Kereső toggle

Iván és az erős kéz politikája

A Rettegett Cár és az orosz ortodox eszkatológia

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az orosz pravoszláv egyház a Rusz „megkeresztelésétől” kezdve az uralkodói trón legfőbb támasza, már az államalapítástól az orosz társadalom kohéziós ereje, a tatár iga idején pedig az oroszok legfontosabb identitásképző eleme volt. 1547-től, az első orosz cár, IV. (Rettegett) Iván megkoronázásától fogva pedig a keresztény hit és az ortodox világ védelmezője, és a cári hatalommal vállvetve az „antikrisztusi világrend” fékezője. Cikkünk azt tekinti át, hogy az egyház és a hatalom „szünergiájából” – azaz kölcsönös együttműködéséből – milyen társadalmi berendezkedés alakult ki Oroszországban, és a Rettegett Cár politikájára milyen módon hatottak az egyház eszkatológiai tanításai.

Oroszország belpolitikájában 2012 óta megfigyelhető egy erőteljes konzervatív fordulat, noha erre utaló jelek már 1988-ban, Gorbacsov idején is megjelentek: a pravoszláv egyház akkor ismét előtérbe került, és azóta egyre inkább közeledik a kormányzó hatalom felé. Az a liberális demokráciák számára alapvető tétel, hogy az egyháznak és az államnak egymástól elválasztva kell működnie, Oroszországtól teljes mértékben idegen volt, leszámítva azt a hetven évet, amikor az egyház a szovjet állam elnyomása alatt nyögött.

„Az állam és egyház szétválasztása, melyet Önök Franciaországban természetesnek találnak, nálunk lehetetlen” – írta Maurice Paléologue, a huszadik század elején Szentpéterváron szolgáló francia nagykövet, egy orosz politikust idézve. „A cárizmus és az ortodox vallás elszakíthatatlanul kötődik egymáshoz az isteni jog kötelékével. A cár az abszolutizmusról éppúgy nem mondhat le, mint az ortodox hitről. Az egyeduralmat és a vallást csakis a forradalom válthatja fel” – jelezte előre egy orosz mérsékelten konzervatív politikus, bizonyos Kulomzin, akit Paléologue idéz A cár országa a Nagy Háborúban című könyvében.

És így is lett: a prófétikusnak bizonyult mondatok után mintegy két évvel megérkezett a forradalom, amely megbontotta a „szünergiát” a hatalom és az egyház között, de a nép nagyobbik részében az igény mindvégig megmaradt a „megszentelt hatalom” iránt. Hogy ez mennyire mélyen volt jelen a szovjet lélekben, azt mutatja az a tény, amely az 1937-es népszámlálás adataiban tükröződött, amelyet a szovjet hatóságok titkosítottak, és mindenkit kivégeztettek, aki az adatok összesítését végezte. A „hiba” az volt, hogy – a Szovjetunió történetében először és utoljára – megkérdezték az összeírtak vallási hovatartozását. Az erre adott válaszokat azonban nem hozták nyilvánosságra, mert a válaszadóknak több mint a fele (57 százaláka) hívőnek vallotta magát a csaknem negyedszázados ateista propaganda ellenére!

Az orosz uralkodók a moszkvai állam megalapításától kezdve „megszentelt hatalom” birtokosaiként vezették a középkori Ruszt, és nem véletlen, hogy az Arhangelszkij-székesegyházban temetkeztek, mint akik Mihály arkangyal mellett a szent seregek vezéreként a gonosszal szembeni végső ütközetet megvívni hivatottak. Az egyház és az állami hatalom együttműködésének egyik csúcspontját azonban valószínűleg IV. (Rettegett) Iván uralkodása jelentette, aki ki is nyilatkoztatta magáról, hogy „fele részben szerzetes”, és ennek megfelelően halála előtt meg is nyiratkozott (azaz kolostorba vonult).

Putyin, a történész

A cárnak az utóbbi években megerősödött a kultusza Oroszországban: erről tanúskodik, hogy felállították első szobrát Orjolban, és továbbiakat is terveznek számos más helyen. A szobor az Orosz Művészeti Akadémia tagjának, Oleg Molcsanovnak az alkotása, és a cár által alapított Bogojavlenszkij Székesegyház elé állították fel: az uralkodó egy lovon ülve keresztet tart egyik és kardot a másik kezében. Vlagyiszlav Gultyajev viszont, aki Kanszkban állított emléket a cárnak, karót állíttatott fel emlékmű gyanánt, hiszen – elmondása szerint – ez sokkal emblematikusabban mutatja be a rettegett uralkodó tevékenységét: Rettegett Iván idején ezreket húztak karóba és gyilkoltak meg válogatott kínzások között, amihez az ihletet a templomok nyugati falán található, az „utolsó ítéletet” ábrázoló freskók adták.

Az „erős kéz politikájának” újbóli felerősödése, a Sztálin-kultusz és Rettegett Iván tiszteletének feléledése Oroszországban évek óta zajló folyamat – talán az „arab tavaszt” követő káosz, talán a 2011-es Bolotnaja téri tüntetés szétverését követő tiltakozássorozat reakciójaként –, mindenesetre jelenleg igény van az erős, autoriter hatalomra. Putyin népszerűsége a Krím annexiója óta töretlenül 80 százalék felett áll, a represszív, alapvető szabadságjogokat korlátozó törvényalkotás ellenére is. Néhány hete pedig az elnök (aki mindenhez ért), immáron történészként is megszólalt: egy lakossági fórumon Rettegett Ivánról azt mondta, hogy a cár udvarába delegált pápai nuncius akarta azzal a váddal lejáratni, hogy a cár – úgymond – agyonverte a fiát, amire valójában nincs bizonyíték.

Nos, a Magyarországon fellelhető történeti szakirodalom eddig nemigen kérdőjelezte meg az 1581 novemberére datált eseményt, mint ahogy általában a szovjet és orosz középiskolások is így tanulták. Ilja Repin festőművész pedig emléket is állított az eseménynek. Az elnök szavai szerint azonban Antonio Possevino pápai követ azért érkezett az országba, hogy a pravoszláv Ruszt katolikussá tegye, majd miután ebben nem járt sikerrel, és a cár az „ismert irányba küldte”, legendákat kezdett terjeszteni a király lejáratására: csak ő állította kegyetlennek. Ha azonban elfogadjuk hitelesnek az elmúlt néhány száz év történészi kutatómunkáit, a rettenetes cár életrajzából egészen más következtetéseket lehet levonni.

Az első cár

A világ teremtésének (akkori orosz időszámítás szerint) 7038. évében (1530) Moszkva városa nagy örömre ébredt: III. Vaszilij nagyfejedelemnek végre megszületett várva várt örököse, aki a keresztségben az Iván nevet kapta. Amikor Jelena Glinszkaja életet adott fiának, a legenda szerint hatalmas dörgéssel és villámlással kísért zivatar jelezte születését, amit az oroszok jelként értelmeztek. (A zivatar oroszul groza, innen a cár neve: groznij, azaz mennydörgő, rettenetes, félelmetes.) A trónörökös 3 éves korában elvesztette apját, 8 évesen pedig anyját. Már gyerekkorától kezdve különös örömét lelte a kegyetlenkedésben. 1547-ben, mindössze 17 évesen, ünnepélyes külsőségek között fejére helyezték a Monomah-sapkát (a legfontosabb királyi regáliát), és egész Oroszország első cárjává koronázták. A korábbi uralkodókat a kijevi Rusz idejétől kezdve nagyfejedelemnek hívták, és különös jelentősége volt annak, hogy az ország első embere milyen titulust visel.

Nagy valószínűség szerint Makarij metropolita – aki a fiatalon trónra került uralkodó gyámja és mentora volt –, az orosz egyházfő adta Ivánnak a tanácsot, hogy vegye fel a cári titulust, amely a kor embere számára nemzeti és politikai jelentőséggel bírt. A cár ugyanis az akkori oroszok elképzelése szerint a független, szuverén uralkodó megnevezése volt, aki nem függ senkitől – ezzel a kifejezéssel addig kizárólag a bizánci császárt és az Aranyhorda kánját illették. Azaz az uralkodó titulusa egyaránt kifejezte, hogy szuverén, nincs felette más hatalom (vagyis végleg felszabadult a tatár elnyomás alól, nem fizet adót a kánnak), és egyben igényt tart a korábbi bizánci császár mint az ortodox világ vezető politikai hatalma örökségére, és ezzel az egész ortodox keresztény világ vezetőjének szerepére, tekintettel arra, hogy 1453-ban az oszmán török seregek bevették Bizáncot, és a Kelet-Római Birodalom megszűnt létezni.

Rettegett Iván örökségének negatív mérlege a mostani időben kezd pozitívra fordulni.
A birodalom öröklődésének eszméje („translatio imperii”) már korábban megfogalmazódott mind a nyugati, mind a keleti kereszténységben, mely szerint a Sacrum Imperium (a Szent Birodalom) Róma bukása után Bizáncban, majd egyes elméletek szerint a Frank Birodalomban, más teológiai tanítás szerint a Német-római Császárságban élt tovább. Oroszországban azonban 1523-24-ben Filofej szerzetes levelére alapozva jelent meg a „Moszkva a harmadik Róma” teória, mely szerint „minden keresztény birodalom véget ért, és egyetlen birodalomban egyesült – azaz a Római Birodalomban –, mely uralkodónké. Mivel két Róma elbukott, a harmadik áll, negyedik pedig nem lesz.” A Sacrum Imperium translatioja, azaz a Szent Birodalom továbböröklődése a moszkvai Oroszországban olyan politikai ideológiává vált, amely számos későbbi történelmi esemény magyarázatául szolgál. Többek között az Iván által bevezetett újfajta államigazgatási forma, az opricsnyina bevezetése is ehhez az ideológiához köthető.

Az opricsnyina

A cár feleségének halála, melyet 20. századi kutatások alapján higanymérgezés okozhatott, jogosan váltotta ki a cár gyanakvását a környezete rosszakaratára vonatkozóan. A gyanakvás később paranoiává erősödött, és a livóniai háborúban szenvedett kudarcok valamint korábbi bizalmasa, Kurbszkij herceg Báthory udvarába – azaz az ellenséghez való – menekülése a sztálini repressziókhoz hasonló méretű erőszakhullámot szabadított el.

1564. december 3-án a cár közvetlen kíséretével elhagyta a székesfővárost, majd a város lakosságának címzett levelében a bojárokat nevezte meg távozása okaként. A tömeget sikerült is ellenük hangolnia, és ezzel megalapozta a visszatérése utáni tömeges terrort a bojárokkal szemben. Februárra megszületett az opricsnyináról szóló rendelet, amellyel az országot két részre osztotta: az opricsnyinára (ami közvetlenül a cár személyes irányítása alá tartozott) és a zemscsinára, ahol a bojár duma irányított. Az opricsnyikok (a cár környezetébe tartozó 5-6000 fős gárda) a szerzetesekéhez hasonló fekete ruhát hordtak, fekete lovon jártak, és kutyafejet és seprűt tartottak maguknál fegyvereik mellett – ezzel jelképezve a gonoszság és árulás elleni harcukat: a seprűvel kitisztítják és kimetszik a gonoszt Oroszhonból.

Ennek megfelelően, ahová csak betörtek, a zemscsina lakosságát terrorizálták, büntetlenül követhettek el rablógyilkosságokat, továbbá legyilkolták az összeesküvéssel vádolt bojárokat – egyiket-másikat maga a cár szúrta le. Az összeesküvéssel megvádolt nemeseknek a családja sem menekült meg: apraját-nagyját válogatott kegyetlenkedések mellett irtották ki, és természetesen a jogokkal egyáltalán nem rendelkező jobbágyság is a tisztogatás áldozatául esett.

A terror motívuma Andrej Jurganov történész szerint a cár vallásos küldetéstudatában rejlett: az opricsnyinát szerzetesrendként fogta fel, míg a zemscsinát úgynevezett „külső sötétségként”, ahol a bűnösök elnyerik méltó büntetésüket. Iván idejében felfokozott eszkatologikus várakozás töltötte be az egész ortodox keresztény világot: a Messiás eljövetelét az akkori időszámítás szerint először 7007-re (1499), majd 7070-re (1562) várták. A cár Isten ítélete végrehajtójának feltételezte magát, aki az erkölcsi visszásságokat hivatott kiirtani a társadalomból, ugyanakkor a meghasonlott személyiségű uralkodót mérhetetlen lelkiismeret-furdalás is kínozta: élete vége felé áldozatairól listát készített, és óriási összegeket fizetett ki különböző kolostoroknak, hogy a több ezer kínhalált szenvedett áldozatért emlékszertartásokat tartsanak.

Önjelölt messiás

A cár Kurbszkij herceggel folytatott levelezésében nyilvánvalóvá tette, hogy Júdás apostol levelére támaszkodva teszi, amit tesz: „Másokat pedig rettentéssel mentsetek meg, kiragadva őket a tűzből, és utálva még a ruhát is, amelyet a test beszennyezett.” A cár önmagát és nemzetét mintegy „katehonként” definiálta, mivel Pál thesszalonikaiakhoz írt levele alapján úgy gondolta, hogy az orosz nép képezi azt az erőt, amely az Antikrisztust a világtól még visszatartja, ezért isteni küldetésének tekintette, hogy kiirtsa az erkölcstelenséget a népből. Más kérdés, hogy meghasonlott személyisége hogyan nézett szembe a saját bűneivel, amelyek közül, a tízparancsolat mércéjét alapul véve, mindent elkövetett, amit egyébként ő maga tűzzel-vassal üldözött.

Bár Rettegett Iván az opricsnyinát 1572-ben megszüntette, az ország kettéosztottsága élete végéig megmaradt, az ország középső területei pedig elnéptelenedtek. Noha államigazgatási és hadseregszervezési szempontból érdemei elvitathatatlanok, és Oroszország birodalmi jellegét ő alapozta meg, örökségének mérlege azonban mégis negatív, hiszen az oroszok nem emeltek neki emlékművet, és tevékenységét sem méltatták elfogulatlanul, egészen a mostani időkig.

Olvasson tovább: