Kereső toggle

Történészkonferencia a jugoszláviai háborúról

Megváltozott nyugati érdekek

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Míg a második világháború után az európai nagyhatalmaknak is érdeke volt, hogy
létezzen egy délszláv állam, napjainkra ez a helyzet megváltozott: 1993-ban döntötték
el, hogy Jugoszláviát akár bombázások árán is megtörik – hangzott el azon a
konferencián, melyet neves magyar történészek és Balkán-szakértők részvételével
rendeztek az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán kedden.

Koszovó helyzetét 1912-től érdemes áttekinteni. Akkor a lakosság kétharmada volt
albán. A szerbek a törökök leszármazottainak tekintették őket, ezért a legalapvetőbb
területeken igyekeztek korlátozni az albánokat: a parasztok nem kaphattak több földet.
Ezután nőtt a szerb lakosság aránya 40 százaléknyira a tartományban.

Az egységes délszláv állam létrejöttét az angol politika már a második világháború
előtt és alatt is szorgalmazta – hangzott el Romsics Ignác történész előadásában
–, mert Anglia a jugoszláv állam létrejöttével látta meggátolhatónak a németek
"irány kelet" (Drang nach Ost) politikáját. Ez a második világháború után is
hasonlóan alakult, Jugoszláviára az ellensúly szerepét osztották a térségben, létezése
a nagyhatalmaknak érdeke volt.

1945-től a koszovói albánok helyzetét kettősség jellemezte – mondta előadásában
Juhász József történész. A központi kormánytól költségvetési támogatást
kaptak mint elmaradott térség, széles kulturális jogaik voltak, ugyanakkor megerősödött
a szerb rendőri jelenlét. 1960 után az albánok követelték, hogy ők legyenek a
hetedik köztársaság, de ezt nem kaphatták meg, mert ez a terület különállásának
elismerését jelentette volna. Az 1967-es alkotmánymódosítás alkalmával a terület
szélesebb autonómiát kapott Szerbián belül. Eközben a szerb lakosság aránya részben
az albánok nagy szaporulata, másrészt a szerb elvándorlás miatt nagy mértékben csökkent.

1989-ben Milosevics alkotmánymódosítással jelentősen korlátozta az albánok autonómiáját,
bár nem szüntette meg. Ennek hatására felerősödtek az albán szeparatista törekvések:
tüntetések sorozata kezdődött, a cél az önállóság kivívása volt.

Az 1992-es jugoszláviai választásokon történelmi lehetőség kínálkozott az albánoknak:
összefoghattak volna a szerb liberális ellenzékkel, a Vuk Draskovics vezette Zajedno ("Együtt")
csoporttal. Rugováék ehelyett a passzivitást választották, és nem szavaztak, pedig
az összes szavazó 20 százaléka albán volt. A történészek szerint akkor törvényes
úton megbuktathatták volna Milosevicset.

Az újraválasztott vezér bevezette a rendkívüli állapotot, e mellett működött a
Rugova-féle "árnyék" állam, ami a szerb hatóságokkal egyáltalán nem akart együttműködni.
Az albán passzivitásra jellemző, hogy 80 százalékuk a mai napig nem tud szerbül.

Az Albán Felszabadítási Hadsereg (UCK) politikai célja az összes albánlakta terület
egyesítése, ezért utasították el a daytoni megállapodást is. Ezen magatartás
hiszterizálta Belgrádot, mellette megszűnt a fegyveres monopóliumuk is. Milosevics és
Holbrooke megegyeztek, hogy az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet fogja
ellenőrizni a terület békéjét, de mivel a tél alatt az egyszer már elüldözött
UCK fegyveresei visszaszivárogtak Koszovóba, a szerbek is újratelepítették katonaságuk
egy részét.

Március 24-én nem zárult le a politikai rendezés lehetősége a konfliktus megoldásában,
hiszen a szerbek beleegyeztek volna, hogy az ENSZ katonái orosz részvétellel tartsák
fenn a békét Koszovóban. A rambouillet-i szerződés nem erről szólt, kevesen ismerik
a szerződés valódi tartalmát. Nem csak a Milosevics vezette Jugoszlávia nem fogadta
volna el, hogy a NATO csapatai megszállják országa területét, és átvegyék az irányítást
– hangzott el végül a neves történészek részvételével rendezett konferencián.

Olvasson tovább: