Kereső toggle

Kórház az ország szélén

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Dr. Sólya Kitti önkéntes orvosi munkát látott el a röszkei menekülttáborban. A Heteknek arról mesélt, hogyan látta ő a menekülttáborban eltöltött közel egy hetet. Mint mondja, nem örül az Európát elérő bevándorlási hullámnak, de a röszkei tábor lakóiban, bárhonnan is jöttek és bármilyen vallásúak is voltak, az elesett embert látta, akiken erejéhez mérten igyekezett segíteni.

Hogyan kell elképzelni pontosan a migránsok menekülttáborba érkezését?

– A határ átlépése után a sínek mentén gyalogolva a röszkei gyűjtőpontra érkeztek. A tábor egy nagy szántóföldön helyezkedett el, a röszkei határban. Szeptember 6-án, vasárnap este keresztény barátaim értesítettek, hogy erre a területre bevándorlók szállingóznak. Az ott lévő menekültek száma 20-30 közé volt tehető. Hétfőn jött a hír, hogy megsokszorozódott a menekültek száma. Egy kisebb keresztény csoport étellel, itallal, sátrakkal, takarókkal felszerelkezve kiment, hogy emberhez méltó körülményeket próbáljon teremteni az ott lévő menekültek számára. Ehhez az akcióhoz hívtak engem is. Akkor még fel sem merült bennem az orvosi segítségnyújtás lehetősége. Naplementekor a röszkei távolsági busszal érkeztem ki a menekülttáborba. Mindig volt bennem egy kép, hogy hogyan nézhet ki egy menekülttábor, de az a látvány, ami ott fogadott, semmihez sem fogható, teljesen ledöbbentett.

Ez a „tábor” spontán alakult ki?

– Igen, a kietlen szántóföld 24 óra alatt menekültek százai által „lakott” menekülttáborrá változott. Amikor megérkeztem, rögtön megláttam a már órák óta önkénteskedő barátaim közül egyet. Látva az arcomon lévő rémületet, rögtön nyugtatgatni kezdett, nincs mitől félnem, fegyelmezetten zajlanak a dolgok, a menekültek kedvesek, és nagy örömmel fogadják a segítséget. Szerettem volna csatlakozni a csapathoz, akik sátrakat állítottak fel, és takarókat osztogattak, de a barátnőm bemutatott egy arab származású magyar orvosnak, aki órák óta önkéntesen látta el az ellátásra szorultakat. Ő megörült, hogy én is orvos vagyok, és megkért, hogy álljak be a betegellátásba.

Hogy képzelhetjük el a betegek ellátását ilyen körülmények között?

– A szántóföldön napközben egy szervezet felállított egy kis sátrat, ami tulajdonképpen a mobil kórház volt. Dobozokban álltak benne a külföldi adományból származó gyógyszerek és kötszerek. Nagy öröm volt tapasztalni, hogy szinte minden órában megjelent egy külföldi csoport, és nagy tételben nyújtották át a gyógyszereket. Rengeteg lázcsillapítót, fájdalomcsillapítót, meghűlés elleni gyógyszert, antibiotikumokat és elsősegélynyújtásra alkalmas kötszereket és eszközöket hoztak. Az orvosi sátorba érkezésemkor a már említett orvoson kívül még három önkéntes doktornő látta el a betegeket. Bekapcsolódtam a munkába. A betegek folyamatosan jöttek. A körülményekhez képest a tőlünk telhető legjobbat próbáltuk nyújtani. Miután beesteledett, csak ketten maradtunk orvosok az egész táborban, mert a kollégáknak másnap a munkahelyükön is helyt kellett állniuk.

Milyen volt a pusztában töltött éjszaka?

– Megpróbáltunk hálózsákban aludni az éjszaka folyamán, de annyira fáztam, hogy nem tudtam elaludni. Nagyon emlékezetes, drámai pillanatokat éltünk meg. Az éjszaka folyamán külföldi segítők raktak tüzet az orvosi sátor előtt. A köré gyűltünk mi orvosok, aztán néhány menekült, főként kisgyerekek és néhány rendőr. Számomra ez volt a táborban töltött idő legmeghatóbb élménye, amikor orvosok, rendőrök és menekültek próbáltunk melegedni a tűz körül. Ezekben a pillanatokban fogtam fel, hogy mi is történik körülöttem valójában. A tűz körül volt olyan gyerek, akinek nem volt zoknija, pulóvere. Adtunk nekik takarót, és a kezükbe nyomtuk a külföldi önkéntesek által hozott Milka csokit. Nagy mosollyal fejezték ki hálájukat. A tűz körül melegedő néhány rendőr nagyon kedves volt velünk is és a menekültekkel is. Utóbbiakkal angolul beszélgettünk, amibe bekapcsolódtak a rendőrök is, mert beszéltek angolul.

Ekkor körülbelül mennyien voltak a táborban?

– Ezt nagyon nehéz megítélni, becslésem szerint körülbelül 300 ember tartózkodott akkor a táborban.

Milyenek voltak az időjárási viszonyok?

– Kint a határban hajnalban körülbelül 4 fok lehetett. Két pulóverben, kabátban és takaróval a hátamon vacogtam. El nem tudom képzelni, hogy mennyire fázhattak azok, akiken még ennyi ruha sem volt. Szerdán hazautaztam, és mire csütörtök délután visszaértem, az esőzések miatt a szántóföld sártengerré változott. Ekkor egy magyar egészségügyi szervezet felhúzott egy mobilsátrat, amiben új önkéntes orvosok, illetve a szervezet orvosai több felszereléssel és gyógyszerrel jobb ellátást tudtak biztosítani. Nagy példa a munkájuk előttem, sajnálom, hogy nem tudtam huzamosabb ideig a táborban maradni. Érkeztek önkéntes orvosok a környező országokból is. Nagyon jól együtt tudtunk működni a betegellátásban. A táborban lakó menekültek persze teljesen lecserélődtek addigra. A hétfő-keddi csapatot elszállították a Hangárba, illetve más menekülttáborokba, ahol tudomásom szerint sor került a regisztrációjukra.

Az esős napon volt, hogy nem betegséggel hoztak hozzánk kisgyereket, hanem azzal, hogy a testét borító ruha át volt ázva. Rögtön levettük az átázott ruháját. A gyerek sírt, a szája el volt kékülve, át volt fagyva. A segítők rögtön hozták a tiszta ruhákat. Ilyen esetből volt több is. Volt, hogy a szakadó esőben egy kukazsák alján csináltunk lyukat, és azt húztuk a gyerek testére esőkabát gyanánt.

Milyen egészségi állapotban érkeztek a betegek?

– Kimerült, legyengült, elfáradt volt szinte mindenki. Megviselte őket a több ezer kilométeres utazás, gyaloglás és az éjszakai hidegek. Az orvosi sátorba behozott gyerekek többsége tüsszögött, piros, gyulladt volt a torka, és a meghűlés egyéb jeleit mutatták. A külföldi gyógyszercsomagoknak köszönhetően rögtön tudtunk nekik lázcsillapítót, fájdalomcsillapítót és köptetőt adni. De nemcsak a gyógyszerekre volt igény. Sokszor kellett nyúlni az elsősegélydobozba is. Jelentkezett egy kisgyerek csuklósérüléssel, egy másik kisfiút vérző lábbal hoztak be a sátorba, mert felhasította a talpát egy kő, mert nem volt cipője.

Probléma merült fel a krónikus betegek ellátásában: például nem volt inzulin a sátorban. Egy középkorú férfi, amikor bejött a sátorba, kórosan magas volt a vércukorszintje. Inzulin hiányában mentőt kellett hozzá hívni. Behoztak egy hölgyet, aki elájult a kimerültségtől, de annyira ki volt száradva, hogy a kollégák nem találták a vénáját az infúzió bekötéséhez.

A menekültek között a nagy megterheltség ellenére nem találkoztam olyannal, akin mentális probléma jelei lettek volna. Kivétel nélkül reálisan ismertették a panaszaikat.

Mennyire voltak bizalmatlanok?

– Az általam ellátott betegek egyáltalán nem voltak bizalmatlanok, nagyon hálásak voltak, és megköszönték a segítséget. A betegek többsége beszélt angolul, nem voltak kommunikációs problémák. Ha valaki csak arabul beszélt, azzal kézzel-lábbal kommunikáltunk. Ahogy én láttam, annyira kétségbeesettek voltak, hogy alig várták, hogy végre egészségügyi személyzet foglalkozzon velük.

Egyik éjszaka 5-6 idősebb férfi szólított meg a táborban. Idegesen kérdezték: „Where is Budapest?” vagyis: Hol van Budapest? Megmutattam nekik az irányt, és elmondtam, hogy nem tudom garantálni, hogy el fognak jutni ezen az úton oda, mivel voltak olyan időszakok, amikor az autópályát lezárták. Próbáltam rávenni őket arra, hogy maradjanak egy éjszakát a táborban, és másnap a buszok beviszik őket a legális gyűjtőhelyre, ahol tudnak regisztrálni. Látszott, hogy nem tudják, mit tegyenek, féltek a táborban maradni, mert a határon, a szerb oldalon olyan rémhír terjedt el, hogy a magyar táborokban megverik őket. Mondtam nekik, hogy nézzék meg az önkéntesek munkáját, itt kaphatnak ételt, italt, sátrat, orvosi ellátást, vegyék fontolóra a táborban maradást. Mivel azonban sietnem kellett vissza a mobil korházba, végül nem tudom, hogy döntöttek. De nagyon megköszönték, hogy segítséget akartam nyújtani, és hogy kedves voltam velük.

Volt e benned félelem a betegségekkel kapcsolatban?

– Az orvosi sátorban volt gumikesztyű és fertőtlenítőszer, és figyeltem arra, hogy használjam őket, amikor csak beteghez érek. Két olyan beteget láttam el, akiknél egyértelmű volt a rühesség. Miután hazaértem, beszereztem rühellenes szert, és a biztonság kedvéért lekezeltem magamat vele.

Mik voltak még azok a pillanatok, amik megmaradnak benned ezekről a napokról?

– A tűz körül melegedtünk a doktornővel, amikor karon kísérve hoztak egy hölgyet, nem viselt csadort, és könnyen észrevehető volt, hogy nadrágját az ülepénél vér öntötte el. Bekísértük a sátorba, a doktornő megvizsgálta, és megállapította, hogy vetélés történt. A hölgynek alhasi fájdalmai voltak, hozzá is kihívtuk a mentőket.

Milyen benyomásod alakult ki a menekültekről?

– Szerintem teljesen átlagos emberek, mint akárki közülünk, aki fél, fázik és sír, ha a gyerekét szenvedni látja. Amikor a barátaim osztogatták a sátrak között a banánt, csokoládét, senki nem kapkodta ki a kezükből. Csendben várták, hogy az ő kezükbe mikor jut egy. Nem állítom, hogy mindenki ilyen fegyelmezett volt, de a többség viselkedését nem tudom negatív jelzővel illetni. Az zavart, hogy a szemetet otthagyták és eldobálták a földünkön. De nem tudom, hogy én az ő helyzetükben mit tennék. Azért hadd tegyem hozzá, hogy nem örülök a bevándorlóhullámnak, de úgy érzem és gondolom, hogy ha már bejöttek az országunk területére, és lehetőségem van segíteni rajtuk, akkor tegyem meg.

Keresztény orvosként okozott-e benned belső konfliktust, hogy a menekültek nagyobb része muszlim?

– A menekültekről nem lehetett megállapítani, hogy milyen a vallási hovatartozásuk. Csak a csadort viselő asszonyokról tudtam egyértelműen, hogy az iszlám vallást képviselik. Mindenkiben a szenvedő embert láttam. Két fiútól kérdeztem csak meg, hogy milyen vallásúak, ők ketten pont keresztények voltak, és olyan országból menekültek, ahol a hitükért halál várt volna rájuk. Borzasztóan sajnáltam őket, belém hasított, hogy keresztényként ez még velem is megtörténhet.

Olvasson tovább: