Többen hosszú ideig ellenálltak az ideologizáló
sugalmazásnak, torz értelmezésnek: Gimes, Donáth, Maléter és Nagy Imre olykor
szabályos politikai vitákat folytattak a kihallgató tisztjeikkel. 1957 nyarán
viszont mindenkivel tudatták, hogy lógni fog, aki nem fogadja el ’56-ot
ellenforradalomnak. Nagy Imrére ez nem hatott, de a többiekre hatással volt.
Érdemes hozzátenni, hogy Tildyt leszámítva a per minden vádlottja a kommunista
eszme- és fogalomkör gyermeke volt. Bizonyos értelemben ugyanazt a nyelvet
beszélték, mint a hóhéraik. Ez növelte a kiszolgáltatottságukat, hiszen akkor is
foglyai maradtak egy ideológiai keretnek, ha a maguk bűnét jó okkal nem is
ismerték el. Az ugyanis többségüktől nem volt eleve idegen gondolat, hogy a párt
megingása utat nyithat egy ellenforradalom előtt is, noha úgy gondolták, hogy
éppen az ő szerepvállalásuk képes ennek majd gátat vetni. Ezért nem volt
számukra értelmetlen az a kérdés, hogy a politikai ténykedéseiknek objektíve
milyen következményeik lehettek. Mindegyikük felelősséget érzett a jobb, a
kapitalizmuson túli társadalom jövőjéért, ezért érezhették azt, hogy meg kell
védeniük nemcsak önmagukat, de valamennyire az álláspontjukat is a vádakkal
szemben.

Mi a helyzet Vásárhelyi Miklóssal, aki a későbbi ellenzék egyik vezéralakja
lett?

–Ő valóban tett egy hűségnyilatkozatot. De az egész perbeli viselkedése mást
sugallt. Nem beszélt például soha másokról, egyetlen tanútól nem kérdez szinte
soha semmit, nem mond semmit, amivel hozzátenne bármit ahhoz, ami már úgyis
evidens. Majd felolvas egy nyilatkozatot, hogy meg fog javulni, és a
szocializmust fogja építeni. Ha egy rablógyilkos pisztolyt szegez rád, akkor
átadod a pénztárcádat. Ő ezt tette, és ezt később sem tagadta.

Kádárék nem azt üzenték a vádlottaknak, hogy aki együttműködik, azt nem
akasztják fel. Donáth vagy Kopácsi egyáltalán nem lehetett benne biztos, hogy
élve megússza. És az sem teljesen világos, hogy Gimes Miklóst miért végezték ki
mégis. Tudjuk a kivégzésről szóló jegyzőkönyv alapján, hogy az ő nevét utólag
írták be. A kegyelmi kérvények elutasításakor már ki volt töltve a lap Nagy és
Maléter nevére, de hagytak egy kipontozott részt. Ide került Gimes neve utólag.

Nem az ilyen esetek osztják meg a mai napig az ’56-osokat?

–A forradalom történetének több szála van. Nagy Imréék a reformkommunista
szálat reprezentálják. De ott vannak a nép egyszerű gyermekei, a „pesti srácok”,
akik úgy érzik, a forradalom visszaadja az elorzott életüket és méltóságukat, és
ott van a polgári középosztály, amelyet a Rákosi-korszak szintén alaposan
megtaposott. Ezeknek a csoportoknak az ’56-élménye kezdettől más volt, és
máshogy alakult az emlékezetük, sőt bizonyos értelemben a sorsuk is a
Kádár-korszakban. A rendszerváltás után ezek a különbségek kerültek felszínre. A
Nagy Imre-pernek ehhez annyi köze volt, hogy az 1989-es újratemetéssel
éppenséggel az egykori reformkommunisták története került óhatatlanul előtérbe,
amiről sokan úgy érezték, hogy méltánytalan kisajátítása 1956-nak. Főleg azok,
akiknek a sérelmeit a rendszerváltás sem orvosolta. Akiket ’56 után ledarált a
rendszer, és börtönben sínylődtek, vagy évtizedekig csak segédmunkások lehettek,
nehezen tudják elfogadni, hogy voltak, akik olcsóbban megúszták.

A magyar emberek nem arról híresek, hogy rajonganak politikai vezetőikért.
Lehet összefüggés az ’56-os események és a tekintélyeket elutasító néplélek
között? Hiszen évtizedekig az áruló volt a hős, és a gyilkos az igaz.

–A kivégzett Nagy Imre és kormánya volt az utolsó olyan politikusi grémium
Magyarországon, akikről a nép azt tudta mondani, hogy ezek a mi embereink, a mi
akaratunkból vannak ott, és azt csinálják, amit mi szeretnénk. Ez a kormány
élvezte talán utoljára a nép bizalmát. Kádárék megutáltatták velünk a
politikusokat, és ez egy mai napig tartó trauma a magyar társadalomban. ’56
hihetetlen eufóriájának vérbe fojtása a mai napig szerepet játszik abban, hogy
az emberek hogyan viszonyulnak a politikához és a hatalomhoz. Ezért nincs valódi
tekintélye a politikusoknak, ezért nincs igazi közvélemény Magyarországon.
Megörököltük a bizalmatlanságot, a tekintélyek, az autoritás elvetését.

Hogyan lett Kádárból a 20. század legnépszerűbb magyar politikusa?
Megbocsátottak neki az emberek, elfelejtették, amit tett, vagy csak egyszerűen
professzionális volt a piárja?

–Nincs szó megbocsátásról. A ’60-as évek elejére kialakult egy paktum a
pártvezetés és a nép között. Kádárék el tudták hitetni az emberekkel, hogy egy
csónakban eveznek, mert ami itt zajlik, az már rég nem a kommunizmusról szól,
hanem arról, hogy az oroszok miatt nem lehet semmin változtatni. És arra is
profin ráérzett, hogy amikor beszűkülnek a perspektívák, és kisszerűvé válik az
élet, akkor ennek a látszatát a felső vezetésben is fenn kell tartani. Nem elég
kisszerűnek lenni, annak is kell látszani. Azt kell sugároznia a nép felé, hogy
én is ugyanabban a nehéz helyzetben vagyok, mint ti, csak nekem még felelősség
is nyomja a vállamat. Ezért lett népszerű: közülünk való és foglya az
oroszoknak. Végtelen cinizmusa abban mutatkozik meg, hogy személy szerint
természetesen mindezt nem így gondolta. Megmaradt masszív és hithű
kommunistának, aki körömszakadtáig életben akarta tartani az elnyomó rendszert.

Olvasson tovább: