Kereső toggle

Egy 19. századi Mission impossible-történet

Vámbéry Áron nyomában

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Álruhás dervis, polihisztor, magyarságkutató, orientalista, sánta világutazó, külpolitikai tanácsos, még kettős ügynök is volt Vámbéry Ármin. 104 éve, szeptember 15-én hunyt el a nemzetközi hírű keletkutató.

Vámbéry (1832–1913) akkora népszerűségnek örvendett Angliában, hogy Viktória királynő udvarába is bejáratossá vált, sőt, rokonságba került a királyi családdal is. A kelet- és magyarságkutatót a török szultán bizalmába fogadta – nem ok nélkül gyanították, hogy kettős ügynök volt. Első európaiként fedezte fel Közép-Ázsiát. Az akadémikus inspirálta a Drakula szerzőjét, de Dickens is csodálta. A világutazó úti beszámolóit nem más, mint Jókai Mór ajánlotta, aki arra a kérdésre, hogy mit vinne magával a túlvilágra azt válaszolta: a Bibliát, Shakespeare-t és Vámbéry könyveit.

25 évesen 25 nyelven beszélt

II. Abdul Hamid szultán
Hogyan kerülhetett a szegény zsidó gyermek az uralkodók udvarába? Mindezt szorgalmának, felfedező kedvének és az idegen nyelvek iránti fogékonyságának köszönhette. Szülei nem sokat tehettek karrierje egyengetésében – édesapja még fia születését sem érhette meg, kolerajárvány áldozata lett. Küzdelmeim című önéletrajzi írásából értesülhetünk sanyarú gyerekkoráról, a család napi szintű kenyérgondjairól. A bajokat tetézte, hogy egyik lába lebénult. A szegénység és a betegség megpróbáltatásaiból rendkívüli nyelvi képessége emelte ki valamelyest, és segítette házitanítói állásokhoz a fiatal Vámbéryt. Már gimnazistaként kivételes gyorsasággal sajátította el az idegen nyelveket, kezdve a latin, a német, a francia, az olasz, az angol, a spanyol, a dán, a svéd, az orosz, a szerb és a török nyelvvel. Egyes életrajzi beszámolók szerint 25 évesen már az éveivel megegyező számú idegen nyelvet ismert.

Akadémikus, Resid efendi és kalandor

Dunaszerdahelyről a fővárosba költözve tanulmányai során Vámbéry elnyerte Eötvös József, a Magyar Tudományos Akadémia elnökének támogatását. Itteni tanulmányait félbehagyva, az ő pártfogásával utazott huszonévesen öt évre Konstantinápolyba, ahol eleinte az 1848-as magyar emigráció tagjai segítették. Itt jelent meg első könyve a német–török és török–német szótár, ezt követően távollétében beválasztották az MTA levelező tagjai közé.

Vámbéry utazásai
Vámbéry a török nyelv számtalan különböző dialektusát is elsajátította, bejáratos lett a nyugati követségek világába és a helyi vezetők köreibe is. Ekkor kezdett kiépülni későbbi kapcsolatrendszere. A szultáni háremben is dolgozott franciatanárként, az uralkodó kedvenc lányát, Fatimát is tanította. Megismerkedett az akkor tizenhat éves Abdul-Hamid herceggel, a későbbi szultánnal, bár akkor még nem is sejthette, hogy ez a kapcsolat milyen meghatározó lesz a későbbiekben. Egy befolyásos török államférfitől megkapta a Resid efendi – Becsületes úr – nevet, attól kezdve ezt használta a muszlim világban. A tudomány mellett jutott ideje a szórakozásra is: a Boszporusz-parti éjszakai szórakozó-helyek vendégeit gyakran mulattatta német dalokkal.

A béna lábú világutazó

A 18–19. század fordulóján a nemzeti tudat fontos része volt a Kelet kutatása, amit csak erősített az Oszmán Birodalom megítélésében beálló fordulat is: a hanyatló birodalomban már nem veszedelmes ellenfelet, hanem olykor – elsősorban az orosz expanzióval szembeni – potenciális szövetségest és izgalmas egzotikumot láttak. Kőrösi Csoma Sándor nyomán Vámbéry úgy vélte, hogy a magyarok gyökereit Belső-Ázsiában kell keresni. Az Akadémia támogatását elnyerte egy hosszabb közép-ázsiai utazására. Félig lebénult lába sem akadályozta meg abban, hogy a mintegy 1500 kilométeres úton, forró sivatagokon átkelve bejárja egész Közép-Ázsiát, eljutva a mai Afganisztán, Üzbegisztán és Perzsia vidékére.

Európaiként semmi esélye sem lett volna arra, hogy az Oszmán Birodalomtól keletre élő népek életét tanulmányozza, ezért dervisruhát öltött. Az álcázást olyannyira tökélyre vitte, hogy Perzsiában kifinomult isztambuli kiejtése és szunnita beállítottsága okozott problémát számára a síita országban, nem pedig európai származása; egy alkalommal pedig még egy türkmén rablócsapat is a vezetőjévé akarta tenni. Kilenc hónapig tartó, számtalan nélkülözéssel és veszéllyel járó úton, egy Mekkát megjárt zarándokcsapathoz csatlakozva ért Hivába, Buharába és Szamarkandba, a középkori gazdagságukról és kultúrájukról híres muszlim kánságok és emírségek városaiba. Akkoriban már az is csoda volt, hogy élve hazatért, hiszen lelepleződése esetén halálos ítélet várt volna rá, viszont csak így sikerült alaposan megismernie az európai ember számára addig föltáratlan vidéket.

Az angol királynő udvarában

Pestre visszatérve kezdetben közöny és értetlenség fogadta. A magyar és a török nyelv rokonságának pártolójaként a neves orientalista az „ugor-török” vitában rendszeresen alulmaradt, az utazásai során megszerzett tudásanyaggal itthon nem igazán tudtak mit kezdeni. Londonban viszont örömmel várták, és híres tudósként ünnepelték. Viktória királynő „csodálatosan okos emberként” jellemezte, ráadásul Vámbéry egyetlen fiának, Rusztemnek a későbbi VII. Eduárd lett a keresztapja. Szolgálataiért Vámbéry összesen évi 140 font juttatást és nyugdíjat alkudott ki. Travels in Central Asia (Közép-ázsiai utazás) címmel kiadták útleírását, és nagysikerű előadásokat tartott a Királyi Földrajzi Társaságban. 1890-ben Bram Stoker, a Drakula írója Vámbérytől hallott először a havasalföldi uralkodóról, III. Vlad Tepes Drăculearól. Regényében Vámbéryt is beleszőtte egy jelenetbe Arminius néven. Charles Dickensszel is megismerkedett, aki így biztatta: „Önnek, Uram, regényírónak kellene lennie!”

A brit hírszerzés ügynöke

A világhírnevet hozó utazás stratégiai jelentőséggel bírt, mivel Vámbéry még a hamarosan befejeződő orosz hódítás előtti állapotban látta Közép-Ázsiát, és magáról a térségben folyó orosz terjeszkedésről is hírt tudott adni az európai vezetőknek és a török szultánnak. Az angol levéltár 2005-ben nyilvánosságra hozott iratai is bizonyítják, hogy a titokzatos zseni a brit hírszerzés egyik első külföldi ügynöke volt. Beszervezésére Teheránban került sor, amikor éppen hazafelé tartott közép-ázsiai útjáról. Charles Alison, a teheráni angol nagykövet bízta meg az utazásairól szóló összefoglaló elkészítésével.

Az angolok tudni akartak az orosz birodalom ázsiai terjeszkedési szándékairól, Vámbéry úti élményei és befolyása, mely a szultánig, II. Adbul-Hamidig ért, hasznos információforrás volt számukra.

Az angolokat aggasztotta az ázsiai orosz terjeszkedés, mivel saját ázsiai érdekszférájukat is veszélyeztetve látták. Vámbéry a Küzdelmeimben el is dicsekedett azzal, hogy ő az angol külpolitika irányítója. Ez nem is volt olyan nagy túlzás, ha belegondolunk abba, hogy a Foreign Office, vagyis a Külügyminisztérium tanácsadója volt, és olyan fontos ügyekben is kikérték a véleményét, mint például Egyiptom 1882-es brit megszállása. Az örmények függetlenségi törekvéseiről és az ellenük elkövetett brutális atrocitásokról is tudomása volt, és már évtizedekkel az örmény népirtás előtt megérezte az elkerülhetetlen tragédia előszelét.

Herzlt is beprotezsálta

A zsidó származású, bár a vallással már fiatalon szakító Vámbéry a népét soha nem tagadta meg. Még Herzl Tivadart, Izrael államának megálmodóját is ő juttatta be a szultánhoz. Naplóinak 2. kötetében a cionizmus atyja identitásválsággal küzdő emberként mutatja be Vámbéryt: „Ebben a béna, hetvenéves magyar zsidóban olyan embert ismertem meg, aki nem tudja, micsoda leginkább, török avagy angol, aki németül ír, aki egyforma tökéletességgel beszél tizenkét nyelvet, és aki öt vallást gyakorolt, amiből kettőnek a papja is lett. Miután ennyi vallást ismer behatóan, másként, mint ateistaként nem is végezhette.”

Az első zsidó egyetemi oktató

Okkal merülhet fel bennünk a kérdés, hogy ha akkora hírességnek számított Londonban, miért jött vissza Vámbéry Magyarországra? Beszámolói arra engednek következtetni, hogy amint a keleti világ sztyeppéin és sivatagjaiban, úgy a nyugat-európai szalonokban sem talált otthont a tudós: „Ázsia közepéből, vagyis a régi műveltség és a szörnyű barbárság egyik szélsőségéből, beleestem a nyugati és új műveltség másik szélsőségébe. […] Kietlenül érintett, sőt egyenesen visszariasztott a tömegeknek az az örök sietsége, mohósága, versenyfutása, az a kétségbeesett tusa és küzdelem a dicsőségért és gazdagságért…” – írta.

Itthon ő lett az első zsidó származású egyetemi oktató, noha érettségivel sem rendelkezett. Idős koráig tanított a világon az elsőként általa megalapított turkológiai tanszéken (az ELTE BTK Török Filológiai Tanszék elődje). 1889-1890-ben a szintén általa is alapított Magyar Földrajzi Társaság elnöki posztját töltötte be.

Bár Vámbéry egyike volt az utolsóknak, akik láthatták a még érintetlen Keletet, az ottaniak nyugati világtól elzárt életét, szíve mélyén megmaradt európainak, elsősorban magyarnak. Erős nemzeti érzelemre utal a máig megtalálható perszepoliszi Vámbéry graffiti, melyet Perzsiában vésett egy kőbe: „Vámbéry Á, 1862. Éljen a magyar!” Fodor Pál történész szerint szerette a hazáját, és az ország érdekeit tartotta szem előtt; nem is annyira kém volt, mint inkább tanácsadó: „Nagyon európai is volt, elkötelezett híve a liberális demokráciának. Európában a haladást látta, míg az iszlám területeken az elmaradottságot, és szorgalmazta, hogy kezdjék el modernizálni magukat, lépjenek az európai népek útjára, ezért támogatta elszántan Angliát. Azon dolgozott, hogy a britek tegyék be a lábukat Közép-Ázsiába és ne az oroszok, akiket végtelenül gyűlölt.”

Olvasson tovább: