Kereső toggle

A szavak festője

Becht Rezső, Sopron írófejedelme

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Egy tárgyat lefesteni ecsettel sem könnyű, de a bonyolult emberi lélek ábrázolása sokkal nehezebb. Ahhoz, hogy ennek színeit a szavak palettájáról keverje ki valaki, nem mindennapi kifinomult látás és rendkívüli szókincs szükséges.

 

Keveseknek adatik meg, hogy olyan érzékkel írjon az őt körülvevő világról, mint ahogy Becht Rezső tette. A szerző Sopron írófejedelme, a 20. századi magyar szépirodalom egyik jelentős, de mára már csaknem elfeledett alakja. Ennek talán az is oka lehet, hogy – habár magának a munkáinak csak a bibliográfiája majd egy ívnyi kéziratot tölt meg – az író kétnyelvű lévén számos művét németül írta.

Becht 1893. június 5-én született Sopronban, és itt is halt meg 83 évvel később, 1976. július 6-án. Tanulmányait az evangélikus líceumban és Lipcsében, a kereskedelmi főiskolán végezte. Az első világháborúban katona, 1915-től hadifogoly volt. 1920-ban tért vissza szülővárosába. Előbb a Wiener Bankverein soproni fiókjában dolgozott (melyet Sopron elcsatolására spekulálva alapítottak az osztrákok), majd 1926-tól a Soproni Vasárugyár vezető tisztviselője volt különböző beosztásokban.

Számos verse, esszéje, előadása kötődik szülővárosához. Műfordítóként magyar költők: Ady Endre, Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Áprily Lajos verseit fordította németre. Novellái és tanulmányai olyan lapokban jelentek meg, mint a Pester Lloyd, a Neue Freie Presse vagy Franz Kafka lapja, a Prager Tagblatt. Csak a két háború közti időszakban – mely életének legtermékenyebb korszaka volt – nyolc önálló könyvvel és számtalan verssel jelentkezett. Írásai közül talán a Soproni évszakok (1937) az egyik legismertebb, melyért 1941-ben megkapta a város által a soproni népszavazás emlékére alapított irodalmi arany Hűség-díjat. „…Hangtalanul, vagy zord vihar sivításában ráborul a mindent megszépítő hótakaró Sopronra… Az ódon házak a hó fehérségétől még sötétebbek lesznek, fekete ünneplőbe öltözött aggastyánok tisztes gyülekezetévé válnak az utcasorok, melyeknek alján a mai emberek tusfekete sziluettjei osonnak a libegő pehelyfüggöny alatt…”

Becht mindig is ellenszenvvel viseltetett az embertelen politikai rendszerekkel szemben. Ezért került konfliktusba a háborúba belépett Horthy-rezsimmel is – az 1944 áprilisában megjelent Megindult a jég című elbeszélését két nappal később betiltották, és az ország területén fellelhető minden számát elkobozták. Október 15-én éjjel a Gestapo letartóztatta – többek között a Hitlert kritizáló magánlevelezése miatt is –, de szerencsésen kiszabadult. 1945 márciusában a város nyilas katonai parancsnoka utasította, hogy készítse elő a vasárugyárnak – melynek ő a helyettes igazgatója – Németországba való szállítását, de a kitelepítést sikeresen elszabotálta. 

A soproni Ikva patak a Katolikus Konvent átjáró felől az Ikvahíd utca felé nézve.

A kommunista diktatúrában sokáig mellőzték, írói munkásságának elismerésére csak a hetvenes évek elején bekövetkező enyhülés időszakától került sor, amikor is szülővárosa Lackner-éremmel, majd Pro Urbe-díjjal ismerte el szépírói tevékenységét.

1955-ben nyugdíjba ment, és elkezdte megírni élete fő művét, A bűvös henger című kor- és életrajzi regényét, mely egyben városregény is: Soproné. A magyar történelem egy korszakának értékes dokumentuma ez, egy drámai emberöltő szemtanúja szól belőle. „Ez a Hosszú sor 14. számú egyemeletes sarokbérház az Osztrák–Magyar Monarchia népegyvelegének parányi mása volt. Akkoriban még nem akasztották ki a lépcsőházban a lakók névjegyzékét, de ha lett volna ilyen, az idegen aligha tudta volna a nevekből megállapítani milyen nemzetiségű. A latin nevű házmester-szobafestő, Félix Johann, »poncichter« volt. Felette az emeleten a Nibelung-szőke és kék szemű Eberhard-család lakott és tagjainak germán külsejét a legízesebb magyar beszéddel cáfolta meg. Velük ellentétben a kövér Károlyi néni és két agglegény fia csak németül beszélt egymással, míg elözvegyült húguk, Brzobohátyné és két gyermeke, ropogós nevük dacára, egy szót sem tudtak szlovákul.” A cím a gyerekkori játékainkból jól ismert kaleidoszkópot takarja, melyet ha forgatunk, akkor a benne lévő üvegdarabkák csillagokká rendeződnek. De ő üvegdarabkák helyett mást rak a tükrök közé. „Életet, a magam mögött hagyott életút színes darabkáit… Emberek, tájak, gondolatok, örömök és szenvedések, ízek és illatok, hangok és csengések szilánkjait, fényeit és árnyait… Ezekből kellene csillagokat alakítani… sokféle csillagot… és mindegyiknek lenne hangja is… Nagyismétlést kellene tartani az Életből a záróvizsga előtt…”

Olvasson tovább: