Kereső toggle

A modern feminizmus zsákutcái

Simone de Beauvoir zavaros magánélete

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

„Nők, mindent neki köszönhettek!” – írták a francia újságok Simone de Beauvoir halálakor. A feminista író-gondolkodó párjával, Jean-Paul Sartre egzisztencialista filozófussal korának ikonikus alakja lett. A XX. századi feminizmusra gyakorolt hatása jelentős és sok tekintetben tragikus volt.

Mindketten lázadó fiatalként kerültek a Sorbonne Egyetem filozófia szakára: Sartre-t ez idő alatt fűtötte a mostohaapja iránti gyűlölet, Beauvoir pedig vallásos katolikus neveltetését kívánta végképp levetkőzni magáról: kislányos buzgóságában ugyanis apácának készült, mielőtt végleg pályát módosított.

Simone Lucie-Ernestine-Marie-Bertrand de Beauvoir 1908-ban született Párizsban. Apja jogtanácsos volt, hívő katolikus anyja pedig egy gazdag bankár lánya. Két évvel később egy lánytestvére is született, Hélène. Az első világháborút követően a jómódú család anyagi válságba került. Ez idő tájt küldték el a lányokat egy tekintélyes kolostoriskolába, ahol a korábban még odaadó hívő katolikus Simone elbizonytalanodott hitében – meghasonlását némely, egyházon belüli furcsaság és az általa okozott megütközése is felerősítette. Tizennégy évesen véglegesen szakított Istennel, akinek kinyilvánította nemlétezését, és egész hátralevő életében ateistaként definiálta magát.

Egy zsákutcás kapcsolat

A család destabilizálódott vagyoni helyzete okán Simone kapva kapott a lehetőségen, hogy önellátó legyen, és belevetette magát a tanulmányokba. Nagy lendülettel haladt előre, felvételt nyert a Sorbonne filozófia szakára; ő volt a kilencedik nő az egyetem történetében, aki diplomát szerzett.

A Sorbonne-on ismerkedett meg az évfolyamelső Jean-Paul Sartre-ral, akit a tanulmányi rangsorban közvetlenül de Beauvoir követett. Professzorai elismerően nyilatkoztak az alig húsz éves hölgyről: pályafutásuk alatt ilyen fiatal és ambíciózus nőt még nem vizsgáztattak a karon.

Az egyetemi évek végén Sartre megkérte de Beauvoir kezét, de a nő visszautasította. Végül megállapodást kötöttek: párkapcsolatban fognak élni, de kölcsönösen lehetőséget biztosítanak egymásnak más szerelmi viszonyok megtapasztalására is.

Sartre és Beauvoir hosszabb-rövidebb szünetekkel életük végéig kapcsolatban maradtak, ez idő alatt megszámlálhatatlan afférba keveredtek külön-külön vagy akár együtt – szerelmi három-, négy-, ötszögben – is, és részletekbe menően beszámoltak egymásnak önálló szerelmi kalandjaikról.

Beauvoir tanárként kezdte meg szakmai pályafutását, 1939-ben azonban felfüggesztették munkájából egy tizenhét éves lánytanulójával folytatott viszony vádja miatt. Ez idő tájt kérvényezte Beauvoir egy petícióban több francia értelmiségivel együtt, hogy töröljék el a szexuális viszony beleegyezési korhatárát Franciaországban.

Simone de Beauvoir, aki katolikus neveltetésére hivatkozva heteroszexuálisnak vallotta magát a nyilvánosság előtt, több fiatal lánnyal került kétes szerelmi és szexuális viszonyba, előfordult, hogy „megunt” női szeretőit Sartre-nak passzolta át, aki hírhedt szoknyapecérként nyitott volt minden új lehetőségre. Máskor ifjakat csábított el a filozófusnő, majd az amerikai íróval, Nelson Algrennel létesített hosszabb viszonyt, végül a szíve hazahúzta Sartre-hoz Párizsba, akit ez idő alatt szintén lekötöttek saját szerelmi kalandjai.

Második hullám

Beauvoirnak a feminizmus úgynevezett második hullámában betöltött szerepe többek között a forradalmi műnek számító Második nem című munkájának köszönhető. 

Beauvoir apácanövendékből lett harcos ateista.

A majd’ ezer oldalas tanulmánykötet marxista-evolucionista szűrőn keresztül elemzi történelmi távlatokban a nők társadalmi elnyomásának különböző aspektusait mikro- és makroszinten. Művében tagadta a férfi-női identitásban rejlő lényegi különbséget is, megalapozva ezzel napjaink egyre hangosabb LMBTQ-irányzatának ideológiáját. „A gyermek – ha elvonatkoztatjuk a külvilágtól – egyáltalán nem ébredhet rá nemi különállására.” Tagadta a biológiai adottságokból egyértelműen kikövetkeztethető nemi identitást.

Az írónő több társadalmi zsákutcára is rávilágított művében, mellyel jogos kritikát fogalmazott meg a férfitársadalom egyes köreiben eluralkodó, vállalhatatlan nézetekkel szemben. Történelmi példákat hoz fel az évezredeken átívelő soviniszta attitűd leleplezésére. Arisztotelészt idézi első körben, aki szerint „a női jellem megítélésénél abból kell kiindulnunk, hogy a nő természettől fogva fogyatékos lény”. Majd Aquinói Szent Tamásra hivatkozik, aki szerint a nő csupán egy „sikerületlen férfi”, „esetleges” lény.

Beauvoir saját gondolatmenetének alátámasztásához még magát Istent is sovinisztának akarja beállítani a teremtéstörténet egyik epizódjának felvillantásával – ahogy írja, Isten a nőt a férfi „egy fölös csontjából” teremti meg, így az emberiség tulajdonképpen hímnemű. Az ehhez hasonló feminista Biblia-interpretációkkal azonban könnyen ingoványos területre tévedhet az ember, ráadásul e feltételezések leginkább csak felszínes és hiányos Bibliaismeretről tesznek tanúbizonyságot.

Beauvoir korában még egyáltalán nem volt magától értetődő a nők választójoga vagy egyenrangú szellemi képességeiknek méltányos elismerése – mint arról már volt szó, ő maga a kilencedik női hallgatóként végezte el a Sorbonne-t, következtetésképpen nem sokkal jelentkezése előtt adtak lehetőséget női hallgatók számára, hogy diplomát szerezhessenek az intézmény falain belül.

Beauvoir mindemellett felemelte szavát az értelmetlen társadalmi tabukkal szemben: hangsúlyozta a serdülőkori felvilágosítás fontosságát. Egy 1896-os felmérés szerint a lányok több mint felét váratlanul érte havi ciklusának megindulása. A tudatlanság pedig végzetes lehet: egy saint-oueni lány a Szajnába vetette magát első havi ciklusa észlelésekor, mert azt hitte, egy ismeretlen betegség támadta meg. Ám Beauvoir egészen szélsőséges következtetést vont le mindebből: a nők áldatlan és kiszolgáltatott sorsának okát a házasság intézményében vélte felfedezni.

 „A házasság egy obszcén intézmény”, mely rabszolgasorba taszítja a nőket – vallotta az írónő. Erős szkepticizmussal véleményezte a házastársi hűség kérdését is: „Aki elvárja, hogy a házasfelek egy életen át kölcsönösen gyönyörrel halmozzák el egymást, noha elsősorban gyakorlati, társadalmi, erkölcsi érdekek fűzik össze őket, lehetetlent kíván”– írja könyvében. Bizonyítékként Tolsztoj fiatal feleségének naplójára hivatkozik, akinek a házasságról szőtt lányos ábrándjait hamar kijózanítja a rideg valóság. 

Sartre és de Beauvoir Che Guevarával.

Beauvoir, akit a modern feminizmus anyjaként tartanak számon, egy gyermeket sem szült. Amikor egy aktuális szerelmi viszony következtében teherbe esett, titokban abortálta kislányát, adottságait elsősorban ugyanis íróként és feministaként akarta kibontakoztatni ahelyett, hogy a gyerekgondozás „igájába” hajtaná a fejét. Az anyaságról vallott nézeteit nem tartotta magában: követőit arra bíztatta, hogy vagy teljesen maradjon ki életükből az anyaság élménye, vagy nagyon gondolják meg a gyermekszülés időzítését, hogy olyan életet tudjanak élni, amit elterveztek maguknak.

„Andree merev rémülettel nézett barátnőjére, noha még most sem igazán hitt neki. Lehetetlennek tűnt, hogy egy titokzatos kis rothadás terjedjen el abban a vékony, kecses testben…” – olvashatjuk egy közeli barátnő reakcióját társa nem várt terhességének híre hallatán a Chantal című Beauvoir-novellában. A történetben az írónő kipellengérezi azokat a vaskalapos moralistákat, akik az erkölcs nevében fiatal lányok életét zúzzák szét végérvényesen abortuszellenes meggyőződéseikkel. Élettársával, Jean-Paul Sartre-ral nyíltan kiálltak a nők abortuszhoz való jogai mellett.

Élete későbbi szakaszában Simone de Beauvoir örökbe fogadta a nála harminchárom évvel fiatalabb Sylvie Le Bont, jóllehet kettejük viszonyát inkább egy zavaros lelki-testi vonzódás jellemezte, semmint egy tisztán anya-lány kapcsolat.

Egy ellentmondásos életmű

Beauvoir magánéletében szinte minden létező normát és társadalmi-családi köteléket felrúgott, melyben korábbi generációk élték le boldog-boldogtalan mindennapjaikat, és az általa szabadnak titulált életforma megélésére bátorította nőtársait.

Sikerült ezzel valódi eredményeket felmutatni? Több évtized távlatából sok tanulságot vonhatunk le – az ezeken való elmélkedést most az olvasóra bízom –, néhány életrajzi epizód felvillantása Carole Seymour-Jones: Egy veszélyes szerelmi történet: Simone de Beauvoir és Jean-Paul Sartre című életrajzi könyvében azonban sokatmondó.

Bár Beauvoir határozottan kiállt a nők független és autonóm társadalmi pozíciójáért, magánéletében nem sikerült ezt megvalósítania. Sartre mindig „egyenlőbb volt az egyenlők között”, nemegyszer fordult elő, hogy Simone írta meg Sartre legújabb könyvét, természetesen a férfi szerzői neve alatt. Egyetértett ugyan nyitott kapcsolatukkal, párja fiatal, vonzó múzsái iránt érzett féltékenységét azonban nehezen tudta leplezni. Saját szerelmi kalandjait is gyakran a bosszú vezérelte.

Utolsó éveinek naplóbejegyzései száraz, depresszív hangnemről tanúskodnak. Az alkoholt sem vetette meg, sem a társasági életben, sem félelmei palástolásának céljából; élettársa egészségi állapotának rohamos gyengülése iránt érzett aggodalma olyan erős alkoholmámorba vezette egy ízben, hogy majdnem egy közeli tóba esett.

Sartre 1980. április 15-én bekövetkezett halála után elhíresült mondata jól tükrözi az idős hölgy túlvilággal kapcsolatos gondolatait: „A halála elválaszt minket, az én halálom fog újraegyesíteni bennünket.”

Simone de Beauvoir szinte napra pontosan hat évvel később, 1986. április 14-én távozott az élők sorából.

Olvasson tovább: