Kereső toggle

Aki már többször körüljárta a Földet

Czukor Zoltán, a Párizs–Colmar verseny egyetlen magyarja

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Két és fél nap alatt tette meg a 427 kilométeres Párizs– Colmar távot Czukor Zoltán távgyalogló, nehezített terepen. A patinás versenyt 1926 óta rendezik meg Franciaországban, ahol elismertsége a kerékpáros Tour de France népszerűségéhez hasonlítható. A magyar atléta évtizedek óta készült a megmérettetésre.

Ma, amikor a sarki boltba is autóval megyünk, hogyan jut eszébe valakinek, hogy „sportot űzzön” a gyaloglásból?

– Gyerekkorban kezdődött, akkor tetszett meg ez a fajta mozgás. Majd jöttek a megnyert bajnokságok, a magyar csúcs, három olimpia (Sydney, Athén, Peking) és az egyéb világversenyek. A sikerek, az élmények halmozódásával végül azt vettem észre, hogy 52 évesen is kihívást jelent számomra a „gyaloglás”. Beleragadtam, mint valami szurokba.

Mégis, két és fél nap alatt 427 km-t gyalogolni – ezt hallani is sokkoló.

– Tényleg jelentős távolságról van szó, és nem is lehet csak úgy, felkészületlenül beleugrani. Először a kisebb fajsúlyú versenyeken kell megszerezni a kvalifikációt, csak ezután lehet bekerülni a 25-30 fős válogatott keretbe. A Párizs–Colmar táv a legnagyobb megmérettetés a gyaloglásban: a világ leghosszabb és legkeményebb versenye. Amikor húszévesen arról álmodoztam, hogy egyszer majd én is részt veszek rajta, helyezésre akkor még gondolni sem mertem.

Hogy néz ki egy ilyen verseny?

– Egy 5 kilométeres, felvezető szakasszal kezdődik Párizs fő sugárútján, a Champs-Élysées-n, majd eljutunk egy 15 km-re fekvő kisvárosba. A rajt igazából innen indul, késő este, egy 200 km-es szakasszal.

A távot egy adott időkereten belül kell megtenni, mert ha az ember kicsúszik belőle, kizárják a folytatásból. Én már kétszer is indultam az előző években, és csak hajnali fél ötre sikerült beérnem az ellenőrzőponthoz, idén viszont már éjfél után néhány perccel sikerült teljesítenem a távot. Megkaptam az etap-győzteseknek járó sárga trikót, s kétórás pihenő után jött a 165 km-es szakasz, amely az ásványvizeiről nevezetes, Vittel nevű városig tartott. Itt tudtunk egy kicsit pihenni, mert a verseny reggel 10 órakor folytatódott. Aki hamarabb beért, az többet tudott lazítani, aki később érkezett, annak kevesebb idő jutott a regenerálódásra. A versenytávba beiktattak egy 72 km-es nehezített szakaszt is, amelyet hegynek felfele kellett teljesíteni a 38 fokos melegben. Erre nem voltunk előre felkészülve, s a kísérőimet is elirányították. Étlen kellett gyalogolnom 2 és fél órán keresztül, de sikerült túlélnem, és sikerült átlendülni az egymást követő holtpontokon.

Mi történik akkor, amikor holtpontra kerülsz?

– A haladó tempó átvált vánszorgásba, és a kimerültség érzése próbálja leuralni az embert. Egyszer a kísérőmnek figyelmeztetnie is kellett, hogy az utóbbi egy órában csak 3,5 km-t tettem meg. „Kiesel, ha így folytatod” – mondta. Összeszedtem magamat, és 8 km-es sebességre váltottam. Egy ekkora távon legalább 30 holtpont létezik, de hála Istennek, mindig tudtam váltani, fejben mindig ott voltam.

Mit jelent az, hogy „fejben ott voltál”?

– Azt, hogy a fejemben nem adtam fel. Mindig a fejben dőlnek el a dolgok. Egy versenyen előre el kell döntened, hogy végig fogod csinálni.

Én ilyenkor az odaszánásomból, eltökéltségemből, hitemből tudok erőt meríteni. Szinte mondogatnom kell magamban, hogy be fogok érni.

Eddig összesen 14 világkupán indultam, amelyet 2 évente rendeznek, de egyszer sem adtam fel. Csupán egyetlen alkalommal fordult elő, hogy részleges izomszakadás miatt le kellett állnom.

Mit esztek és mit isztok menet közben, egy ekkora távon?

– Speciális pasztákat, energiaszeleteket, tésztát, krumplipürét, tejberizst, energiaitalokat – na nem Red Bullt, hanem olyan izotóniás folyadékot, amely pótolja az izzadáskor eltávozó ásványi anyagokat. A verseny során több karton italt elfogyasztottam. A stábom tagjai szolgálták fel ezeket, s ők segítettek a biztonságos gyaloglásban is, mert egy lakókocsis autóval jöttek mögöttem. A csapat általában nyolc-tíz főből áll, úgyhogy egy ilyen út anyagi szempontból is nagy kihívást jelent.

Hogyan lehet ezt a sportot 52 évesen is bírni?

– Egy gyerekkori álom megvalósulása iránti lelkesedésből. Korán kezdtem, és már 40 éve vagyok a pályán – a megtett kilométereket összeszámolva pedig többször is körüljártam a Földet. A gyaloglásnak egyébként a futással szemben számos előnye van, például kevésbé veszi igénybe az ízületeket, mert itt gördülés történik, nem pedig becsapódás.

Az ember közben sok mindent lát, van ideje gondolkodni is, és menet közben nagyon sok álprobléma elpárolog a fejéből. A rendszeres mozgás továbbá az egészség megőrzését is szolgálja, noha a versenysport első- sorban nem erről, hanem inkább az emberi teljesítőképesség maximumának az eléréséről szól.

Mi a legnehezebb egy ilyen hosszú távon?

– A növekvő fájdalmak, a holtpontok folyamatos legyőzése. Ötven kilométer után megjelennek az első vérhólyagok, később a többi is, mert akármilyen márkás cipőt használsz, a súrlódás a cipő és a láb között elkerülhetetlen. Amikor pedig beérsz egy ellenőrzőpontra, és leveszed a lábadról, horrorisztikus a látvány. Szerencsére ott is voltak segítők, egy jó nevű cég képviselői, akik a versenyt ezzel szponzorálták. A vérhólyagokat leszívták, a lábunkat finom krémekkel bekenték, s kisebb fájdalmakkal ugyan, de tudtuk folytatni az utat.

Mi volt a legnagyobb élményed az idei versenyen?

– Az a pillanat, amikor átszakítottam a célszalagot. Idén ez csak a mezőny felének sikerült, azaz 25 indulóból 13 kiesett menet közben. Én a 4. helyen végeztem, egy paraszthajszállal a harmadik mögött. A különbség csupán egy perc, vagyis ennyivel volt gyorsabb nálam. Ez azonban nem vette el a kedvemet, s ha lehetséges, jövőre is elindulok. Most már azonban a dobogó tetején szeretnék végezni.

Olvasson tovább: