Kereső toggle

Közép-európai álom

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Amerikai álom – valószínűleg ezt mondanák Demján Sándor életútjára, ha a tengerentúlon, tisztán kapitalista körülmények között érte volna el mindazt, amit életének 75 éve során elért. Ám Demján Közép-Európába született, és a térség speciális adottságai (és különleges tragédiái) határozták meg életútját – az övénél közép-európaibb, XX. századibb életutat nehéz lenne elképzelni.

Székely családban született 1943-ban; szülei 1940-ben a Szatmár megyei Börvelybe költöztek, ahonnan ekkor, a második bécsi döntést követő időszakban a helyi hatóságok elűzték a trianoni döntés után betelepített román családokat.

Röviddel később két húga született, de apjuk odaveszett a háborúban. Sándor alig másfél éves volt, amikor Románia sikeresen kiugrott a háborúból, majd az oroszok nyomában Erdély és a Partium északi részére visszatért a román királyi közigazgatás. Csák Csongor 2002-es, Demjánról közölt kétrészes, Magyar Narancsban megjelent portréja szerint a falu közel száz lakóját lágerbe hurcolták; Demjánék „szerencsésebbek” voltak: a férjét elvesztő, három kisgyerekét ekkor már egyedül nevelő édesanyát és gyerekeit kitelepítették. A család útja a Fejér megyei Etyekre vezetett, ahonnan ekkoriban a helyi német családokat telepítették ki. A három kisgyerek állami intézetbe került, mivel anyjuk nem tudott róluk gondoskodni. Sándor végül kiskunlacházai nevelőszülőkhöz költözött, akik szeretettel, de elképesztő szegénységben nevelték.

Az ifjú Demján pénzügyek iránti érdeklődése – a már idézett portré szerint – kisgyerekkorában kiütközött: tízévesen nyúltenyésztésbe fogott, a profitból légpuskát és (az ötvenes években igazi különlegességnek számító) bőrfocit vásárolt, amelyek kölcsönadásából szintén jövedelemre tett szert.  

Ennek fényében logikus döntés volt, hogy a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Főiskolára vezetett az útja, ahol elnyerte a Szövetkezetek Országos Szövetsége (SZÖVOSZ) ösztöndíját. A főiskolai évek alatt kapott ösztöndíj egyik feltétele volt, hogy a főiskolát 22 évesen elvégző fiatalembernek a szövetkezeti szektorban kellett elhelyezkednie. Előbb a gárdonyi ÁFÉSZ-ben futott be villámkarriert: gyakornokként kezdett, majd fizikai munkásként folytatta – még 2012-ben is azt mondta, büszke rá, hogy munkakönyvében ez az első bejegyzés –, később a karbantartó részleg vezetőjeként, majd kereskedelmi főosztályvezetőként dolgozott, végül alig egy évvel később (!), 23 évesen a bicskei ÁFÉSZ második embere lett. Két év múlva innen hívták el Sárszentmihályra, ahol a komoly nehézségekkel küzdő helyi ÁFÉSZ elnökeként kellett megmentenie a szövetkezetet a fenyegető csődtől.

A rövidesen Gorsium ÁFÉSZ néven ismertté vált sárszentmihályi szövetkezet élén Demján elindult a „szocialista topmenedzserré” válás útján. Sikerének titka egy paradoxon volt: egyfelől szisztematikusan szegte meg a rendszer szinte minden, általa fölöslegesnek és bürokratikusnak tartott szabályozását, többek között a beszerzéssel és az építkezéssel kapcsolatos engedélyeztetési eljárásokat, másfelől viszont élvezte a korszak kommunista diktatúráját működtetők egy részének (többek között Kádár Jánosnak) a bizalmát. Az Origónak adott 2012-es interjújában Demján elmondta: „42-szer szálltak ki ellenőrök hozzánk, és vizsgálták az ügyeimet”. Egy ízben maga Demján is előzetesbe került, amiért az általa vezetett szövetkezet tiltott ipari tevékenységet végzett – derül ki a Csák-féle portréból.

Ennek ellenére ez az időszak sikersztoriként zárult: a Gorsiumot öt év alatt tudta az ország legsikeresebb ÁFÉSZ-évé tenni. Így aztán a még mindig mindössze harmincéves Demjánt 1973-ban megbízták az ország első Skála Áruházának – szintén SZÖVOSZ-égisz alatt történő – felépítésével.

Demján az engedélyeztetési eljárásokat itt sem vette komolyan: az ország első Skálája, a mai Allee bevásárlóközpont helyén felépült Skála Budapest Nagyáruház úgy nyitotta meg kapuit 1976-ban, hogy egyetlen állami engedéllyel sem rendelkezett.

Az ország második Skála áruháza Székesfehérváron nyílt meg 1978-ban. Egy évvel később a Skála egyesült a SZÖVOSZ-ba tömörült ÁFÉSZ-ek nagykereskedelmi vállalatával, a Szöváruval, és így létrejött a Skála-Coop Közös Vállalat, amelynek vezérigazgatója Demján Sándor lett. 60 nagyáruház és 15 ezer (!) ÁFÉSZ-fenntartású kisbolt üzemeltetése került az új vállalathoz, amelynek tevékenysége elképesztően szerteágazó volt. A bolthálózat működtetésén kívül például a nyugatnémet ITT-vel tévé- és videómagnó-összeszerelő üzemet létesítettek, svájci partnerükkel pedig Skála-Luescher Nemzetközi Kft. néven nyerőgépeket üzemeltettek.

A nyolcvanas évek első fele egyértelmű sikertörténet volt a Skála számára. Csák Csongor már idézett Demján-portréjából kiderül: a vállalat árbevétele az 1979-es hétmilliárdról 1985-re 25 milliárd forintra nőtt, nyeresége és dolgozói létszáma is megötszöröződött.

A Skála sikere (erre azért érdemes emlékeztetni, mert nem piaci körülmények között érte el) 1980-ban állami díjat hozott a vezérigazgatónak, és Kádár János belkereskedelmi miniszterré is szerette volna előléptetni. A felkérést – az Index tavaszi Demján-nekrológja szerint – Kádár a Skála égisze alatt működő divatáruház, az S-Modell belvárosi üzletében tett látogatásakor fogalmazta meg, de Demján végül udvariasan hárított: azt javasolta, hogy legyen mindjárt két belkereskedelmi miniszter, és verseny döntse el, ki a jobb.

Akadtak persze konfliktusai is. Az egyik ilyen a Skála már említett, játékgép-működtető melléküzemágával kapcsolatos feszültségből eredt. A HVG 2012-es cikkéből derült ki, hogy az MSZMP legfelső vezetése 1983–84-ben elhatározta az akkor már évtizedek óta adómentesen (!) működő nyerőgépek eltüntetését a vendéglátóhelyekről (a külföldiek által látogatott kaszinókat kivéve). Ám a Skála-Luescher Nemzetközi Kft. végül „átmeneti” felmentést kapott a szigorítás alól, aminek eredményeképpen egészen a rendszerváltás után elfogadott szerencsejáték-törvényig (immár egyedüliként) tovább működtethette nyerőgépeit szerte az országban, most már monopolhelyzetben.

A rendszerváltást Magyarországon néhány évvel megelőzte a kétszintű bankrendszer kialakítása – megalakultak a kommunista rendszer kiépülése utáni első magyar kereskedelmi bankok. A mindenféle banki előéletet nélkülöző Demján az ipari szektor finanszírozására kijelölt Magyar Hitelbank elnöke lett 1986-ban. Itt vált életre szóló szövetségesévé az akkor harmincas évei elején járó Csányi Sándor, aki az MHB-nál Demján titkáraként dolgozott. 

A rendszerváltáskor Demján távozott a Hitelbank éléről. Ugyanekkor Andrew Sarlos magyar származású kanadai üzletember Mark Palmer volt budapesti amerikai nagykövettel, továbbá Ronald S. Lauder egykori bécsi amerikai nagykövettel, ma a Zsidó Világkongresszus elnökével és Peter Munk amerikai üzletemberrel közösen megalapította a Közép-európai Fejlesztési Társaságot, amelynek operatív vezetője Demján lett. Palmer, Lauder és Munk főként a német egyesítésben láttak üzleti lehetőséget, míg Sarlos és Demján az éppen széteső Szovjetunióban, illetve annak utódállamaiban láttak fantáziát.

A koncepcionális különbségek 1991-ben szakításhoz vezettek: Sarlos és Demján Kanadában megalapították a Közép-európai Befektetési Társaságot, amely főként a szovjet utódállamok felé fordult. Első dobásuk kapásból milliárdossá tette Demjánt. A tatárföldi Naberezsnije Cselniben működő, 150 ezer embert foglalkoztató híres Kamaz teherautógyár a Szovjetunió összeomlásakor annak ellenére a csőd szélén állt, hogy az általa gyártott járművekre óriási kereslet mutatkozott – akkora, hogy a vevőknek sok esetben akár éveket is kellett várniuk az általuk megrendelt teherautókra, amelyeket a gyár hivatalosan 25 ezer rubelért árult, de a feketepiaci vásárlók akár 125, sőt 200 ezer rubelt is hajlandóak voltak fizetni azért, hogy soron kívül hozzájussanak.

Demján nem kisebb feladatra vállalkozott, mint hogy két év alatt eltünteti a Kamazt maga alá temető 800 millió dolláros adósságot. A Kamaz részvényeit tőzsdére vitték, Demján pedig felajánlotta a részvényvásárlóknak, hogy ha hajlandók a 25 ezer rubeles névértékű papírból 125 ezer rubelnyit vásárolni, akkor a következő öt évben egy-egy teherautót kapnak ajándékba. A részvények eladásából befolyt pénzt fordították az irdatlan adósságtömeg eltüntetésére.

Demján a Kamaznál nem vett fel fizetést – úgy állapodott meg a céggel, hogy a tőzsdei bevezetés és az adósságrendezés után megmaradt tőke huszadát kapja meg, ami végül 70 millió dollár lett. Ez a 70 millió dollár tette milliárdos üzletemberré Demján Sándort, aki haláláig hálás volt Tatárföldnek és a Kamaznak a közös sikerért, sőt (bár az általa az üzleten keresett 70 millió dollár fair, tiszta feltételekkel megkötött alku eredménye volt), fontosnak tartotta, hogy 2000 lakást, továbbá mecsetet és pravoszláv templomot építsen a gyár dolgozóinak.

Demján 1995-ben tért haza. Létrehozta a Polus Investmentet, majd a TriGranitot, amellyel igyekezett meglovagolni a rendszerváltást követő receszszióból kilábaló országban meginduló ingatlanpiaci fellendülést. Első budapesti projektje a Szabadság téri Bank Center lett, majd következtek a bevásárlóközpontok: a XVI. kerületben a Pólus Centert, a Nyugati pályaudvarból kihasított területen pedig a West Endet kezdték el építeni. Ezt követte az ezredfordulón a Nemzeti Színház, majd a Művészetek Palotája a pesti Duna-parton. Ezeket a Budapest arculatát (ellentmondásos módon) meghatározó projekteket Demján jelentős részben legfontosabb szövetségesével, Csányi Sándorral közösen finanszírozta.

Demján harcos támogatója lett a hazatérése évében elfogadott, az ország gazdaságát fenntartható növekedési pályára állító Bokros-csomagnak, de 1998 tavaszán az MSZP-nél általa inkább vállalkozásbarátnak tartott Fidesz mellett tette le a voksot. A 2002 és 2010 közötti kormányok tevékenységéről lesújtó véleménye volt: „Az előző kormányok nyolc éve alatt a hitelminősítők tízszer minősítették le ezt az országot, míg a mostani alatt egyszer. Ez mutatja, hogy milyen nehéz feladat maradt az Orbán-kormányra – ezt nem lehet elfelejteni” – mondta 2012-ben az Origónak.

A HírTV-nek adott 2012. év végi interjújában Európa és Magyarország legnagyobb problémájának a tragikus demográfiai mutatókat és a kétkezi munka lenézését nevezte. Úgy látta: az európai és a magyar politikai elit (politikai pártoktól függetlenül) nem beszél őszintén a tragikus népesedési folyamatokról, a magyar „elit” pedig évtizedek óta lenézi a fizikai munkából élő munkásokat és parasztokat. Az ország felemelkedésének zálogát a szakmunkásképzés fejlesztésében látta.

2012-ben jelentette be, hogy halála esetén vagyona 95 százalékát jótékony célra, szegény gyerekek oktatására és minőségi kultúra támogatására fordítja – ezt a két célt már életében is fontosnak tartotta: az általa létrehozott Comenius Program több mint tízezer tehetséges szegény fiatalnak adott ösztöndíjat, a Prima Primissima pedig a kiemelkedő kulturális teljesítmények díjazására hivatott.

Olvasson tovább: