Kereső toggle

A reneszánsz ember

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Két medikus összefut a folyosón, az egyik lekéste Szentágothai előadását. – Milyen volt? – Hát milyen lett volna, fantasztikus! – Jó, de miről volt szó? – Valami rágóizmokról, de nem ez a lényeg! Szentágothai János neve az elmúlt fél évszázadban eggyé forrt az anatómiaoktatással, azonban, ahogy ez a kis anekdota kifejezi, ő műveltséget adott át, széles látókörével lenyűgözte hallgatóságát. Emellett óriási érdemeket szerzett az agykutatásban, s közéleti szerepet is vállalt.

Schimert Jánosnak nemcsak a befutott életpályája, hanem már családfája is illusztris. Szépapái, az erdélyi szász Schimert és a székely Lumnitzer együtt jártak a nagyszombati egyetem orvosi karára. Dédapja, Lumniczer Sándor a szabadságharc idején Görgey törzsorvosa volt, az anyai nagyapa, Antal Géza, a közép-európai urológia megalapítója, és az apa, Schimert Gusztáv úgyszintén orvos. Az orvosdinasztia ötödik generációjába születő öt fivér mind orvosi pályát választott. János 1912-ben született második gyermekként.

A fiúk neveltetése „bizarr keveréke a romantikusan zárkózott erdélyi szász világnak és a magyar lateinerek kissé dzsentrisen fűszerezett puritanizmusának”. Az apa megrögzött antiklerikális és rendkívül felvilágosult szabadegyház-vezető volt, a korán megözvegyült anyai nagymama pedig csatlakozott a protestáns megújulási mozgalomhoz, két lányát pietista szellemben nevelte. Az édesanya, Antal Margit katonás rendet tartott a fiúk között. „Nem a magatartásodat tartotta számon, hanem hogy a szívedben mi az indulat, a gondolatodnak és cselekedetednek mi a mozgatórugója.” A puritanizmus mellett az életigenlés, a természet szeretete, a fizikai munka tisztelete hatotta át a családi életet. Szentágothai visszaemlékezése szerint bámészkodó, rosszul olvasó és számoló, az álmok világában élő kisfiú volt. Gyenge iskolai teljesítménye és ügyetlensége miatt az otthon németül beszélő családban „Pechvogel”-nek nevezték (Pechmadár), ami magyar játszótársai szóhasználatában Pityuvá módosult, ami rajta is ragadt.

Az agykutatás felé – bár talán még tudtán kívül – elég hamar elköteleződött: kamaszkorában pocokvadászaton társai tiltakozása ellenére kitekerte egy pocok nyakát, hogy agysejtjeit mikroszkóppal megvizsgálhassa. „Előtted voltak azok a csodálatos sokágú idegsejtek és finom nyúlványaik összefonódásából keletkezett gyönyörű minták, amilyenekhez hasonlót egyetlen textilművész sem gondolhat ki” – írja.

A Birodalmi Német Gimnázium befejezése után az akkor még Pázmány Péter Tudományegyetem orvosi karára járt. Gyakornokként Lenhossék Mihály mellé került, és beleásta magát az idegrendszeri kutatásba. Huszonévesen olyan technikát dolgozott ki, melynek segítségével megállapítható, hogy az idegrost honnan jön és hol végződik, ez akkoriban hatalmas előrelépést jelentett. Korai munkái nem részesültek elismerésben, mert a ‘30-as években a neuronkoncepciót még sokan támadták, annyira szembement az addigi nézetekkel.

1938-ban vette feleségül Biberauer Alice-t, aki 56 éven át méltó társa és támasza volt.

1940-ben, mindössze huszonnyolc évesen egyetemi magántanári pozícióba került. Ugyanebben az évben változtatta meg nevét Schimertről Szentágothaira magyarsága jeléül. A második világháború végén amerikai hadifogságba került, ahol precíz anatómiatudásával olyan műtétekbe is besegített, amelyeket a sebészek nem mertek vállalni. Ennek és anyanyelvi szintű német és angol nyelvtudásának köszönhetően a Bad Salzschlirfbe telepített honvédkórház vezetője lett.

Privát kis paradicsom

A háború után már Pécsre tért vissza. Itt kapta meg az anatómia tanszéket, ahol egyetlen fiatal orvos és néhány medikus lettek a munkatársai. Jól jellemzi ezt az állapotot, hogy bár ő maga ekkor mindössze 34 éves, munkatársai „az Öreg”-nek szólították. Lakása nem lévén, gyakorlatilag az intézetben élt feleségével és akkor még két kislányával. „Kialakult az a különös, »kegyelmi állapot«-szerű atmoszféra, amely akkor intézetünket jellemezte. Mintegy 300 négyzetméteren éltünk egy gubancban. Alice, a Svájcból visszatért gyerekek, tanítványok, takarítóasszonyok, fűtők, boncmesterek pár laboratóriumban és a dolgozószobámban, ahol az intézet egyetlen kutatómikroszkópjánál nonstop ült valaki.” Ezalatt Rákosi uralkodott „odakint”, időnként megjelentek a fekete autók, de az intézet mégis egy békés sziget tudott lenni azoknak köszönhetően, akik a párt felé elsimították a bajos ügyeket, no és persze a kikezdhetetlen tudományos eredmények miatt. 1950-ben kapott Kossuth-díjából aztán lakásra is futotta, ‘51-ben pedig megszületett harmadik kislánya. (Lányai mind orvosi pályára léptek.)

Szinte minden hajdani tanítványa megemlékezik a vasárnapi mecseki sétákról. A professzor szombaton bejelentette, hogy másnap kirándulni megy a Mecsekbe, és lehet hozzá csatlakozni, így a munkahelyi kis csapat a szabadidejét is mesterével töltötte, aki kifogyhatatlan volt a mondanivalóból – legyen az irodalom, gombászás vagy politika –, időnként pedig előkapta az akvarellkészletét, és megörökítette a tájat.

A pécsi munkacsoport kutatásai az idegtudomány több területét lefedték (neuroanatómia, neuroembriológia, neuroendokrinológia),  Szentágothai tanítványai is jelentős eredményeket értek el ezeken a területeken, nem egy közülük később egyetemi tanár lett, és sokuk intézetvezető professzorrá vált.

A kutatás mellett az oktatás is kiemelt szerepet kapott az életében. Anekdotákkal, irodalmi-filozófiai vonatkozásokkal tűzdelt előadásain a lépcsőkön is ültek.

„A Funkcionális anatómiában minden benne van, amit a szigorlaton kérdezni fogok”– szokta mondani, ha elkalandozott. A mára már klasszikusnak számító háromkötetes Funkcionális anatómia című tankönyvsorozat merőben új látásmódot képviselt. Szentágothai nemcsak leírta, hogy egy-egy szerv hogyan néz ki, hanem nagy hangsúlyt helyezett a működésükre. Az ő nevéhez kapcsolódik az Anatómiai atlasz is, melynek megszületése Szentágothai hihetetlen előrelátását tükrözi: 1946-ban egy ismerőse megkérdezte, mibe fektesse megtakarított pénzét. Szentágothai látva, hogy Magyarország szovjet érdekszférába fog tartozni, s az addig használt német kiadású atlaszok nem lesznek majd kaphatók az országban, felvetette, hogy rajzoljanak egy sajátot, amelynek majd egész Kelet-Közép-Európa piaca lehet. Az atlasz 32 nyelven és közel száz kiadásban jelent meg 1951 óta.

Hit és tudomány

A pécsi évek alatt feleségével bibliaórákat tartottak otthonukban, ami abban az időben nem volt teljesen veszélytelen, de Szentágothai professzor nyíltan is vállalta hitét. Egy konferencián az előadása után megkérdezték tőle: „Miként tudja összeegyeztetni a keresztény hitét tudományos kutatásainak eredményeivel? Hisz a feltámadásban?” A válasz így hangzott:

„Kedves barátom, hiszek az apostoli hitvallás minden szavában. Hiszek a mindenható Istenben. És ha Isten mindenható, akkor nincsen semmi okom arra, hogy kétségbe vonjam, hogy Neki megvan a hatalma engem feltámasztani, olyan formában, amit Ő megfelelőnek tart.”

Élénken küzdött a tudomány és a hit szembeállítása ellen. Úgy tartotta, hogy míg a tudomány újabb és újabb kérdésekre válaszol, a teremtett világ és emberi létünk értelmét csak Istenben találhatjuk meg. Egy írásában kifejti: „az istenhitemnek az egyik legerősebb oszlopa és támasza az a csodálatom, hogy a világ, az élő természet milyen csodálatos berendezkedésű, milyen hajszálpontosan illeszkednek össze. (…) Ez a csodálatos harmónia és szépség, amilyennek én a teremtett világot látom, énbennem azt a gondolatot ébreszti, hogy ez nyilvánvalóan nem jöhetett létre magától vagy véletlenül, hanem emögött egy Teremtő gondolata, egy Teremtő akarata kell legyen.”

1956 után

„Több értelmiségit akasztottak fel az enyéimnél kisebb bűnökért” – utal Szentágothai a megtorlások éveire és arra, hogy ő maga enyhén megúszta: pár évig nem mehetett külföldre és írásbeli megrovásban részesült. Amikor a határok megnyíltak számára, a professzort és egész stábját tárt karokkal várták Nyugaton, ő azonban itt maradt.  „Áldjon vagy verjen sors keze, ezzel tartoztam önmagamnak, családom történetének és ennek a népnek.”

Ezután viszont bejárta a világot, beért a nemzetközi elismerés. Jelzi ezt az is, hogy egyszerre tiszteletbeli tagja az amerikai és a szovjet tudományos akadémiának. 1963-ban a Budapesti Orvostudományi Egyetem Anatómiai Intézetének az igazgatója lett.

A hatvanas években jelentették meg egy ausztrál és egy japán kutatóval közösen A kisagy mint neuronális gép című könyvet, majd figyelme egyre inkább az agykéregre terelődött. A kéreg működési elvének felismerésével és számítógépes szimulálásával Szentágothai és munkatársai az agyműködés legmodernebb neuronhálózati szemléletét dolgozták ki, új lendületet és irányt adva az agykutatásnak.

Pályája vége felé az agy és az elme kapcsolata foglalkoztatta.

Véleménye szerint az agyon belül, bár adott egy bizonyos huzalozás, a kapcsolatok önszerveződő módon is létrejönnek, így agyunk nem puszta számítógép. „A világegyetem legcsodálatosabb terméke, az emberi agy egy információs világrendszer hordozója: tudatunk és mindaz, ami benne rejlik, nyelvünk, művészetünk, elméleteink, tudományunk, mind-mind működő agyi struktúrák által hordozott információs rendszer. Ha ezt az információelméletet a modern fizikai világkép ismeretében végiggondoljuk, nyilvánvaló, hogy elvileg nem lehetünk determináltak, nem vagyunk a véletlen és az előző peremfeltételek vak játékszerei, hanem szabad akaratúak és tetteinkért felelősek a legszigorúbb természettudományi világkép szerint is.”

Csaták és csalódások

A Magyar Tudományos Akadémia 1967-ben választotta rendes tagjává, 1976-tól a szervezet elnöke volt. „Szívesen csinálnám, ülnék ezen a Dózsa-trónon, ha sikerülne csak valamicskét is javítani tudományos közéletünk számos baján” – írja. Ekkoriban a politikai vezetés gyakran kikérte az akadémia véleményét, aztán legfeljebb semmibe vette azt. Egy alkalommal Szentágothai nyíltan kritizálta a vezetés demográfiai politikáját, amely az elviselhetetlenül magas abortuszszámhoz, a várható élettartam folyamatos csökkenéséhez vezetett. A másik éles vita a bős–nagymarosi vízlépcső kapcsán alakult ki, aminek lezárásául közölték vele, hogy a vízlépcső megépítése nem szakmai, hanem politikai ügy, ne avatkozzék bele. Ezek a csaták is hozzájárulhattak ahhoz, hogy ezekben az években átesett egy szívinfarktuson. Végül 1985-ig ült a „Dózsa-trónon”, s azt hitte, ezzel megszabadult a közélettől, de nem így történt. Teljesen véletlenül meglátta saját nevét egy képviselő-választási hirdetményen. Első gondolata az volt, visszautasítja a jelölést, hiszen vele ezt senki nem egyeztette. Ekkor eszébe jutottak Pál apostol szavai: „Aki pedig valami jót tehetne, de nem teszi, bűne az annak”, így tagja lett a rendszerváltás előtti utolsó választmánynak.

A fordulat évében az MDF színeiben indult, és töltötte ki az 1990–94-es rendszerváltó ciklust, de mélyen csalódott. A kommunizmus nyomasztó légköréből kiszabadulva a szélsőséges liberalizmus és a hamis nacionalizmus egyszerre támadt fel, a magyar termékek helyett beáramlott a sok külföldi silányság, ebül szerzett vagyonukkal pedig új szerencselovagok indultak a vállalkozói pályán. „Tudom, hogy minden más, gondolkodásra képes értelmiségi, pláne az, akinek külföldi világlátása van, ugyanúgy gyötrődik ezek láttán” – írta visszaemlékezésében, s közéleti szerepvállalását lezárta. Nem úgy a tudományosat. Bár a szíve miatt só-, cukor-, nikotin- és alkoholmentes életformát folytatott, az állandó jövés-menés megterhelte szervezetét. Egy szeptemberi reggelen szokása szerint korán felkelt, és íróasztalánál dolgozott két órát. Ezt követően kávéval ébresztette feleségét, majd átölelte és meghalt. Alighanem betöltötte célkitűzését: „jó agykutatónak, a 20. század végi értelemben kultúrembernek és a történelmi körülményeink között tisztességesnek, de mindenekfelett kereszténynek maradni”. 82 évesen távozott.

 

Anekdoták az „öregről”

Szentágothait többször felterjesztették Nobel-díjra, de sosem kapta meg. Tanítványa, Hámori József akadémikus egy alkalommal megkérdezte a Nobel-bizottság titkárát:
– Szentágothai miért nem kapott Nobel-díjat?
– Tudod, annyi mindennel foglalkozott, és mindegyik külön-külön is Nobel-díjat érdemelne, de a Nobel-bizottság azt szereti, ha valaki egyvalamiben nagyot alkot.
Évekkel később Hámori megint összefutott a titkárral:
– Te, és Selye? Ő miért nem kapott Nobel-díjat?
– Túlságosan egy dologgal foglalkozott.
***
A sztálini érában kötelező volt oktatni és dicsőíteni a szovjet tudományos eredményeket, még ha azok teljes tévutat képviseltek is. Szentágothai ezt nyíltan megtagadta, nevetve hirdette: „Intézetünk nem rés, hanem bástya a nyugati tudomány frontján.”
***
Az unalmas parlamenti üléseken a közel nyolcvanéves Szentágothai időnként elbóbiskolt, amit persze a tévé kamerái is megörökítettek. Barátja figyelmeztette:
– Te, Pityu bácsi, időnként elszundikálsz.
Mire ő kikérte magának:
– Én nem szundikálok, én alszom.

Olvasson tovább: