Kereső toggle

„A magyar embör legjobb barátja”

150 éve született Tömörkény István

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A magyar tárca- és novellairodalom egyik kiemelkedő alakja, akinél a novella – sok magyar íróval ellentétben – nem melléktermék, hanem elsődleges műfaj. Irományaiban elsőként szakított a parasztromantikával, mégis csodálatosak a képei: olykor szívszorítóak, máskor humorosak, ugyanakkor ízes a nyelvhasználata, páratlan a stílusa. Nem politizáló író, de szempontjai szociálisak: élvezetesen mondja el az élet nagy igazságait. Bár gazdag életutat hagyott maga mögött, nevét mintha feledné korunk: ritkán találkozhatunk műveivel a könyvesboltok polcain, pedig azok oly kivételesek. Igaz, sokat idézték és adták ki újra műveit, ám igazán megérteni őt csak keveseknek adatott meg. Írói öröksége meghatározó kincse a 20. századi magyar irodalomnak.

A ceglédi vasútállomáson látta meg a napvilágot – ahol apja vendéglőt bérelt – 1866. december 21-én, Steingassner István néven. Édesapja az osztrák származású Steingassner József, édesanyja pedig Ströbl Mária volt. István a hat gyermek közül a legkisebb volt a sorban. Élménydús gyermekkora volt a resti környékén, majd tanulmányait a szegedi piaristáknál kezdte, és a makói református gimnáziumban folytatta. Tizenhat évesen munka után kellett néznie, mert a család – miután kezességet vállalt egy eladósodott rokonért – anyagilag tönkrement. 1882-ben gyógyszerészgyakornok lett, és elvégezte az okleveles gyógyszerész tanfolyamot. Szegeden, később pedig Kisteleken dolgozott patikusként.

Patikusból újságíró

Hivatásával azonban nehezen barátkozott meg irodalmi beállítottsága miatt. Egyike volt „azoknak a magukba-vonuló suhancoknak, akikből okvetlenül pap lesz, vagy egyéb nagyon okos ember, mert mindig könyv van a kezükben”. Függetlenségre vágyott: rokoni segítséggel a Szegedi Híradóhoz szegődött újságírónak 1884-ben. 1886-tól már a lap állandó munkatársa. Ekkor változtatta vezetéknevét Tömörkényre, ugyanis a dualizmusbeli Magyarországon idegen névvel nem lehetett a közéletben részt venni, pláne publikálni. Bár munkája nem nyújtott biztos polgári megélhetést, írói tehetségének kibontakoztatására kiválóan alkalmas volt.

1888-ban behívták katonának, csakúgy, mint a többi nem kiváltságos helyzetben álló társadalmi csoportok tagjait: a parasztokat és a munkásokat. Három évig teljesített katonai szolgálatot a Balkánon, a Délvidéken és Bécsben. A Boszniában eltöltött évek egész életére, szemléletére, művészetére döntő hatással voltak: ott tudatosult benne, hogy a magyar nép nagy része milyen elnyomott életet él. Ő maga jómódú kispolgárságból indult, apja vidéki vendéglős volt – később

Tömörkény is egy kocsmáros lányát vette feleségül –, így éle-tét nem nehezítették meg súlyosabb anyagi gondok, de mindig is közel élt a szegény emberekhez. És persze mint újságírót is izgatta, hogyan élnek a kétkezi munkások. A katonaságnál összekerült a Szeged környéki földműves-, halász- és pásztorfiúkkal. Ott formálódott egyéni ízű művészete, ő maga pedig ott fejlődött a magyar novellairodalom egyik legnagyobb mesterévé.

Leszerelés után – noha megfordult a fejében, hogy Budapest felé veszi az irányt – mégis inkább visszatért Szegedre, immár ismert íróként. Első könyve a Szegedi parasztok és egyéb urak címmel jelent meg 1893-ban. Ezt követően a Jegenyék alatt című kötetét bocsátotta közre, amely nagy népszerűségnek örvendett és országos hírnevet szerzett számára. Ettől kezdve írásait gyakorta közölték a szegedi lapok. Sőt, Mikszáth az Országos Hírlap külső munkatársául szerződtette.

Később a Szegedi Híradónál jóval frissebb szellemiségű Szegedi Naplónál kezdett dolgozni, mint író, újságíró. Megkapta az Aradra távozó Gárdonyi helyét; cikkeit és novelláit „Hóeke Menyhért” vagy csak egyszerűen „Pista” jeligével írta. A Napló heti élclapmellékletében, a Hüvelyk Matyiban humoros karcolatokat, tréfákat is írt. 1899-ben remélte, hogy őt nevezik ki főszerkesztőnek – nem így történt. Ekkor Löw Immánuel, a szegedi tudós főrabbi javaslatára tisztviselő lett a Somogyi Károly Városi és Megyei Könyvtárnál.

1900–1903 között elvégezte a könyvtárosi, a természetrajzi, a néprajzi és a régészeti tanfolyamokat. A novellaíráson kívül ugyanis foglalkozott természetrajzzal, numizmatikával és helytörténettel is. Régészeti és néprajzi cikkeket is írt, több száz tájszót gyűjtött össze. Kezdeményezését a korszak is támogatta: a millennium óta a népi kultúrát egyre jobban becsülték. Reizner János halála után 1904-ben ő lett a könyvtár és a múzeum igazgatója élete végéig. Igazgatósága alatt szilárd alapot teremtett az intézmény számára, melyre utóda, Móra Ferenc építkezni tudott. Munkásságához köthető, többek között, a néprajzi gyűjtemény létrehozása.

A szegedi tanyavilág krónikása

A szociálisan igen érzékeny Tömörkény az egyéni hangjukat nehezen megtaláló írók közé tartozik. Irodalmi műfaja a novella és a karcolat, de próbálkozott regény- és drámaírással is. A modernitást üdvözölte ugyan, ám ugyanettől az erkölcsi értékek sérülését joggal féltette. Felfedezett egy addig ismeretlen világrészt: Szeged környékének és a Tisza vidékének elhagyatott, egyszerű sorban élő szegényparasztságát. Őket életmenetük, gondolkodásuk, nyelvük egységében ábrázolta, aprólékos stílusban, kis történetekben, gyakran groteszkbe hajló humorral. Mindezt megfűszerezte az adott réteg néprajzi értékeinek részletes leírásával, amelyből ugyan hiányzott az egyéni távlatosság, ám az erkölcsi értékek korántsem. A népiesség hangsúlyozása számára egyébként nem egy felvett sajátosság volt, hanem az élet maga: ő csak azt mondta, amit látott, és úgy mondta, ahogyan látta – ebben volt igazán erős.

Munkásságára racionális ideológiamentesség jellemző, írásaiban a naturalizmus és a muzeológia eszközeivel dolgozott. Novellái rövidek, tömörek, csattanóra épültek, ám ezeknek a csattanóknak különös drámai ereje van. Műveiben néhány szavas jellemzés után alakot öltenek a gyakran visszatérő szereplők: például Förgeteg János az olvasó személyes ismerőse lesz. A hangulatokkal mesterien játszik: vidáman induló történetből nyomasztó tragédia fejlődik, komoly helyzetek pedig váratlan fordulattal csapnak át komikumba. Gyakran jelenít meg különc alakokat, fura helyzeteket is: A szombatista című novella főszereplője például egy „szektásnak” tartott hívő története, aki vallásához híven nem fog fegyvert, de a fronton a legveszélyesebb helyzetekben is gondoskodik társai ellátásáról, végül életét áldozza főhadnagyáért.

Néha úgy tesz, mintha pongyolán fogalmazna, de hamar kiderül: ez is egy művészi fogás. Rendkívül tömören tud elmondani bonyolult történeteket is. Egyes műveiben megdöbbentő módon szembesíti az olvasót a szegény emberek mindennapi életével (Városvégi dolgok, Tanyák a hó alatt, Csősz halál, Valér a földbe megy).

Írásaiban hol emberek, hol állatok, vagy éppen a természet, a növényvilág a főszereplő. Részt vehetünk egy tanyai búcsún, megtudhatjuk miért olyan fontos a pusztai harangszó, kiderül, hogyan járnak a tanyai gyerekek iskolába, és egyéb érdekességek is felbukkannak műveiben. Soraiban érezhetjük a csöndes tanyai élet békéjét, miközben egy különleges zárt világot is megismerhetünk.

Egy másik műve, a Fecskék a háború miatt Boszniába küldött katonákról szól. A parasztlegényekből, iparosokból összetoborzott magyar haderő sorsát mutatja be, akikben egyre fokozódik az idő múlásával a honvágy a „szép Magyarország felé”. A „parasztapostolnak” is tartott író ebben az esetben is a mezőn lakó emberek egyszerű gondolkodását, tisztaságát akarta szemléltetni. Irodalmi életműve és néprajzi gyűjtése nem volt öncélú, a korabeli Szeged lényegét ragadta meg, s megmutatta azokat az embereket, akiknek hátán épült a palotás Szeged. Tömörkény valamennyi novellája önmagában kerek világ, de együtt mégis egységes körképet adnak arról a mélységről, amelyről a századfordulóig vagy nem beszéltek, vagy idillé hamisítottak.

„A nap elfogyadkozik”

1916-ban, amikor László fia az iskolából a frontra került, az aggódó apa maga is jelentkezett az ország szolgálatára: be akart vonulni mint régi boszniai negyvenhatos katona. Csakhogy Somogyi Szilveszter polgármester visszatartotta ettől a nemes szándékától, igaz csak nagy nehézségek árán…

1917-ben a szegedi tavasz utoljára borult virágba Tömörkény István számára. Hajadonfővel sétálgatott a csalóka napsütésben a Tisza-partján: megfázott, beteg lett, holott tovább végezte napi dolgait. Épp Arany János születésének 100. évfordulóján ünnepre készült a Dugonics Társaság. Tömörkény István mondott beszédet – lázas betegen. Mindössze 50 éves volt, amikor tüdőgyulladás következtében 1917. április 24-én végleg elfogytak napjai. Amikor Móricz Zsigmond hírét vette halálának, ezt írta róla a Nyugatban: „Elment a magyar embör legjobb barátja”.

 

Tömörkényről mondták

– „Sejtelme se volt róla, hogy Szeged kultúrpalotájának ő a legnagyobb raritása és akkora kincse, amekkora Budapest összes múzeumaiban nem található. És sohase gondolt arra, hogy a Kultúrpalota idegen látogatói szemében ő a legnagyobb áhítattal megnézett látnivaló. …világítani fog még akkor is, mikor a Kultúrpalota minden benne valóival és tartozékaival egyetemben rég omladék lesz.” (Móra Ferenc)
– „Tömörkény István több volt a művész-fotográfusnál… nagyon magyar s annyira szegedi, hogy az már szinte bosszantotta az embert… Hanem tárcaírónak alig tudok elképzelni magyarban különbet, az aprólékosságnak ilyen kivételes művészét. Néha-néha úgy fölmelegszik, mint egy igazi nagy költő, egy lírikus, s az embereket pedig mindig szereti. Olyan valaki, akihez el fognak járni iskolába, sokat tanulni, esetleg néha tökéletesebbre menendő nagyobbak is.” (Ady Endre)
– „Tömörkény minden parasztot megragadott, megfaragott, kikutatott, átszűrt, aranyát lecsapolta, s még gazdagabban eresztette tovább, mint kapta: jó szívéből jó szót vetve…” (Móricz Zsigmond)
– „…ha Mikszáth mikszáthul beszélteti alakjait, Tömörkény maga beszél a nép nyelvén, maga gondolkodik a nép örök gondolkozóformái szerint.” (Benedek Marcell)
– „Ki volt Tömörkény? A magyar Alföld költője volt. Petőfi volt, de prózában írt. Szegedi paraszt volt, de verset érzett, költeményt mondott. Nemzetünk kincse volt…”(Krúdy Gyula)

 

Tömörkény mondta

– Idő múltával az emlékekből lassan kipusztul minden keserűség, szomorú hangulat, s csak a jó dolgok maradnak meg.
– Az élet útján sok útonálló ólálkodik: hol szárazság, fakadó víz. Hol fagy, hol tűzveszedelem.
– Minél üzletibb a világ, annál hidegebb a benső élet.
– Az ember tudvalevőleg mindig igyekszik azon, hogy maga-magát bolondítsa, mert ezen önbolondítások képezik az életnek úgynevezett szép részleteit.
– A gondolat félénk madár, akkor röpdös az emberre, amikor akar, és leginkább csak az egyszerűséget, a csöndet és az elnémulást kedveli.

 

Olvasson tovább: