Kereső toggle

„Nálunk a Jóisten a főborász”

Bott Judit nemcsak családi borászatot, de közösséget is épít Tokaj-Hegyalján

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

„Hogy miért borászkodunk? Egyszerű a válasz: azért, hogy ha úgy hozza kedvünk, ne kelljen a szomszédba menni borért. Azért, mert így jó nekünk. Mert sosem unatkozunk: dolgozunk és imádkozunk a szőlőben (esőért vagy száraz időért), dolgozunk és imádkozunk a pincében (erjedéskor, palackozáskor, minden egyes kóstolónál). Mert ha sikerrel járunk, az másoknak is örömöt szerez, azt pedig sokszor kapjuk tőlük vissza. Mi így szeretünk élni” – mondja a Bott Pince egyik tulajdonosa, Bodó-Bott Judit.

„Jaj, ha egy mód van rá, mégse szerdán gyere, akkor egy washingtoni újságíró jön hozzánk, őt kell kalauzolnom” – hívott vissza mentegetőzve öt perccel első időpont-egyeztetésünk után Bodó-Bott Judit. Úgy tűnik, nemcsak a szüret ad munkát a tokaji Bott Pince szőlőültetvényeiben, hanem az érdeklődő zsurnaliszták is. Találkozónkat végül egy nappal elcsúsztattuk, így csütörtök reggel szikrázó napsütésben érkezem meg Bodrogkisfaludba, hogy az igazi „kézműves” tokaji bor nyomába eredjek. A Felvidékről áttelepült Bodó József és felesége, Judit által alapított Bott Pince az „újgenerációs” tokaji családi borászatok egyik legjelesebb képviselője. Boraik megtalálhatók az USA-tól Japánig számos országban – de nem a szupermarketek polcain, sokkal inkább a kurrens borokat kínáló kereskedőknél. Idehaza még a kereskedőkhöz sem nagyon jutnak el a boraik: hírleveleik nyomán „rajongóik” gyakorlatilag néhány nap alatt előjegyzenek több ezer palack Bott bort. Mindezt bő tíz év alatt érték el úgy, hogy egyikük sem borásznak készült. Mégis így hozta az élet.

Olasz meló

„Józsi és én is Csallóközben születtünk, ahol minden parasztgazdának van a hátsó kertjében egy kis szőlő, hogy házi boraikkal riogassák a környezetüket. Legalábbis nagyapám soha nem tudott rendes bort készíteni. A gazdálkodás szeretetét ugyanakkor belém oltották a szüleim, akik a mai napig mindent maguk termelnek meg, és hozzájuk hasonlóan én sem szívesen vásárolok élelmiszert az áruházakban. Nem meglepő módon mezőgazdasági mérnökként végeztem, ám a szőlészet nem igazán érdekelt, és bort sem nagyon ittam” – meséli Judit, aki a szakmával először 1997-98 tájékán találkozott, mégpedig Olaszországban, Dél-Tirolban, ahová tanulni és pénzt keresni költözött ki egy időre. „A cég, ahol dolgoztam, szőlővel és borászattal is foglalkozott: ott kóstoltam először igazán jó bort, és rájöttem, hogy az nemcsak finom tud lenni, de a kultúrának is meghatározó eleme” – folytatja Judit. A kilencvenes évek végén az olasz cég elkezdett területeket vásárolni Tokajban, hogy egy pincét hozzanak létre. Megkérték a magyar lányt, hogy segítsen nekik az üzlet beindításában, így született meg a Füleky Pince. „Emlékszem, 1999 decemberében jöttem ide először. A főnökeim vettek húsz palack aszút, hogy kiválogassuk, melyik az igazán jó. Voltak átlagosak és felejthetők is köztük, de öt termelő borától padlót fogtam. Ez nem is bor, hanem valami életerő – mondtam. Úgy voltam vele, hogy ha ilyet elő lehet állítani természetes körülmények között, akkor ezt meg akarom tanulni. Úgyhogy az én iskolám Tokaj lett” – idézi fel.

Az „olasz meló” eredetileg 2-3 évig tartott volna, és Judit terve az volt, hogy ezt követően hazaköltözik, „mert a Felvidéken nagy szükség van a magyarságra”. Ez azonban nem történt meg: Tokaj, az itteni adottságok és nem utolsósorban a borkészítés rabul ejtette a fiatal hölgyet – és Józsit is, akivel a középiskola óta alkotnak egy párt. „Ha látni akart, el kellett jönnie ide szüretelni, hordót mosni, meg fesztiválokra, borbemutatókra járni. Eközben mindketten azt vettük észre, hogy a jó bor jó embereket vonz, közösséget teremt, és ez nagyon megtetszett. Úgyhogy 2005-ben, amikor az első fiunk megszületett, úgy döntöttünk, hogy itt telepedünk le, és saját pincét alapítunk. Kezdetben egy hektárnyi szőlőt és egy kis pincét béreltünk, a bérleti díjat pedig borban fizettük ki. Hamar rájöttünk azonban, hogy ezer palackból meg a gyedből nem lehet megélni, úgyhogy pont jókor jött egy kedves barátunk ajánlata, akinek tetszett a borunk: összesen hat dűlőben vásárolt hét hektárnyi szőlőt, és megbízott bennünket a műveléssel. Így jött létre a Bott Pince. Ehhez mi még tavaly és tavalyelőtt telepítettünk egy-egy hektárt, így már egy ideális családi birtokká nőttünk, amiből meg lehet élni. Többet nem is igazán szeretnénk, mert akkor nem tudnánk minden munkafolyamatot mi magunk végezni” – magyarázza Judit, miközben a Csontos-dűlőbe tartunk, ahol egy több mint száz éves présházat felújítva alakították ki saját kóstolótermüket.

A háromgyerekes Judit határozott, ambiciózus és életvidám asszony. Kérdezem, ki a főborász a családban. „Hát a Jóisten. Mi csak igazgatjuk a szőlőt, rendben tartjuk, a többi megy magától. Nem használunk semmilyen »irtó« vagy »ölő« vegyszert, Józsi narancsolaj- vagy algaalapú szerekkel meg kénnel permetez, a tőkéket pedig lombtrágyával erősítjük. A musthoz sem nyúlunk hozzá, hagyjuk dolgozni a természetes élesztőket. Ha esetleg nem akar beindulni az erjedés, akkor egy keveset hazaviszünk a cserépkályha mellé, és amikor megindult, akkor visszaöntjük a többihez” – magyarázza Judit, bár a kérdés nem annyira a szakmai részletekre, mint inkább a családi szerepekre vonatkozott. „Nagyon jól tudunk együtt dolgozni. Nekem a gyerekek miatt a szüretet kivéve nem sok időm van a szőlőben dolgozni, ezt Józsi végzi három emberünkkel, a bort viszont együtt fejtjük, kóstoljuk, és minden döntést közösen hozunk meg” – teszi hozzá kiegészítésül.

„Nézd, nekik köszönhetjük, hogy nincsenek seregélyek” – mutat a terület felett köröző két sólyomra Judit. Közben arról faggatom, hogy mennyire általános Tokajban az általuk képviselt „kézműves” szőlészet-borászat. „Mindenki a maga útját járja. Aki például leadja a szőlőjét a borászatoknak, annak a mennyiség a fontos, hogy minél nagyobb és egészségesebb fürtök legyenek. Ugyanakkor a minőség egyre jobb. A bor kíméletlenül őszinte: kitöltöd a három centeket a pohárba, és egyből elárulja, hogy jól és tisztán dolgozott-e a borász. A kétezres évek elején 10-15 olyan pince volt, ami igazi minőséget termelt, ma már 45-50 borász termékét is a hónom alá csapom, és népszerűsítem szerte a világban” – mondja Judit, aki szerint mindez egy szerves fejlődés eredménye, nem felülről irányított folyamat. Az „erjedést” a kilencvenes években megjelent külföldi borászatok indították be, amelyek 40-50 hektárokat hoztak rendbe, és szakmai sikereik a helyieket is arra ösztönözték, hogy bátrabban nyúljanak vissza a szőlőhöz. Sőt, egyre több máshonnan érkező, vagyis „gyüttment” magyar család vág bele itt a gazdálkodásba. Mindez persze az árakat is felhajtja: ma már 4-5 millió forint alatt aligha lehet hozzájutni egy hektár ültetvényhez, de akad olyan is, amiért 20 milliót kérnek.

És akkor jön a maceráció

Bodó-Botték egy jó évjáratban a jelenleg szüretelt hét hektárról betermelt szőlőből 12 ezer palack bort készítenek, aminek körülbelül a fele száraz, a többi pedig édes és (kisebb részben) aszú – értelemszerűen ez utóbbi a legértékesebb. „Más borvidékek borászait is gyakran megharapja az ördög, és megpróbálnak aszút készíteni, de ez nem olyan egyszerű” – jegyzi meg Judit, ahogy a kóstolóház melletti ültetvényen kalauzol, és a botritiszes szőlőszemeket kóstolgatjuk. A nemespenész nedves időben támadja meg a szőlőt, és ha ez július közepén történik, akkor nemesség ide, nemesség oda, szürkerothadás viszi el a termést. Szeptemberben-októberben is finom egyensúlyra van szükség, hogy a „megcsattant”, vagyis megrepedt szemeket a penész – a napos idővel „együttműködve” – megaszalja, és ne elpusztítsa. Éppen ezért különleges Tokaj: a Tisza és a Bodrog közelsége páradús klímát biztosít, miközben sok a napsütés is. „Rendszeres jelenség, hogy hajnalban köd lepi be az ültetvényeket, ami kedvez a botritisznek, napközben viszont a napsütés és a szél szárítja a szemeket. Ha ez az egyensúly megborul, akkor vagy nem lesz aszú, vagy lerohad a szőlő” – magyarázza Judit, és leszakít egy „pupulykás”, vagyis leves aszúszemet: ez az, amit a tokaji aszúhoz még tilos leszedni, meg kell várni, amíg teljesen kiszárad. Ha ez megtörtént, a szemeket egyenként szüretelik. A legügyesebbek is maximum 10 kilót tudnak gyűjteni belőle egy nap alatt. Egy hordó aszúhoz 200 kiló aszúszemre van szükség: ezt lábbal összetapossák egy edényben, majd ráöntenek 200 liter erjedő mustot, amiben két napig ázik – ez a maceráció. A macerálás után kipréselt mustból lesz az aszú.

„A hetekig tartó szüret közben lehet imádkozni, hogy ne forduljon rothadásba a penészedés. Tavaly például a termés negyven százaléka odalett. Ilyenkor nincs hiány adrenalinból, úgyhogy nekünk nem kell extrém sportokra befizetni, hogy legyen egy kis izgalom az életben” – mondja nevetve Judit.

Reggeli a tölgy alatt

„A szocializmus a legnagyobb kárt nem a szőlőterületekben, hanem az emberi gondolkozásban okozta. A gazdákat rákényszerítették, hogy minőség helyett mennyiséget termeljenek, a szőlő pedig bekerült a nagy közösbe, a készülő borhoz meg mindenféle adalékot adtak. A szőlőművelőket elszakították a saját boruktól, és ezzel együtt attól a közösségépítő erőtől is, ami korábban összetartotta az itt élő embereket. Kezdetben szörnyű volt azt látni, hogy a fiatalok számára, ha egyáltalán helyben maradnak, a szőlő az utolsó, amihez nyúlnak, miközben régen ebből származott az a gazdagság, ami még ma is visszaköszön az egykori kúriákról, pincékről és közösségi épületekről. Ez ma már változni látszik, de az összefogás még ma sem annyira egyértelmű, mint például Csallóközben, ahol a közösségépítés a fennmaradás záloga” – magyarázza Judit, akinek nem titkolt célja, hogy a borászatok ne csak egymást, hanem a többi termelőt is húzzák magukkal.

„Azzal kezdtem, hogy összeszedtem a nálunk termett birsalmát, kökényt meg diót, és odaadtam egy ismerősnek, aki lekvárt készített belőle, amit kis üvegekben visszavásároltunk, és ajándékként adtunk a borainkhoz. Ma már a Csicsörke lekvár szélesebb körben ismert, és megélhetést biztosít a készítőjének” – idézi fel Judit. Barátnőjével, a négygyermekes, szőlőnemesítőként dolgozó Márkus Mónikával rendszeresen szerveznek termelői vásárt is a Bodrogkisfalud központjában álló hatalmas tölgyfa alatt. A „Reggeli a tölgy alatt” nevet viselő akciók célja, hogy a helyi termékeket – a lekvártól a sajton át a bodzaszörpig – népszerűsítsék. 

Stratégiai fontosságúnak tartják azt is, hogy a helyi fiatalok megismerjék és megszeressék saját lakókörnyezetüket, ezzel is ösztönözve őket a helyben maradásra, és közvetve azt is elősegítve, hogy legyen következő generáció, amely át tudja venni a stafétabotot a mostani borászoktól.

„Helyi fiatalok egy csoportja nagyon szeret BMX-ezni, korábban mindig a főúton vagy a Szentháromság-szobor mellett bandáztak. Előbbi helyről a rendőr, utóbbiról a nénik kergették el őket. Kitaláltuk, hogy csináljunk egy BMX- és gördeszkapályát, de amikor az első árajánlatot megkaptam, azt hittem, vonalkódot küldtek, olyan hosszú volt a számsor. Nem adtuk fel: meghirdettünk egy jótékonysági farsangot, ahol a környékbeli pincék régi tételeiből is elárvereztünk egy-egy palackot. Bevontuk a gyerekeket, ők szolgáltak fel, illetve mosogattak. Két év alatt – szintén a srácokkal együtt – megépítettük a megye legjobb skate-pályáját, ami a fiatalok közösségi tere lett” – meséli Judit. Ezenkívül tábort is szerveztek – szintén a tölgyfa alatt –, amelyen csak helyi gyerekek vettek részt, és minden májusban kincskereső hétvégét szerveznek a faluban családosok számára, a szülőket és a gyerekeket együtt megmozgató programokkal, amelyeken keresztül a résztvevők megismerhetik a térség értékeit. Az első rendezvényen öt, a harmadikon már huszonhat család vett részt. „Ezzel a családok fontosságát is szeretnénk hangsúlyozni, és ösztönözni mindenkit, hogy vállaljanak gyermekeket” – teszi hozzá Judit.

A közösségépítést erősíti az is, hogy a Bodó-Bott házaspár által megvásárolt és felújítás alatt álló bodrogkeresztúri egykori kerámiagyárban nemcsak egy lakóház, egy pince és egy panzió, hanem egy olyan eladótér is helyet kap majd, ahol a helyi termelők is megjelenhetnek. A több mint 400 éves épület mindig is a település gazdasági szíve volt: a helyi kereskedők raktárépületeként, majd a múlt század harmincas éveitől kerámiagyárként szolgált. A gyáralapító Ullrich Károly és családja úgy felfejlesztették az üzemet, hogy az a szocializmus idején – szövetkezetként – háromszáz embernek adott munkát. Az utóbbi huszonöt évben azonban üresen állt, benőtte a gaz, úgy tűnt, teljesen az enyészeté lesz. A térség fellendülésének ékes szimbóluma lenne, ha az ingatlan újra egyfajta kereskedelmi központtá válna.

Olvasson tovább: