Kereső toggle

Pardon…

Kosztolányi fajvédő múltja

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az elmúlt héten a költészet napja alkalmából versbe borult minden közösségi médiatér, verset ragasztottak főterek szobraira, oszlopaira, szavaltak rádióban, tévében és iskolákban. Ilyenkor felvetődhet a kérdés: kik azok az emberek, akik ezeket az ismert vagy kevésbé ismert alkotásokat létrehozták? Egyáltalán kell-e tudnunk a költőkről, hogy milyenek voltak? S lehet-e értelmezni az alkotásokat, ha szerzőik életének bizonyos részei vakfoltként léteznek?

Az irodalomtörténet, az irodalomtörténészek, monográfiaírók igyekeznek ezeket a vakfoltokat világossá tenni. Hasznos és fáradságos munka ez, melynek segítségével sokkal közelebb érezhetjük egy-egy kedves költeményünk szerzőjét, és így a mondanivalót is, ezáltal könnyebb érteni és magunkévá tenni azokat. Ezért van az, hogy Arany Zsuzsanna Kosztolányi-kutató legújabb könyve miatt egyik szemünk sír, a másik nevet. A Pardon... Az Új Nemzedék rovata Kosztolányi Dezső szerkesztésében 1919–1921 című kötete hamarosan napvilágot lát az Osiris Kiadó gondozásában, és nem biztos, hogy minden sorának örülünk majd.

Az Új Nemzedék 1913-tól 1944-ig működő, nyíltan szélsőjobboldali, fajvédő lap volt, melyet Bangha Béla jezsuita szerzetes, a magyar katolikus sajtó megszervezője vett meg a katolikus lapkiadás számára. „A sajtó és irodalom nemcsak politikai és esztétikai ügy, hanem elsősorban igenis világnézeti s valláserkölcsi ügy. Mert a sajtó és az irodalom a gondolatterjesztésnek egyik legfőbb eszköze. És éppen azért, mert oly észrevétlenül, ügyesen, sorok közt tudja ezt vagy azt a világnézetet szolgálni, védelmezni, terjeszteni, lehet hatalmas apostola a jónak, de lehet borzalmas segítőtársa a rombolás szellemének is” – hirdette, s ezért több más lap kiadásával is igyekezett a rekatolizáció ügyét előbbre vinni.

A fent említett lapnak lett munkatársa 1919 és 1921 között – éppen 100 éve – Kosztolányi Dezső, s vezette névtelenül a Pardon… című rovatot. Azonban már életében tudható volt, hogy ki is a fehérterrort relativizáló, a numerus clausust üdvözlő, a Népszavával és szerzőivel, szerkesztőjével folytonos, személyeskedő szócsatát vívó glosszák szerzője. Később felesége is elismerte ezt, majd megjelenik a Kosztolányi Dezső című regényében is. Arany Zsuzsanna ezeket a Pardon-szövegeket vizsgálja meg könyvében, s igyekszik beazonosítani azokat a szóhasználat, stilisztika, életrajzi vonatkozások mentén.

Kosztolányi családja körében. Felesége, Harmos Ilona zsidó származású volt, de katolizált. Középen fiuk, Ádám.

Báró Hatvany Lajos író, irodalomkritikus, lapszerkesztő és tulajdonos, az „utolsó mecénás” felesége így emlékezik Kosztolányira a születésnapja alkalmából készült videóban: „Iskolás koromban nagy Kosztolányi-rajongó voltam. […] az élet folyamán nagyon nagy figyelemmel kísértem minden megnyilvánulását (tudniillik Kosztolányiét). A ’14-es háború alatt a Pesti Napló című lap az uram tulajdona volt, és úgy, mint főszerkesztő, Karinthy, Kosztolányi, Tóth Árpád mind nála dolgoztak, és nagyon jó barátok voltak. Az Esztendő című lapot, ami sajnos csak egy évig jelent meg – kár, mert nagyon jó lap volt –, azt is Kosztolányi és Karinthy szerkesztette. Ezt csak azért mondom, hogy bizonyítsam, hogy nagyon jó barátok voltak. […] Akkor jött ’19 után a fehérterror, és Kosztolányi az Új Nemzedékhez szegődött el, amit a mai fiatalok nem tudnak, hogy mi volt, de a fehérterrornak a legjobboldalibb és legszörnyűbb napilapja volt, amit a Bangha páter szerkesztett. És a Kosztolányinak volt egy rovata, amit Pardon rovatnak neveztek. Amiben a legszörnyűbb dolgokat írta mindazok ellen, akik emigráltak, vagy valami, szóval mindazok, akik nekem szimpatikusak és közel állók voltak. Borzalmas dolgokkal támadta meg köztük az édesapámat is, aki a Népszava szerkesztője volt, Somogyi Béla. És még apám halála után is, ami különösen nagyon felháborító volt, mert védtelen embereket támadni nem nagy bátorság.”

1919, a változás éve

A Nyugat szerkesztősége; (jobbról) Karinthy mellett áll Kosztolányi.
1919 az az év, amely az első világháború lezárása utáni talpraállás vagy inkább a próbálkozás ideje. Az őszirózsás forradalom után vagyunk, Károlyi Mihály demokratikus törekvései, illetve azok meg nem valósítása után: hatalmát átadja a Szociáldemokrata Pártnak. Szövetkezve a Kommunista Párttal március 21-én kikiáltják a Tanácsköztársaságot, majd gyors ütemben igyekeznek kiépíteni a proletárdiktatúrát. És ez az az év, amikor a Nyugat folyóirat hónapokra leáll, mert a Tanácsköztársaság a túlzott demokratizmust látja benne, példányait nem engedi kiadni. Önjelölt – párttag – szerzők jelentkeznek Babitsnál, mondván: majd ők írnak a szocialisták törekvéseiről. Az akkori főszerkesztő, Babits ezt természetesen nem engedi meg. Már tavasszal is összevont számok jelennek meg, júliustól novemberig azonban szünetel a lapkiadás. Ha ez nem lenne elég: Babitsot meghurcolják, érvénytelenítik professzori kinevezését, írásai miatt fegyelmi ügyei vannak, nyugdíjvesztésre ítélik. Pocskondiázó, valószínűleg a „másik oldalról” érkező, de névtelen levelet kap: megvádolják azzal, hogy csak a „zsidait” részesíti előnyben, akikről az akkori történelmi helyzetben semmi jót nem tudtak elmondani – hisz ezzel vádolták a kommunistákat is, sőt néha azonosítják is őket. „Mért szeparálják ott még most is zsidókat, valahogy be ne jusson közéjük egy keresztény, csak zsidó! zsidó! zsidó!” – olvasható a Babitsnak címzett levélben.

1919 tehát terhelt év volt, amikor Kosztolányi – a kortársak elmondása szerint egész magas fizetésért – szerződik az Új Nemzedékhez. Gúnyosan beszél a kikeresztelkedett zsidókról, helyesnek véli a numerus clausust, s egy Pardon-glosszában – feltehetően ő – arról beszél: a zsidók maguk építette gettóban, vagyis inkább villanegyedekben élnek. „Vázsonyi Vilmos azon siránkozik, hogy még mindig ghetto van. A ghettot tudtunkkal törvényesen eltörölték akkor, amikor kimondták a zsidók jogegyenlőségét, melyet az egykori liberális magyar állam végre is hajtott. Mi magyarok szétszakítottuk a ghetto vasláncát. Nagy csodálkozásunkra azonban pár évtized múlva azt vettük észre, hogy a zsidók aranylánccal zárták el magukat, egy új ghettoba. A Rózsadombon, Svábhegyen, Lipótvárosban, a siófoki fürdőn és mindenütt ilyen arany ghettokat találunk. A keresztény »kurzus« és a »numerus clausus« csak meg akarja értetni a zsidókkal, hogy nekik is pont annyi kötelességük és joguk van az életben, mint másoknak, és végre óhajtja hajtani az európai értelemben vett emberi jogegyenlőség törvényét.  Pardon, ezt egyelőre ők még nem tudják megérteni, de majd megértik.” Ezek a mondatok az 1921. június 5-i számban jelennek meg. Abban az évben, amikor Kosztolányi szakít az Új Nemzedékkel. 

Melyik az „igazi” Kosztolányi?

Kosztolányit sokan a „szegény kisgyermeknek” tartják, egyesek a homo aestheticust hangsúlyozzák vele kapcsolatban, mások a harcias nyelvszeretetéről beszélnek, s megint mások a fordításai miatt kedvelik – ha kedvelik. S ezek mind igazak, mind helyesek is. Illyés Gyula azt mondta róla: „játszi volt politikában, nem ismerte föl a helyes utat”. Lehet. Az viszont bizonyos, hogy a Tanácsköztársaság végére erősen jobboldalivá vált.

Felesége, a zsidó származású, de katolizált Harmos Ilona és fiuk, Ádám gyakorta voltak áldozatai a nyilasoknak a náci Magyarországon. Többször rájuk törtek, pénzt, ékszereket vittek el tőlük, sokszor menekülniük kellett. A költőnél 1934-ben rákot diagnosztizáltak, kezelték, majd 1936-ban tüdőgyulladásban meghalt, családja fent említett viszontagságait már nem érte meg.

Úgy tűnik, valami megváltozott a nemzetiszocializmus európai térhódításával. Ezt az eszmét már Kosztolányi is határozottan elutasította. A ‘20-as évek végén a Népszavának nyilatkozva már tagadta, hogy az Új Nemzedék Pardon rovatát ő vezette. Ezek az információk mint árnyalják az író és költő személyét, nem kétségbe vonva persze zsenialitását és regényeinek hallhatatlanságát.

Olvasson tovább: