Kereső toggle

A színház koronázatlan királynője

Jászai Mari (1850–1926)

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása
Jászai Mari

Jászai Mari életrajza hitelesen ábrázolja a szívós, kitartó munka gyümölcseit; a meleg családi fészek hiánya okozta lelki egyensúlyvesztést és az állandó lelki vívódást; a szakmai életben való remekelést és a magánélet gátlásosságait.

A pesti színházélet aranykorának királynője egyszerre élt a magaslatokban és mélységekben: a közönség vastapssal és rózsaszirmokkal ünnepelte nagy alakításait, önmagát azonban soha nem tudta elfogadni. Leginkább azt sajnálta, hogy írásai halhatatlanabbá válnak színészi játékánál – hiszen ahogy az őt ünneplő közönség idővel kicserélődik, úgy velük együtt szikrázó színpadi alakításai is a felejtés homályába süllyednek…

Jászai Mari – született Krippel Mária – ötödik gyermekként érkezett meg Krippel József ácsmester és Keszey Julianna családjába.

„Az anyám, nemes Keszey Julianna, kikosarazta a jómódú kérőket a szegény ács Józsiért. Boldogan is éltek, amíg a gyerekek el nem sokasodtak. (…) 1853-ban költöztünk be Győrbe. Nőttek a gyerekek és fogyott a kenyér. A büszke, nemes Keszey Julianna nem panaszkodott. Szoptatott, főzött, mosott, varrt reánk és hordta az ebédet az ura után oda, ahol az éppen dolgozott. Az ötödik gyerek után lankadni kezdett acélos ereje. Levágta »földet söprő« aranyhaját, mert »nem ért rá megfésülni«. A fiait kellett reggelenként az iskolába készíteni, hogy azok ne csak a »legokosabbak«, hanem a »legcsinosabbak« is legyenek” – írja Jászai emlékirataiban.

Sok örömforrást nem adott a gyerekkor a kis Mari számára. 1850-ben született, ez idő tájt a magyar néplélekben a levert szabadságharc gyásza uralkodott, a nemzettragédia anyja életérzésére is rányomta bélyegét. Édesanyját már kisgyermekként elveszítette, apja – hétgyermekes özvegyként – újranősült. Az új hitves nem palástolta elfogultságát saját gyermekei iránt, sem ellenszenvét mostohagyermekeivel szemben; minden lehetőséget megragadott, hogy rossz színben tüntesse fel őket. A buzgó katolikus családapa, aki hajnalban indult dolgozni, és késő este ért haza, hogy családját eltartsa, a sok „bűnlajstrom” okán példát akart statuálni, és kegyetlenül elverte gyermekeit a legapróbb melléfogásokért is.

„Hogy bírták ki azt a sok gyerekrikoltozást hallgatni és azt a vérző, vonagló gyerektestet elnézni?! Valóban kevesebb szeretettel még nem neveltek fel gyereket, mint engem. Emberi kezet csak akkor éreztem hozzám érni, ha ütött. Félelem, reszkető állati félelem volt az egész életem. Ezzel ébredtem, ezzel mentem az iskolába, ezzel jöttem haza, és ezzel feküdtem le. Mindig a veréstől féltem. Mindenért vertek, egy elveszett horgolótűért, egy beszakadt szoknyáért, egy letépett virágért. Véresre vertek, meztelenre vetkőztetve, vizes kötéllel” – emlékszik vissza Mari ezekre az évekre.

Amint lehetősége adódott, más családokhoz szegődött szolgálni, hogy háta mögött hagyja a rettegett családi légkört. Életkörülményein azonban ez sem segített. Ágyat ritkán kapott; egyik helyen reggelenként svábbogarakkal volt tele a cipője, máshol patkányok rágták a haját, megint máshol nehéz fizikai munkákra fogták be. Megbecsülés és méltó életkörülmények helyett továbbra is megaláztatások és magány közepette élte mindennapjait.

A családok szolgálatában azonban már elkezdett bimbózni színészi tehetsége.

„Soha el nem felejtem ezeket a vasárnap délutánokat. A Karsay család üveges folyosója tele volt a magyar írók és művészek arcképeivel. Hogyan kezdődött, hogyan ment, elég az hozzá, hogy az úrigyerekek kitalálták, hogy ha egy képre rámutatnak, és azt mondják: »Nézd, Mari, ez meghalt«, hát én rögtön egy sirató jelenetet játszom el a kép előtt, tépem a hajam és folyik a könnyem. A többi gyerek is bőg, amíg csak valaki közbe nem szól és egy másik képre nem mutat, hogy »No ne sírj, kis Mari, nézd csak, ez még él«. Erre én rögtön átcsaptam a legnagyobb örömbe, ugráltam, táncoltam és csakhamar velem táncolt és ujjongott az egész gyerekhad. Elektrát játszottam 10 éves koromban! És a színháznak ekkor még csak a hírét sem hallottam! Nos, ez volt a tehetség.” (Jászai Mari emlékiratai)

Egyedüllétét az olvasás élménye enyhítette. Rajongott a könyvekért. Kisgyermekként azt hitte, hogy minden könyvből csak egy létezik a világon, ezért egy ízben remegő hangon ajánlotta fel tízévi szolgálatát úrnőjének Petőfi János vitézéért cserébe. Később leendő férje iránti szimpátiáját is az keltette fel, hogy sok könyv tulajdonosának hírében állt.

Jászai Mari Gertrudis szerepében az 1870-es években.
Jászai 12 évesen éjszaka szökött meg győri otthonából, hogy egy fehérvári vendégtársulathoz szegődjön. Apjával ezt követően olyannyira megromlott a kapcsolata, hogy a későbbi években lánya leveleit bontatlanul küldte vissza feladójának, nem akart róla hallani.

Megkezdődött színészi pályafutásának első szakasza, mellék- és háttérszerepekkel. Első főnöke védtelenségét kihasználva megerőszakolta. Pénze nem volt, rengeteget éhezett ez idő tájt – volt, hogy a Duna-parton összeesett, elájult az éhségtől. „Sokat voltam még éhes 1872-ig, amikor a Nemzeti Színház tagja lettem” – írta Jászai Mari.

Budán, majd Kolozsváron bontogatta szárnyait. Időközben, tizenkilenc évesen megházasodott: két éven át volt Kassai Vidor felesége. Nem tudták egymást boldoggá tenni, csupán a férfi által nyújtott biztonság késztette Jászait a házasságra. Jóllehet egy fedél alatt éltek, kasszájuk nem volt közös; Kassai érzéketlenül vette tudomásul, hogy felesége rendszeresen éhezik mellette, még orvosi ellátását sem fizette, mikor a nő súlyosan lebetegedett – visszaküldte a színpadra.

Jászai már három éve játszott a kolozsvári társulattal, mikor levelet kapott a Nemzeti Színháztól, vendégelőadónak hívták. Vonakodott elmenni, nem bízott képességeiben. A Nemzeti Színház intendánsa ekkor személyesen utazott el Kolozsvárra, hogy megnézze Jászait Bánk bán Gertrudisának szerepében. Rögtön az előadás után kész szerződést ajánlott Jászainak, aki végül beadta a derekát, és Pestre költözött.

Intrikák, könyöklések, széthúzások közé csöppent a huszonéves tehetség, hamar kiábrándult a korábban még „félisteneknek” hitt társaságból. A színház ekkoriban női kosztümökről nem gondoskodott, a szereplőknek maguknak kellett beszerezni ruhadarabjaikat, természetesen saját költségre. Jászai pályája a nehézségek ellenére töretlenül ívelt felfelé. Rengeteget tanult. Elektra szerepének kedvéért megtanult ógörögül, Shakespeare darabjait eredetiben tanulmányozta, még időskorában is sokat mozgott, hogy ruganyosságát megőrizze a színpadon, fejlesztette memóriáját és kiejtését.

Rengeteg férfit meghódított: családos embereket, nála jóval fiatalabbakat, egyedülállókat, de boldogságát és stabilitását egy párkapcsolatban sem találta meg. Szeretőiből előbb-utóbb kiábrándult, ilyenkor magányába menekült. Jóllehet ünnepelt díva volt, a lelkét senkinek sem tudta kitárni igazán – csupán naplójának.

„Úgy is mondhatnám, hogy annyi ember lakik bennem, ahány szerepet játszom. Nincs tulajdon egyéniségem, amely ellentállt volna az új lakónak, aki minden szerepemmel belém költözött. Én sohasem játsztam a szerepemet, hanem mindig az voltam. Milyen különös adomány színésznek születni! Mi lett volna belőlem, ha nem ismerem meg ezt a pályát – úgy születtem színésznek, mint ahogy az ember jónak vagy rossznak, szépnek vagy rútnak születik. Én arra születtem, hogy szétforgácsoljam a lelkem száz ember számára, és hogy magamnak ne maradjon egy emberre való lélek sem” – írja hivatásáról visszaemlékezéseiben.

A Nemzetiben töltött évek során többször próbálták külföldi társulatokhoz csábítani, Berlinbe, Bécsbe, a színésznő azonban élete végéig ragaszkodott a magyar porondhoz. Igaz, később megbánta döntését: „A magyarok akkor büszkék igazán honfitársaikra, ha külföldön szereznek hírnevet” – jegyezte meg. Minden belső ellentmondás ellenére azonban szerette hazáját.

„A hazaszeretet egy nemzetben az, ami a testben az egészség. Attól naggyá nő, anélkül elsorvad. Hazaszeretet nélkül nincs nemzet, csak horda. A nagy nemzeteket az tette naggyá. A hazaszeretetet nem lehet magyarázni, mint nem lehet az egészséget sem, ami nélkül meghal a test” – vallotta.

Jó kapcsolatot ápolt az idős Görgey Artúrral és Széchenyi Bélával, Széchenyi István fiával. Petőfiért valósággal rajongott, rengeteget szavalta verseit különböző előadóesteken. 1908-ban megválasztották a Petőfi Társaság tiszteletbeli tagjának a Petőfi-kultusz újjáélesztéséért végzett munkája méltánylásaként.

Egyéb közéleti platformokon is szerepet vállalt; cikkeket írt többek között a Pesti Naplóban, Az Ujságban, a Budapesti Naplóban, valamint színházi szakmai lapokban is publikált. Felemelte szavát az alkoholizálás, dohányzás és „az oktalan női öltözködés” ellen. Írt a nők neveléséről és a magyar ipar fejlesztéséről.

1901-ben a Nemzeti Színház örökös tagjának választották, 1922-ben pedig 50 éves színházi jubileumát ünnepelték.

Legnagyobb alakításai között szerepelt Antigoné, Kleopátra, Stuart Mária, Elektra, Medea, Éva megformálása. Utolsó szerepe Az arany ember Teréza mamája volt.

A színházat otthonának tekintette; saját családot viszont soha nem alapított, férj és leszármazottak nélkül távozott az élők sorából 1926. október 5-én. Emlékét őrzi a róla elnevezett tér Budapesten, a tatabányai Jászai Mari Színház és a színművészeti teljesítményért adományozott Jászai Mari-díj.

(A cikk eredetileg a Hetek Határtalan magyarok című bookazine-sorozatának negyedik, befejező részében jelent meg.)

Olvasson tovább: