Kereső toggle

A száguldó riporter

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A 20. század egyik legvitatottabb újságírója volt: több országból kitiltották ugyan kommunista világszemlélete miatt, más államokban viszont ünnepelve fogadták háború- és náciellenes tevékenységéért. Ám a modern oknyomozó újságírás első és egyik legnagyobb hatású alakjának leleplező riportjai – melyek olykor elhallgatott politikai bűnügyeket tártak nyilvánosság elé – mégis nagyban meghatározták századának politikai történéseit, érdekfeszítő, humoros írásai pedig ma is érdekes és egyben forrásértékű olvasmányok.

Egon Erwin Kisch 1885-ben, Prágában született egy németajkú zsidó családban, Hermann Kisch, textilkereskedő és felesége, Ernestine öt fia közül a másodikként. Születési neve Egon Kisch volt, az Erwin keresztnevet irodalmi álnévként vette fel később. Tizenhat éves korában elhunyt az édesapja, ettől kezdve édesanyja kezdte el támogatni. Így volt lehetősége Ausztria és Bajorország tájait bejárni, amiről útinaplót is készített. Hazatérve még abban az évben beiratkozott a prágai Műszaki Főiskolára, tanulmányait azonban már az első félév után megszakította, és a második félévben a német nyelvű Karl Ferdinand Egyetemen kezdett német irodalomtörténetet és középkori filozófiatörténetet hallgatni. A következő évben, 1904-ben megkezdte egyéves katonai szolgálatát a királyi és császári hadseregben, melynek nagy részét azonban fogdában töltötte. Magatartása miatt ugyanis felettesei anarchistának tartották, így a szolgálati idő letelte után nem a megszokott tartalékos tisztté való előléptetés várt rá, hanem tizedesként szerelt le. A katonai fogdában találkozott először az Osztrák– Magyar Monarchia rendszerét ellenző baloldali csoportosulásokkal, akik nagy hatást gyakoroltak rá. A hadseregtől való leszerelése után azonnal beiratkozott egy berlini magán újságíró-iskolába.

Az első irodalmi szárnypróbálgatásait még 1899–1900 fordulóján tette, amikor Erwin Kisch néven jelentette meg egy versét egy prágai újságban. Az álnévre az iskola szabályzata miatt volt szükség, amely tiltotta diákjainak a sajtóban való publikálást. Ettől kezdve ez a maga által választott keresztnév is szerepelt írásai alatt. Első verseskönyve 1905-ben jelent meg Drezdában édesanyja anyagi támogatásával. Egy évvel később megjelent második könyve, Kisch egyetlen elbeszéléseket és történeteket tartalmazó kötete. 1906-ban, szintén egy teljesített félév után publicisztikai tanulmányait is félbehagyta, és visszatért Prágába, ahol gyakornokként munkába állt a helyi napilapnál. Itt hat hetet töltött, majd a neves Bohemia kezdte el helyszíni tudósítóként foglalkoztatni, ahol a prágai eseményekről adott tájékoztatást olvasóinak. Ez volt Kisch ugródeszkája a későbbi kiemelkedő és a mai napig meghatározó újságírói és riporteri munkásságához. A fiatal Egonnak 1910-től már állandó rovata volt Prágai barangolás címen.

Gyakori vendégévé vált a fővárosi Fehér Nyúlhoz címzett vendéglőnek, a prágai bohémek legfontosabb találkozóhelyének, emellett a Montmartre éjszakai kávéháznak, ahol a fárasztó munkanapokat pihente ki. Az ezekben az években gyűjtött, időnként erőszakos és alvilági élményeiből, valamint a kávézókban hallott színes történetekből később könyvei is merítettek. Munkája során az éppen Prágában tartózkodó Thomas Alva Edisonnal is készített interjút.

A Bohemiánál kapott utolsó és egyben leghíresebb feladata volt Alfred Redl osztrák ezredes 1913-ban bekövetkezett öngyilkosságának feltárása. Kisch egy lakatos barátjával törte fel Redl prágai lakásán íróasztalának fiókjait, és az iratokból arra következtetett, hogy az ezredest a vezérkar kényszerítette öngyilkosságra az oroszok javára történő kémkedése miatt. A Monarchia a kompromittáló információkat nem engedte nyilvánosságra hozni, így Kisch a cenzúrát kijátszva egy pársoros cáfolatot jelentetett meg lapjában: „Helytelen lenne azt állítani, hogy Redl az Oroszország számára való kémkedés miatt követett el öngyilkosságot, egészen más irányban kell kutatni.” A cikk elérte a célját, az ügy nemcsak hogy széles nyilvánosságot kapott, de kirobbantotta az első világháború előtti időszak legnagyobb kémbotrányát is. 1924-ben megjelent könyvében kimerítő tájékoztatást ad olvasóinak az ügyben játszott szerepéről, kutatásának történetéről, ami még ismertebbé tette Kisch nevét.

A nem sokkal ezután kirobbant első világháborúban először a déli, majd a keleti fronton harcolt, ahol 1915-ben súlyosan meg is sérült. A háború alatt naplót vezetett, amit pár évvel később Ezt írd fel, Kisch! címmel ki is adtak. A katonák között több anarchista, valamint pacifista és demokrata nézetű fiatalt ismert meg, majd kapcsolatba került a Független Munkásifjúság Szövetségével is. Ettől kezdve illegális konferenciákon vett részt, majd csatlakozott a szintén földalatti Munkás- és Katonatanácshoz. 1918-ban minden jelentős megmozdulásban részt vett, ami elősegítette a Monarchia szétesését, így az Osztrák Köztársaság kikiáltásában is, 1919-ben pedig belépett az Osztrák Kommunista Pártba. Miután elmúlt a forradalmi célkitűzések, megmozdulások iránti lelkesedés, Kisch újra az írásnak szentelte magát, és inkább a lapok hasábjain foglalkozott politikai és szociális kérdésekkel. Nézetei és a kommunista párthoz való tartozása miatt Ausztriában bebörtönözték, nemkívánatos személlyé nyilvánították, és kiutasították az országból. Berlinben telepedett le, ahol a baloldali német sajtónak dolgozott, de az évek során elkészítette a klasszikus zsurnalizmus 400 éves történetét feldolgozó antológiáját is. Riportjai során a húszas években beutazta a fél világot, járt többek között a Szovjetunióban, Algériában, Tunéziában, az USA-ban és Kínában is. Külföldi útjairól készített riportjaiból összeállított kötetének A száguldó riporter címet adta, innen ragadt rá a becenév. 1923-ban meglátogatta Maxim Gorkijt, 1925-ben belépett a Német Kommunista Pártba. A Szovjetunióban szerzett tapasztalatairól két kötetet is írt.

Miután visszatért Berlinbe, egy nappal a Reichstag felgyújtása után az eset miatt nyomozó Kischt elfogták, és bebörtönözték hazaárulásban való részvétel gyanújával. A csehszlovák követség közbenjárására tíz nap múlva kiengedték, de Németországból kiutasították. Az újságíró azonnal a nemzetiszocializmus elleni harcba fogott. Prágába költözött, majd Párizsba emigrált, ahol az antifasiszta munkáskongresszuson tartott beszédet, náciellenes röplapokat terjesztett, később hatéves mexikói tartózkodása alatt antifasiszta újságot is szerkesztett. 1934-ben Ausztráliába utazott, hogy egy háborúellenes konferencián vegyen részt. Már az országba érkezése is nagy visszhangot váltott ki, ugyanis Kischt, bár érvényes vízuma volt, kommunista nézetei miatt nem engedték az országba. Amikor Melbourne kikötőjéből éppen indult volna vele vissza a hajó, az utolsó pillanatban a hajó korlátjáról, mintegy hat méter magasból a rakpartra ugrott, és eltörte a lábát. Visszavitték a hajóra, és Sydneyben állították bíróság elé, ahol illegális határátlépésért három hónapos kényszermunkára ítélték, amit óvadék ellenében nem kellett teljesítenie. Eddigre már nagy nyilvánosságot és figyelmet kapott Kisch ügye, és végül a közhangulat nyomására az országban maradhatott. Élményeit Íme Ausztrália című könyvében írta meg, amit magyarul is kiadtak (Szikra, 1948.).

1935-ben tért vissza Európába, és újra belevetette magát a náciellenes tevékenységbe. A spanyol polgárháború idején riporterként kilátogatott különböző frontszakaszokra, és katonákkal készített interjúkat, amiket a kisebb tudósítások is átvettek. 1938-ban feleségül vette Gisela Lynert, akit még 1919-ben ismert meg Bécsben. Franciaországban telepedtek le, és ott éltek 1939-ig.

A második világháború kirobbanásakor viszont a francia hatóságok politikailag bizonytalan státuszúnak minősítették, és házi őrizetbe vették egy Versailles melletti faluban. Innen repült a mexikói konzulátus segítségével Mexikóba. Egyebek mellett itt írta meg utolsó könyvét is, a Felfedezések Mexikóbant.

1946-ban tért vissza Prágába, ahol utolsó éveit töltötte. 1948. március 31-én, hatvankét évesen halt meg egy prágai klinikán agyvérzés következtében.

Több mint harminc könyvet írt, melyek sajátos cseh humorának köszönhetően nemcsak érdekfeszítőek és izgalmasak, hanem egyszersmind szórakoztatóak is. Legjobb kötetei magyarul is megjelentek, írásai ma is mintául szolgálnak a publicisztikát tanulók számára. Tiszteletére a Stern magazin létrehozta az Egon Erwin Kisch-díjat, amelyet 1977-től 2004-ig minden évben a legjobb újságírói munkáért ítéltek oda. 2005-től a díjat összevonták a Henri Nannen-díj Tudósító kategóriájával, de természetesen a díj értéke az újságírók számára ugyanaz maradt.

Olvasson tovább: