Kereső toggle

Hollywood pesti ásza

Kertész Mihály, a filmbe öntött kaland mestere (1886–1962)

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A számos magyar között, akik az Álomgyárat felépítették, majd naggyá tették, ott volt Kertész Mihály is, a legendás Casablanca rendezője. Ha mást nem tett volna le az asztalra, mint ezt a filmet, már azzal is stabil helyet foglalna el a filmtörténet vaskos könyvében (adathordozóiban). Életútja, és különösen az, ahogy a talentumaival élt, tanulságos példája nemcsak a filmipart megalapozó amerikás magyaroknak, hanem a feltörekvő ifjak közül mindazoknak, akik hátrányból indulva kényszerülnek tehetségüket érvényre juttatni.

Ezt ma önmegvalósításnak hívják, ám a múlt századfordulón még egyáltalán nem tanfolyamokon árulták el, hogyan is kell sikeresnek lenni azzal, ami nekünk adatott, erre mindenkinek magának kellett rájönnie. A „boldog békeidők” derekán, a második ipari forradalmon túl, az első világháborún még innét – átmenetileg – nem volt kifejezett hátrány, ha az Osztrák–Magyar Monarchiában az embert Kaminer Manó néven anyakönyvezik; mégpedig valahol a pesti zsidó negyedben. Legalábbis ahhoz képest nem, ami a kezdődő században következett.

A későbbi nagynevű rendező apja galíciai zsidó, édesanyja erdélyi, szintén izraelita család sarja volt, ám az ő fiatalkori, vagány „pesti srác” énje abszolút a közismert rejtői figurákra emlékezteti az utókori szemlélőt. Kalandvágyban, világcsavargásban hasonló mentalitású lesz majd a haditudósító fotós, Robert Capa is, aki – egy kicsivel később – szintén Budapestről indulva szerzett világhírnevet.

Manó (nevét csak később, húszéves korában magyarosította) a színészettel a hagyományos módon, tehát a színház világában találkozott először. A Népszínházban előbb amolyan „rohangálós” segéderőként kezdte, akit a színészek trafikáruért, újságért ugrasztottak, majd segédszínész lett.

Alig tizennégy (!) éves, mikor otthonát hátrahagyva (erősen vélhető, hogy szülői engedély nélkül) beáll vándorcirkuszosnak, és bejárja Európát. Visszatérve Budapestre – immár Kertész Mihály néven – diplomázik a színiakadémián húszéves korában. Pár év színészkedés után elkészíti első filmjét. Ne feledjük, még csak 1912-t írtunk ekkor, a mozifilm pedig az akkori Magyarországon nagyobb ritkaságnak számíthatott, mint az éppen áramot tankoló elektromos autó a mai Budapesten.

Az ifjú tehetség a következő évben Dániába utazik, hogy a vadonatúj mesterség, a filmkészítés minden apró részletét Európa akkori „Hollywoodjában” tanulja meg. Koppenhágában is alulról kezd, ám pár hónap alatt statisztából filmfőszereplővé növi ki magát – a Titanic drámájának legelső feldolgozásában. Mindeközben a filmkészítés elengedhetetlen alapvetését, a vágást is elsajátítja. Visszatérve Magyarországra már aktív filmrendezőként „gyártja” egymás után a (8-10 perces) filmeket, főként Kolozsvárott és az olyan környékbeli szép tájakon forgat, mint a Tordai-hasadék. E vidék a születő magyar filmgyártás bölcsőjének, mi több, az európai filmezés egyik centrumának is bátran nevezhető – egészen 1920-ig. Egy jellegzetes, akkori magyar filmműfajban szerez mind biztosabb rutint a fiatal Kertész, ez pedig az „irodalmi film”, vagyis a többnyire jól ismert magyar irodalmi művek megfilmesítése. Ezek közül kettőt is érdemes kiemelnünk. Az akkori magyar sztárszínészek közül többek részvételével készült Bánk bán filmes változatában már a kortársaknak is feltűnnek Kertész újszerű megoldásai az alkotás folyamatában. Sajnos ez a film, meg a többi is, később mind eltűnt vagy megsemmisült, ezért volt nagy szenzáció, mikor pár éve egy New York-i pincében porosodva megtalálták a szintén Kertész rendezésében készült A tanonc című alkotását, ami azért is filmtörténeti jelentőségű kincs, mert az egyetlen mozgóképfelvétel, ami a legendás Jászai Mari színészetét megörökíti.

A nagy háború a kolozsvári filmes idillnek is véget vet. Kertész a vörösterror és a trianoni határmódosítások után máris Bécsben találja magát, ahol éveken át sikeres filmeket rendez. Itteni munkáira figyel fel a már akkor is patinás Warner Brothers filmcég egyik alapítója, Jack Warner, akinek az ajánlata a magyar tehetséget az Egyesült Államokba szólítja. A rendező az évek során felhalmozott szakmai tapasztalatait igen jól vegyíti az új környezet támasztotta igényekkel, és az elhíresült amerikai szlogent (itt cipőpucolóból hamar lehet milliomos) kis túlzással beteljesítve a hollywoodi filmipar egyik meghatározó szereplőjévé növi ki magát. Egyike lesz azoknak a rendezőknek, akik tudatosan a széles közönséget célozzák meg munkáikkal. Ám sosem a minőség rovására, mert a vágyott sikert nem összecsapott, kommersz megoldásokkal – vagyis könnyen és gyorsan – akarták besöpörni.

A harmincas években már legendássá vált Kertész Mihály, vagyis immár „Michael Curtiz” maximalizmusa. Volt olyan év, amikor négy filmben is ott volt a neve a stáblistán, természetesen mint rendező. Az új technikákra épp olyan nyitott volt, mint a számára kezdetben idegen műfajokra: az elsők között alkalmazott színes technikát filmjeiben, és az egyik első musicalt (Mammy) is ő készítette el. Viszont az angol nyelvet egész amerikai élete során sem sikerült oly szinten elsajátítania, hogy a színészeknek és a műszakiaknak adott utasításai egy-egy „sajátosan” ejtett szó miatt ne nyerjenek időnként a szándékától erősen eltérő, esetenként meglehetősen vicces értelmet.

Tehetsége és kalandvágya (e kettő együtt!) tette alkalmassá arra is, hogy folyamatosan különböző filmtípusokban próbálja ki magát. Rendezett kalózfilmet (Blood kapitány), angol gyarmaton játszódó drámát civilizációs ütközésekről (A könnyűlovasság támadása), klasszikus gengszterfilmet (Mocskos arcú angyalok), de feldolgozott történelmi legendát is (Robin Hood). Ez utóbbi alkotása a mából nézve kissé komikus, zöld harisnyás, hetyke bajszos Errol Flynnről lett híres, aki a saját korában hősiesnek tűnő megjelenése miatt Kertész több filmjében is főszerepet kapott.

A jóval összetettebb jellemek megformálására is képes Humphrey Bogart is sokat köszönhetett a magyar rendezőnek. Igaz, Bogart jellegzetesen blazírt játékstílusa már korábbi Warner Bros-filmekben is feltűnt, és szinte a cég márkajegyévé vált, mégis, ahogyan az utókor máig emlékszik az amerikai színészre, és amiből máig tartó legendája kinőtt, az javarészt az egész mozitörténet egyik leghíresebb filmjében játszott szerepének köszönhető. Természetesen a Casablancáról beszélünk. A marokkói városban, Casablancában a németeket kiszolgáló francia csatlóskormány próbál halászni a zavarosban, hisz a kikötőváros egyfajta átjáróháza a kémeknek, náci ügynököknek, kalandoroknak és az elnyomással küzdő sok nemzetiséget képviselő hazafiaknak. Az igen vegyes összetételű csoport Rick (Bogart) bárjában múlatja az időt, aki már az egész világhelyzetből rég kiábrándult, folytonosan whiskyt szürcsölő alak. Ám a film végére mégis éppen ő képes felülemelkedni önös érdekein, és segít megmenekülni egykori szerelmének, méghozzá annak férjével, vagyis a nő (Ingrid Bergman) első és igazi párjával együtt.

A film érthetően, de nem demagóg módon üzent saját korának, hiszen hőse a fásult közönyből az aktív cselekvéshez jut el. Mégpedig 1942-ben, amikor a valódi életben a náci birodalom hatalma csúcsán állt, és még nem talált legyőzőre. Nem várt ingyen reklámot biztosított a produkciónak, hogy az első magas szintű angolszász náciellenes csúcskonferenciát a következő év elején éppen ebben az észak-afrikai városban rendezték: mintha a valós történelem a fiktívet másolta volna…

A film három korábbi jelölés után végre Kertésznek is kézbe adta a közismert szobrocskát, s a film ezen kívül még két további Oscar-díjat is nyert. Jóval nagyobb, és máig töretlen a történet utóhatása. Híres mondatait más filmekben szállóigeként idézik, a szereposztásban több magyar nevű szereplőt találunk, a tévék műsorkínálatában pedig újra és újra ott van. Sőt, szeptember végétől új, pontosabb szinkronnal megint megtekinthető a hazai mozikban is, ami egészen egyedülállónak mondható. Így tehát Kertésznek sikerült az, ami a mai film- és médiadömpingben egyre kevesebbeknek: alkotása háromnegyed évszázad után is beszédtéma, és az embereket képes bevinni a mozikba.

1962-ben Hollywoodban hunyt el az Álomgyár legendás magyar építője.

Olvasson tovább: