Kereső toggle

A szellem arisztokráciája

Veres Pálné és a magyar nők egyenjogúsága

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Alig néhány héttel Veres Pálné halála után, azaz éppen 120 éve, Wlassics Gyula közoktatásügyi miniszter a király jóváhagyásával az egyetemi oktatást is megnyitotta a nők előtt. Ehhez azonban a lányok polgári oktatását és a „felsőbb leányiskolai képzést” valakinek meg kellett alapítania. Ez a valaki nem más, mint Beniczky Hermin, aki asszonynevén írta be magát a történelembe.

Svéd származású anyai nagyapja, Sturmann Márton elkötelezett protestáns nemes volt, aki mély barátságot ápolt a kor nagyjaival. Újító és nyitott szelleme révén felismerte, hogy a vasból addig még senki nem csinált aranyat, és létrehozta az első magyar részvénytársaságot. Habár a nemes urak lekicsinylő véleménnyel voltak róla, az első részvényeket maga József nádor jegyezte. A társaság alapszabályát az alapító diktálta: „akcionárius lehet nemzetre és vallásra való tekintet nélkül minden tisztességes ember, izraelita felebarátainkat is beleértve”. Mély emberszeretete lépten-nyomon megnyilvánult. Szívén viselte az özvegyek és a szegény lányok sorsát is, így szalmakalapfonó gyárat hozott létre számukra. Leánya, Beniczkyné Sturmann Karolina – a későbbi Veres Pálné édesanyja – korának egyik legnagyobb műveltségű asszonyává vált, aki özvegységre jutva minden energiáját három lánya oktatására fordította. Annyira szeretett nevelni, hogy a béresek gyermekeit is maga köré gyűjtve írni, olvasni, számolni tanította őket. A lányok azonban hamar teljes árvaságra jutottak, édesanyjukat a kolerajárvány idején veszítették el, innentől nagyapjuk tótgyörki kastélyában nevelkedtek. A középső lány, Hermin tizenöt éves volt ekkor. Szinte mindenre nyitott volt, képezte magát földrajzból, történelemből, irodalomból, de a politika és a művészetek terén is komoly érdeklődést tanúsított.

Az élénkebb társasági élet céljából apai nagynénjük, Tihanyi grófné meghívására Pestre költözött a három grácia. Hermin itt találkozott későbbi férjével, Nógrád vármegye főjegyzőjével,

Veres Pállal is, akiről Mikszáth Kálmán a következőképp vallott: „Tiszta, önzetlen jellem, mint a kristály, s nemesen dobogó szív.” Házasságkötésüket követően a nógrádi Vanyarcon telepedtek le. Az ezt követő időszakban Veres Pálnét egyetlen lánya, Szilárda nevelése foglalta le. Nem szándékozott idegen szellemű külföldi nevelőkhöz vagy magánintézménybe adni gyermekét. Elsődleges célként a lányka mély érzéseinek és a mennyei dolgok iránti érdeklődésének kimunkálását nevezi meg. „Adjon nekem a Mindenható erőt, hogy őt jól nevelhessem, igen, e szent hivatásnak kell, hogy több időt áldozzak, kell, hogy magamnak ismereteket gyűjtsek, és azokat célszerűen alkalmazzam.” Kezdetben maga tanítja Szilárdát írni, olvasni, majd magyar, egyetemet végzett tanítókat fogad mellé, akiktől ő maga is rengeteget tanul. Finom, ám határozott fegyelmet tartott, melyet jól jelez az az apró mozzanat, midőn lányának, engedetlensége miatt, magáznia kellett édesanyját. Ez olyan mértékben hatott Szilárda lelkére, hogy onnantól fogva mindig szót fogadott.

Időközben folyamatosan erősödött benne, hogy a nőnek alapos képzettségre van szüksége, hogy boldog legyen, s hogy másokat is boldogíthasson. „Mily áldásos volna az reánk, ha női kötelességeink végeztével szabad óráinkat tudományos képződésünkre fordítanónk.” S ez utóbbit sem öncéllal óhajtotta: „Minden alkalommal hatni kívánok gyermekem kedélyére és szellemi kiképzésére, férjem kedélyének finomítására, kinek oly sok nemesség és jóság van a lelkületében.”

A családot rendszeresen látogatták a magyar társasági élet kiválóságai. Akárki csak beszélt az asszonnyal, megjegyezte, hogy éles ésszel és kiváló érvelőképességgel rendelkezett. Egyik visszajáró és nagyra becsült vendégük, de mindenekelőtt legmélyebb barátjuk Madách Imre volt, aki 1862-ben Veres Pál születésének napján mutatta meg a házaspárnak Az ember tragédiája című költeményének kéziratát, amit Benicky Herminnek dedikált. Madách mint a nőkérdés költője és Veres Pálné mint a nőkérdés fennkölt szellemű apostola találtak egymásra. Madáchnak hajlama volt a cinizmusra, Veres Pálné azonban mindig arra törekedett, hogy habár az ember napsugárból és sárból van gyúrva – ahogy a nagy költő mondja –, inkább a napsugarak közé emelkedjen.

Az asszony nagyon sokszor mentette meg Madáchot a sárba süllyedéstől, és okunk van sejteni, hogy a költő halhatatlan művében Éva nemes tulajdonaiból sokat Veres Pálnéról mintázott. Éppen emiatt is volt meglepő, hogy 1864-ben akadémiai székfoglaló értekezésében a következőket állította: „A nő korábban fejlődik, de teljes férfiúi érettségre sohasem jut, könnyebben felfog és tanul, de teremtő géniusz hiányával az emberek irányadó szellemei közé nem emelkedik. Ő mindig csak a szenvedő, sohasem a beható elemet képviseli, s innen, míg a dilettantizmus legkedvesebb kontingensét szolgálja, a művészetet és tudományt előre nem viszi.” Veres Pálné válaszul megírta: „Nem a nők hibája az, hogy el vannak maradva, hogy kevesebbet tudnak, mint a férfiak, s tudományban és művészetben alárendeltebb szerepük van, hanem azé a rendszeré, mely neveltetésüket következetesen elhanyagolja, s különösen azé az általánosan elfogadott és vallott helytelen nézeté, mely kizárólag a férfit tekinti komoly tudományok elsajátítására és továbbfejlesztésére képesnek.” Madách utólag bevallotta, hogy tévedett, és ha előzőleg beszélt volna a levél írójával, székfoglalóját minden bizonnyal másképp írja meg.

Ezen epizód miatt azonban Veres Pálné kénytelen volt artikulálni gondolatait, melyek már régóta foglalkoztatták. Meg volt róla győződve, hogy nem maga a nő az oka annak, hogy a férfiak kevésre becsülik. „Az ugyan kétségtelen, hogy vannak hivatás ágak, oly körbe esők, melyek a nő neméhez nem illeszthetők; azonban számtalan foglalkozási módok, minő a tanítás, sokféle ipar és kereskedelem, magán pénzügyi vállalatok, posta, távirászat, gyógyszerészet, gyermek- és nőorvoslás stb., kétségkívül olyanok, hol a nő nem jő természet szabta hivatásával ellentétbe, és biztos önfenntartás mellett a köznek is hasznos szolgálatot tehet.” Először társas körökben, majd 1867-ben egy politikai napilap tárcájában terjesztette elő eszméit. A támogatók és az első értekezlet résztvevői ekkor még csak huszonketten voltak. Annak ellenére, hogy ez idő tájt az egész ország az új alkotmányos élet mámorában élt, és vajmi kevesen foglalkoztak a nőkérdéssel, egy évvel később az Országos Nőképző Egyesület alakuló közgyűlésén már kétszázan jelentek meg, ahol Veres Pálnét elnöknek, gróf Teleki Sándornét pedig alelnöknek választották meg. Az egyesület pecsétjén a „Haladjunk!” jelszó állt.

Az 1868-as közgyűlés egyik határozata kimondta, hogy kérvényt fogalmaznak meg az Országgyűléshez egy mintaiskola felállítását illetően. A legelőkelőbb körökből kilencezer nő támogatta aláírásával a kezdeményezést. Miután báró Eötvös József közoktatásért felelős miniszter nem szándékozott foglalkozni ügyükkel, a kor legtekintélyesebb politikusát, Deák Ferencet keresték fel indítványukkal, aki támogató szavakkal tette le kérvényüket a Tisztelt Ház elé. Talán először az országgyűlés életében, elhangzott az „Éljenek a nők!” felkiáltás, mellyel a tagok együttérzésüket és elismerésüket fejezték ki a nagy eszme úttörői iránt.

Veres Pálné nem csak kérelmet írt. Kutatásokat és kimutatásokat csatolt a leányoktatással kapcsolatban, illetve tantervet és tantárgylistát is készített. Sok helyütt lekicsinyléssel, gúnnyal fogadták és félreértették. Egy ízben Ballagi Mór királyi tanácsos megjegyezte, hogy úgy néz ki, kanállal akarják kimeríteni a tengert. Mire Veres Pálné azt felelte: „Ha nyáron a nap hevétől kimerülten egy fa árnyékában üdítő pihenést talál, vajon eszébe jut-e,  hogy milyen apró magból nőtt a fa?”

Hamar országos mozgalommá nőtte ki magát az egyesület, melyhez számtalan magas műveltségű és előkelő hölgy csatlakozott. Alapítványokat hoztak létre, bálokat, színházi előadásokat rendeztek, hogy a megálmodott intézményt megalapíthassák és fenntarthassák. Veres Pálné közhatóságokhoz, kaszinókhoz, takarékpénztárakhoz fordult anyagi támogatásért.

Mivel az iskola alapításával az országgyűlés késlekedett, először csak két tantermet béreltek az Ország úton (a mai Múzeum körút), s 1869. október 17-én megnyílt hazánk első magasabb képzést nyújtó nőnevelő intézete tizenkét tanulóval, melynek tantervét maga Veres Pálné készítette el. Férfi igazgatóra bízta a tanulmányok feletti őrködést, és egy női igazgatóra a lánykák nevelését. Híre külföldre is eljutott, több konferenciára is meghívták, ahol olyan nagy sikert aratott, hogy Németországban több iskola is átvett tantárgyakat saját tantervébe. Maga Erzsébet királyné háromszor is meglátogatta az intézményt. A tanári kar kiválasztásánál nem játszott szerepet az illető pedagógus vallási hovatartozása, így ez volt az első felekezet nélküli, ökumenikus iskola az országban. Nem csak a fővárosi lányokra volt gondja, már korábban is foglalkoztatta egy internátus létrehozása, ahol a vidékről érkező lányok is alapos képzettségben részesülhetnek. 1882-ben az intézet átköltözött az akkori Zöldfa utcába, ahol már tizenegy tanterem állt rendelkezésükre. Az 1890-es évek elejére a felsőbb leányiskolai képzést négy évfolyamossá alakították át, amivel lehetővé vált az intézetben a nevelőnői vagy a tanítónői oklevél megszerzése. Az 1896–97-es tanévtől gimnáziumi képzést is nyújtottak. Addig leányok csak magántanulóként készülhettek érettségire, de nem sok értelme volt, mert egyetemre úgysem mehettek tovább.

A gimnáziummá alakulást és az egyetemek lányok előtti megnyitását Veresné nem érhette meg. 1895. szeptember 28-án hunyt el, férje mellé helyezték örök nyugalomra a vanyarci temetőben. Nevét a hajdani lánygimnázium és annak utcája őrzi.

Olvasson tovább: