Kereső toggle

Kinek higgyek?

Interjú Koltay Tibor főiskolai tanárral az információs túlterheltség veszélyeiről

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Ma sokkal több információ érhető el egy átlagember számára, mint eddig bármikor a történelem során. Logikusan azt gondolhatnánk, hogy ez automatikusan több tudást, jobb döntéseket eredményez. Ehhez képest egyre többet hallani arról, hogy ma már olyan mértékű információs túlterhelés alatt élünk, amire nem vagyunk felkészülve.

Egy tanulmány szerint az átlagos amerikai napi 12 órán át „fogyaszt” információt, összesen 34 gigabájt mennyiségben. Ennek a túlterhelésnek milyen következményei, veszélyei vannak?

– Az információs túlterhelésről nem tudunk eleget, ezért megismerése rendkívül küzdelmes, ráadásul maga a jelenség sokszor észrevétlen marad. Viszont akadályt, nehézséget jelent az üzleti életben, a tudományban és a hétköznapokban.

Ez hogyan nyilvánul meg?

– Manapság már nem az információ megkeresésének nehézsége vagy az információ hiánya jelent problémát, hanem az információbőség. Ráadásul, a technikai fejlődés a korábbinál gazdagabb és összetettebb információs környezet létrejöttét eredményezte. Ez pedig a választás kényszere elé állít bennünket. Egyúttal viszont az is igaz, hogy az információk elérésére korlátozott számú interfészt használunk: főként számítógépek, mobileszközök, könyvolvasók és más eszközök webböngészőit. Ennek az a hatása, hogy az információ nagymértékben elveszti a nyomtatott világban megszokott arculatát, különböző megjelenéseit (tankönyv, újság, kézírásos naplóbejegyzés, fénymásolat, folyóiratcikk stb.).

Az információs túlterhelés akkor lép fel, amikor a rendelkezésre álló információ mennyisége meghaladja korlátozott információfeldolgozási képességünket, amikor túl sok a rossz minőségű információ, ráadásul mindez frusztrál is. Ha ezt éljük át, akkor tudjuk kezelni, ha tisztában vagyunk vele, hogy a valós ok az információs túlterheltség. Erre nem az a megfelelő reakció, hogy elzárkózunk az információtól, vagy az időhiány okán félretesszük, majd utóbb sohasem dolgozzuk fel azt az információt, amely nem tűnik sürgősnek.

Ha szinte minden információ ennyire könnyen elérhető, nem okozhat olyan érzést, hogy ami nincs ott a találatok között, az nem is létezik, de legalábbis nem fontos?

– A Google-keresések során legtöbben csak az első találatokat nézik meg, a többit nem, tehát a legkisebb erőfeszítés elve érvényesül. Általában sokan azt az információt is elfogadják, amelyről tudják, hogy rossz minőségű, kevésbé megbízható, ha könnyen elérhető és egyszerűen használható.

A mai generációról hallottam azt a kijelentést, hogy „mindent tud, de semmit sem ért”. A szinte korlátlan tudás, adott esetben azt az érzetet is keltheti, hogy már nincs szükség elemző gondolkodásra, a dolgok értelmezésére?

– Az üzenetek túl nagy száma meghatározó, de nem kizárólagos okozója az információs túlterhelésnek. Amikor azonban információk sokféleségével kell szembenéznünk, nagy szerepet játszik a kritikai gondolkodás hiánya, amelyet a megfelelő szűrők mellőzése vagy ezek nem megfelelő használata mutat. Meggyőződésem, hogy az a leghelyesebb, ha nem nyugszunk bele az információval kapcsolatos igénytelenségbe, hanem megpróbáljuk azt közvetíteni, sőt példákkal bizonyítani, hogy megéri több figyelmet és energiát fordítani arra, hogy minél többen gyűjtsenek és használjanak fel értékes, hiteles és megbízható információkat. Ez a Robert Orben amerikai vígjátékírónak tulajdonított mondásban így fogalmazódik meg: „Okos vagy, ha csak a felét hiszed el annak, amit hallasz. Zseniális, ha tudod, melyik felét.”

Van már arra példa az oktatásban, hogy a tanulók ne csak az információ megszerzésének technikáit, hanem azok szelektálását, adott esetben kritikus feldolgozását is elsajátítsák?

– Ebben főként az iskolai könyvtárosok és könyvtárostanárok jeleskednek. Egyelőre túl kevés példát találunk rá, de egyértelmű előrelépést láthatunk. Más országokban is a könyvtárak az élharcosai annak a szemléletnek, amelyet az információs műveltség gyűjtőnévvel illetünk. Célja éppen az, hogy felhívja a figyelmet a kritikai készségek szükségességére. Sokszor a digitális írástudás is erről szól, amelyet azonban néha a számítógépek és az internet használatának készségeire szűkítenek le. Rokon terület a médiaműveltség, amely a tömegkommunikációból nyert információk kritikus kezelésére koncentrál, ideértve – fokozódó mértékben – az internetet. Az ezekkel kapcsolatos ismereteket idehaza is több helyen tanítják. Gyermekeinket pedig arra kell megtanítani, hogy szükségük van a válogatás képességére. Az igazi probléma lényege nem abban áll, hogy az interneten vagy a televízióból csak szemét áramlik felénk. A gond inkább az, hogy a minőség széles skáláján érkező, tehát a szeméttől az igazán értékesig tartó sávban érkeznek az üzenetek. Ezeknek az egymástól való elkülönítése (főként az internetes tartalmak esetében) nemcsak nehéz, hanem meglehetősen összetett feladat is. Mindez természetesen a felnőttekre is igaz.

 

Betűvetés billentyűvel

Európában is elindulni látszik a kézírás oktatását háttérbe szorító folyamat. Finnországban ugyanis 2016 őszétől egy tervezet szerint már nem kötelező a folyóírás oktatása az iskolákban, helyette a gyakorlatban sokkal inkább alkalmazott gépírást preferálják.
Az Egyesült Államok nagy részén már jó ideje mellőzik a hagyományos folyóírás tanítását és – a nyomtatott betűk mellett – itt is a billentyűzethasználatot oktatják.
A legszélsőségesebb vélemények szerint elég, ha a gyerekek a nevüket megtanulják leírni, minden másra ott a billentyűzet. Az ellenzők viszont azzal érvelnek, hogy a kézírás elsajátítása rendkívül fontos készségeket (finommotorikus mozgás, kéz–szem koordináció, koncentráció) fejleszt a gyerekekben, és arra vonatkozóan is vannak kutatási eredmények, hogy az előadásokon kézzel írt jegyzetekre jobban emlékszünk, mint a gépiekre.

Olvasson tovább: