Érdemes lenne tanulni a kialakult helyzetből, vagy tágabban: a történeti
trendekből. Magyarországon ebben a száznegyven évben pár évtizedes rendszerek
váltogatták egymást. A kiegyezés kora negyvenegy évig tartott, a Horthy-korszak
huszonöt évig, a Kádár-rendszer negyvenhárom évet tett ki. Valamennyi esetben
drasztikusan szakadt meg a folytonosság. Mindegyiket az addigi közjogi szisztéma
megszűnése zárta le. Ezek – a számos vállalható hagyomány mellett – nem jó
ómenek. A legkevésbé jó ómen a korábbi rendszerek ideiglenessége. Sem a
dualizmus, sem a Horthy-, sem pedig a Kádár-rendszer nem gondolta, amikor
elindult, hogy úgy fejezi be, ahogyan elkezdte, azaz alapvető közjogi problémáit
nem tudja megoldani. Márpedig a közjogi rendezetlenségek akadályai lehetnek nem
pusztán a parlamentáris demokrácia üzemszerű működésének, de a politikai
magatartások „normális” fejlődésének is. Ahol nincs mód arra, hogy a szükséges
reformok egy alapos vitafolyamatban kikristályosodjanak, ott a politikusok is
bebetonozódnak, enerválttá válnak, megszűnik politikai megújuló képességük. Az
Őszöd-szindróma nem csupán felszínre hozta, de teljes egyértelműséggel, szinte
megvilágító erővel mutatta meg ezt a jelenséget. A kiéleződő harcok és
konfliktusok hátterében végső soron az áll, hogy Magyarországon még mindig nem
zárult le a rendszerváltás. S félreértés ne essék: nem abban az értelemben
gondolom, hogy sokak szerint szét kellene verni a létező intézményeket. Kis,
elszigetelt csoportok zavaros célokkal és igényekkel mindig lesznek. A probléma
azonban ennél súlyosabb, s ezt a magyar Alkotmány is tanúsítja, hiszen a
preambulumban azt olvassuk, hogy „a többpártrendszert, a parlamenti demokráciát
és a szociális piacgazdaságot megvalósító jogállamba való békés átmenet
elősegítése érdekében az Országgyűlés – hazánk új alkotmányának elfogadásig –
Magyarország Alkotmányának szövegét a következők szerint állapítja meg”. Azaz,
sajnos, kénytelenek vagyunk leszögezni, hogy egy alkotmányosan ideiglenes
helyzetben vagyunk, amelyben a megreformált alkotmány legitimitása csekély.
Mindezeket azért kellett leírnom, mert a politikusok közötti megegyezések igazi
tétje egy végleges és élhető, mindamellett töréseknek nem kitett magyar
parlamentáris köztársaság berendezése. Ehhez nem pusztán nagyvonalúságra,
emelkedettségre, de jelentős történelmi ismeretekre is szükség van.
Természetesen felmerülhet a kérdés, hogy az elmondottak ellenére szükség van-e
bármiféle megegyezésre, azaz a jelenlegi parlamentáris keretek nem adnak-e
elégséges terepet és keretet a politika üzemszerű működésére és a
reformszándékok megvalósítására. Való igaz, hogy a magyar parlamentáris
szisztémában a többséget csak önmaga buktathatja meg, és eddig ez egy esetben be
is következett, amikor a koalíciós pártok látványosan elfordultak Medgyessy
Pétertől. Gyurcsány Ferenc mögött szilárd kormányzati többség áll, de
gyanítható, hogy ez nem lesz elegendő egy stabil és kiegyensúlyozott
kormányzáshoz. Az MSZP szempontjából is oktalanság lenne az elkövetkező
időszakot pusztán arra építeni, hogy az ellenzék majd úgyis elfárad. Az
nyilvánvaló, hogy sem Orbán Viktor, sem Gyurcsány Ferenc nem lép hátrébb,
legalábbis rövid távon nem. Az általuk vezetett politikai erőknek kell tehát
megegyezniük.
De miről is? Miért is?
Magyarország végleges köztársasággá tételének programjáról, illetve mindazoknak
az akadályoknak az elhárításáról, amelyek ezt szinte lehetetlenné teszik.
Ugyanakkor azt is látnunk kell, hogy nem feltétlenül a politikai elitnek kell
itt egyezkednie. Ha pusztán ők egyezkednek, soha nem jön létre az a közvélemény,
amely pedig nélkülözhetetlen feltétele a demokráciának. Saját erkölcsi
minimalizmusát nem az MSZP, saját erkölcsi maximalizmusát pedig nem a Fidesz
fogja felülbírálni, hanem egy mind a kettőt kontrolláló közvélemény. Vegyük
észre: amíg ilyenünk nincs nekünk, erkölcsi dilemmák éppen úgy aktuálpolitikai
vitakérdések áldozatai lehetnek, mint más kérdések is.
Meggyőződésem, hogy két út van előttünk. Az egyik út: az egypárti
menedzserizmus. Erről a miniszterelnök beszél, amikor azt mondja, hogy a
jelenlegi magyar jobboldal nem tartozik az európai mainstreambe (ezért nem is
kell foglalkozni vele). Ebből a logikából a magyar történelem már elemzett
uralkodó trendjének, a vetélytárs nélküli országmendzselésnek a folytatása
következik (annak minden következményével). A másik út, hogy két egyenrangú erő
jön létre, amelyek között a legteljesebb verseny, de kölcsönös tisztelet
uralkodik. Ma a miniszterelnök verbálisan tiszteli ugyan ellenfeleit, csak éppen
az ellenzék erkölcsi integritását és jelenlegi politikai irányát vonja kétségbe.
Az ellenzék pedig soha, egyetlen szóval sem említette, hogy tisztelné a
kormányoldalt és a miniszterelnököt.
Csak és kizárólag a politikai elitre kölcsönösen nehezedő nyomás indíthat el
változást. De ráolvasásról és moralizálásról szó sem lehet, annál inkább
tényekről, trendekről és példák bemutatásáról. Záros határidőn belül megegyezési
kényszerbe kell hozni az elitet, és kidolgozni a közösen élhető és nem
átmenetinek tervezett köztársaság játékszabályait.
2007. 03. 02. (XI/9)
