Kereső toggle

15 százalékos doktorhiány

Kivándorló orvosok

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Orvosnak lenni sem feltétlenül egyszer? az adott rendszeren belül. "Bár a munkaidőm fél négykor lejárt, rendszeresen este hat-hét körül tudtam csak a munkából elszabadulni. Sokszor más kolléga hanyagsága vagy szervezési nehézségek miatt voltam kénytelen túlórázni. Amiért persze plusz juttatást nem kaptam" – írta egy jelenleg Svédországban dolgozó orvos. Külföldi kollégáival ellentétben Károly és felesége nem továbbképzés céljából utazott ki. "Hatvan-hetven órát dolgoztam hetente, két állásban, ami nagyon megviselt mindkettőnket, ám ha valamelyik állásomat feladtam volna, akkor a megélhetésünk is jóval nehezebbé vált volna. Nem tudtuk volna például az egyszobás lakásunkat nagyobbra cserélni" – számolt be a harmincnyolc éves, szakterületét tekintve aneszteziológus és intenzív terápiás szakorvos. 



Operációra szoruló egészségügy Fotó: WBS

A magyarországi orvosi egyetemek felvételi statisztikái alapján feltehetően nem egyedi eset Károlyéké, hiszen a tíz-tizenkét éve még tizenötszörös túljelentkezés mára mindössze másfélszeresre apadt. A helyzetet rontja az is, hogy a szakorvosi vizsga megszerzéséhez szükséges kórházi gyakorlat évei a jelentkezők újabb egyharmadát riasztja el a pályától – ahol pedig igen nagy szükség lenne utánpótlásra. Az orvoshiány mára országosan eléri a 15 százalékot. Természetesen jobb, ha csak a hivatását odaadóan és lelkesen végző orvosok maradnak meg a pályán, ám a riasztó tényezőknek csupán egy része szubjektív. "Magyarországon az orvosnak gyakran kell nem orvosi munkát végeznie szervezést, adminisztrációt, sokszor rájuk hárul a betegszállítás ügyintézése, vizsgálatok adminisztratív ügyintézése, mivel a magyar egészségügy nővér és adminisztrátor
hiánnyal küszködik. Infrastruktúrális hiányosságok is vannak, nincs elég számítógép, nyomtató, fénymásoló… Ilyen problémákkal itt nem találkoztam" – sorolja a nehézségeket Károly. 



A rendszert a hálapénz tartja életben

A fenti megállapítást vélhetnénk a pesti utca tipikusan cinikus, ám vitathatatlanul találó kiszólásának. Ezzel szemben egy szakértők által kidolgozott népegészségügyi programban olvasható. A hálapénz tehát igen régóta teszi különlegessé, mondhatnánk egyedivé a hazai egészségügyet – illetve ad neki némi sajátosan dél-amerikai ízt. A téma majdhogynem örök, de mindenképpen túl szövevényes ahhoz, hogy itt és most levonhassuk az azonnal adódó megoldást. Adva vannak a svéd orvosok munkaidejének két-háromszorosát dolgozó magyar orvosok, adva van emellett az orvosi bérek vásárlóerejének szégyenletes gyengesége, adva van a magyar beteg hite abban, hogy aki ad, az kap – esetükben gondos ápolást, körültekintő gyógymódot, és sorolhatnánk. Károly mégis azt állítja, hogyha az ottani tapasztalatait meghonosíthatná itthon, első dolga lenne, hogy a hálapénzrendszert teljesen felszámolná. "Véleményem szerint számos negatív folyamat a magyar egészségügyben erre vezethető visz-sza. Például egyes szakterületeken (patológia, aneszteziológia, laboratóriumi orvos, radiológia) az utánpótlás hiánya" – állítja, és igaza lehet. Ezek azok a szakterületek ugyanis, ahol az orvosok 

a legkevesebbet érintkeznek a betegekkel, tehát nem jut el hozzájuk a "hála" sem, jóllehet nekik éppúgy köszönhetik az egészségük helyreállítását, vagy akár az életüket, mint a hálapénz dolgában első helyen álló sebészeknek és nőgyógyászoknak. De rosszul állnak még hálapénz dolgában az újszülöttekkel foglalkozó neonatológusok, vagy akár a gyermekorvosok úgy általában, és biztosan akad még néhány méltatlanul elhanyagolt szakterület. A nővérek pedig mintha egyenesen más földrészhez tartoznának. Károly – és talán nem csak ő – túl merevnek tartja az orvostársadalmon belüli hierarchiát, amiben túl mély árok választja el egymástól például a nővért és az orvost. Svédországi tapasztalatai alapján úgy látja, a magyar egészségügy még nem ismerte fel a szakképzett nővérekben rejlő tálentumokat. Ez persze megint messzire vezet, vissza például egészen a képzésig, valamint felvetődik újra a bérezés kérdése is, de minden bizonnyal jelentős terheket lehetne ezáltal is levenni a túlterhelt magyar orvosok válláról, akik sokszor huszonnégy órás ügyelet után állnak reggel ismét munkába – ami Svédországban természetesen egyenesen tilos.



Presztízskérdés



"Mivel itt nincs hálapénz, így jóval egészségesebb a társadalom és az orvosok kapcsolata, valamint az orvostársadalmon belül az egyes szakterületeken dolgozó orvosok kapcsolata. Itt nem tapasztalható a sebészet és a nőgyógyászat előnye a többi szakterülethez képest." Hogy akkor miért keresnek mégis magyar altatóorvosokat Svédországba? "Az orvosi szakmán belül ez kényelmetlen munka: sok az életveszélyes helyzet, amit el kell tudni hárítani, tehát nagy a felelősség. Másrészt vannak fejlett országok, ahol a svéd fizetésnél is többet kínálnak, tehát a svéd aneszteziológusok egy jelentős része külföldön dolgozik" – magyarázza Károly. Elmondta azt is, hogy bár a képzettsége "kompatibilis" Svédországban, ugyanakkor számtalan új eljárást van most módja megismerni, míg itthon nemcsak a jövedelme, hanem a lehetőségei is korlátozottak voltak. "Egyébként itt bevált gyakorlat, hogy időről időre külföldi munkát vállalnak szakmai tapasztalatszerzés céljából, az itteni kollégák is járnak az USA-ba, Angliába, Norvégiába" – meséli, ám hozzáfűzi, angol nyelvtudás nélkül ez persze lehetetlen lenne. A szakmai előrehaladásra való igyekezetet a svéd társadalom megbecsüli, igyekeznek segíteni abban, hogy az orvosok életkörülményei arányosak legyenek a felelősségükkel, például lakásvásárlásnál előnyben részesülnek, akár kezdőrészlet és kezes nélkül is kaphatnak banki kölcsönt, hogy csak néhányat említsünk. A munkaidő racionalizálását már említettük, hiszen Károlyék épp ennek köszönhetik az állásukat. Az adott munkamennyiséget feloszthatták volna némi tehernöveléssel az ottani orvosok között, ám ők maradtak a racionalizált munkabeosztás mellett, a hiányzó helyeket pedig felajánlották külföldi orvosoknak. Messze van Skandinávia? Már nem sokáig – kerülünk még egy égöv alá az Európai Unióban. Tanulni pedig addig sem szégyen.

Olvasson tovább: