Kereső toggle

Ellenkoncert a Szent-földről

Toscanini és Huberman szembementek a nácikkal

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Két világhírű zenefenomén életét és családját kockáztatva szállt szembe Európa agresszív fasizálódásával. Toscaninivel Mussolini és Hitler sem tudott mit kezdeni, pedig utóbbi még levelet is írt a maestro számára. Ellenállása akkor érte el a tetőpontját, amikor a lengyel hegedűvirtuóz, Bronisław Huberman a kor zenei elitjét megmozgató koncertet szervezett Palesztinába, és a debütálásra őt kérte fel karmesternek.

Arturo Toscanini, akit minden idők legnagyobb olasz karmestereként tartanak számon, szegény család gyermekeként született 1867-ben egy észak-olaszországi kisvárosban.

Tehetségére felfigyelve szülei konzervatóriumba íratták, zenei tanulmányait kiemelkedő eredménnyel végezte el. Igazán ismertté egy brazíliai koncertturné során vált, amikor váratlanul, mintegy vésztartalékként kérték fel a zenekar vezényletére, ahol eddig csak vonósként játszott. Elsöprő sikert aratott. Hazatérte után tíz évig felváltva dolgozott csellistaként és karmesterként Olaszország-szerte. Ez idő alatt népszerűsége és szakmabeli tekintélye is nőttön-nőtt. Hírnevéhez jócskán hozzájárult lobbanékony és konok természete.

Rendkívüli tehetsége nem csak zenei területen mutatkozott meg. Az általa vezényelt darabok mellett kívülről, eredetiből idézte Shakespeare-t – nála az olvasás azonos volt a teljes elsajátítással.

 Toscanini erős nemzeti tudattal rendelkezett, de politikával nem kívánt komolyan foglalkozni.

1919-ben mégis Benito Mussolini pártjának aktív támogatója, sőt képviselőjelöltje lett. A párt ekkor még távol állt a faji diszkriminációtól és a jobboldali nézetektől, de amint radikalizálódni kezdett, a karmester szembefordult vele. Egy, a milánói Scalában tartott előadás alatt pár néző a fasiszta indulónak számító Giovinezzát követelte a zenekartól. Toscanini nem teljesítette a kérést, a csoport azonban közbekiabálásaival nem hagyta tovább folytatni az előadást. Toscanini erre kettétörte a pálcáját, és ordítozva kirohant. Akkoriban az értelmiségi körökben – így sokan Toscanini barátai között is – meg voltak győződve arról, hogy Mussolini személye megoldást jelenthet az ország problémáira, ezért megütközéssel tekintettek a maestro magatartására. 1931-ben egy bolognai hangversenyen is megkérték, hogy kezdje az előadást a Giovinezzával, mert két fasiszta államminiszter is jelen lesz, de a kérést ismét visszautasította. A dolgok odáig fajultak, hogy mikor feleségével és lányával a színházhoz érkeztek, kocsijukat egy csapat szélsőjobboldali huligán vette körül. Nekiszegezték a kérdést, hajlandó-e a Giovinezzát játszani, mire ő kiszállva nemmel felelt. Erre tettleg is bántalmazták. Aznap este kétszázan masíroztak az ablaka alá, ahol fenyegető, otromba stílusban ordítoztak, és ultimátumot adtak neki: amennyiben reggel hatig nem hagyja el a várost, nem felelnek az ő és családja testi épségéért.

Toscanini tizenéves korától valósággal rajongott Wagnerért. 1933-ban ismét lehetősége nyílt, hogy a bayreuthi Wagner-fesztiválon részt vegyen, ráadásul megválasztották a város díszpolgárának is.

A megváltozott politikai helyzet miatt azonban a rá jellemző határozottsággal utasította el a meghívást, mivel ellenezte a náci birodalom faji politikáját. Nemleges válaszára maga Hitler írt levelet, amiben kifejezte reményeit, hogy a „maestro”-t láthatja majd vezényelni Bay-reuthban, ám ő is kosarat kapott.

A maestro és a lengyel szólista

Bronisław Huberman kora egyik legünnepeltebb hegedűművésze volt, hírneve vetekedett a mai popsztárokéval.

A lengyel fiú tehetségét apja korán felfedezte, és mindent megtett, hogy karrierjét előmozdítsa. Mozarthoz hasonlóan koncertturnékat szervezett fia számára. Európai fellépései során egyre többen megismerték, és felfigyeltek a különleges szenvedéllyel játszó kiskamaszra. Pályájának egyik kiemelkedő eseménye volt, mikor tizennégy évesen egy Brahms-concertót játszott a zeneszerző jelenlétében.

A nagy művész fenntartásokkal ült be az előadásra, ám kételkedése hamar átfordult csodálatba, meghallva az ifjú virtuóz játékát. A finálé végeztével a zeneszerző homlokon csókolta a fiút, és állítólag egy dedikált képet nyomott a kezébe az alábbi szavak kíséretében: „Olyan gyönyörűen játszol, egy zseni vagy, fiam!” Szólókarrierje szépen ívelt felfelé, nemcsak Európa-szerte, hanem az Egyesült Államokban is rendszeresen adott koncerteket.

1933-ban, Hitler hatalomra jutásakor azonban úgy tűnt, helyzete több művésztársával együtt ellehetetlenül – Huberman ugyanis zsidó volt. Meg is rökönyödtek, mikor két zsidó zenésztársával együtt meghívást kaptak a Reichstag leégése után, hogy játsszanak a Berlini Filharmonikus Zenekarral közös koncerten. A felkérést mindhárman visszautasították. Huberman nyílt levelet is intézett a zenekar karmesteréhez, melyben kifejtette: nem teheti be a lábát egy olyan országba, amely nácik által támogatott, bigott politikai irányvonalat képvisel.

A harmincas években szólókarrierjét feladva Huberman egy teljesen új, forradalmi terv megvalósításába fogott. A hegedűművész utazásai során Palesztinában is megfordult, ahol nagy hatást gyakorolt rá az Európából Szentföldre vándorolt zsidók kultúréhsége és zeneszeretete. Az egyre sűrűbb antiszemita felhőket észlelve Hubermanban megfogant a gondolat, hogy a fenyegetett helyzetben levő európai zenészekből létrehozzon egy első osztályú zenekart Palesztinában. A gondolatot tett követte: Huberman Európa-szerte meghallgatásokat tartott, a kontinens zenei élbolyából válogatta ki a legkiválóbb zsidó művészeket. A közel nyolcvanfős zenekar tagjai többek között Ukrajnából, Oroszországból, Németországból, Lengyelországból, Csehszlovákiából, Franciaországból és Magyarországról kerültek ki. A kor sötét hangulatát jól tükrözi az az epizód, amit az elsőhegedűs Fenyves Loránd lánya mesélt el Josh Aronsonnak a szimfonikusokról készített, Menekültek zenekara című dokumentumfilmjében. A visszaemlékezés szerint apját, aki akkor már a Zeneakadémián tanult, egy ízben az intézmény portása mentette meg a fasiszta csőcselék tombolásától, akik az épületbe bejutva zsidókra vadásztak. Fenyves éppen a folyosón álldogált, mikor a közelében lévő portás felfigyelt az agresszív banda közeledésére. Felismerve a veszélyt, megragadta a muzsikuspalántát, és bezárta a közeli WC-be, ahonnan nem tudták kihozni.

Huberman nemcsak a szakmai, hanem az anyagi háttér megteremtésében is oroszlánrészt vállalt: rengeteget utazott, koncertezett, hogy támogatókat és tőkét szerezzen alakulóban levő zenekara számára. A rá nehezedő terhek, felelősség és akadályok súlya alatt többször idegösszeroppanás-közeli állapotba került. Hogy ez mégsem következett be, nagyban köszönhető második feleségének, aki teljes mértékben támogatta férje erőfeszítéseit, szorgalmasan segítette munkáját, mellette állt minden nehézség közepette.

A debütáló zenekar vezényletére felkért karmester figyelemre méltó módon nem fogadott el pénzt a munkájáért, sőt utazási költségeit sem engedte megtéríteni. Fellépését az üldözöttek iránti szolidaritásának tekintette. A karmester maga a nagy maestro, Arturo Toscanini volt. Még Einstein is köszönőlevelet írt neki, amikor áldozatkész szerepvállalásáról és a „fasiszta bűnözőkkel” szembeni bátor kiállásáról értesült.

1936 karácsonyán a Tel Aviv-i koncertterem zsúfolásig telt, az első hivatalos fellépésen jelen volt a brit királyi főbiztos, Dr. Chaim Weizmann és David Ben Gurion is. A dobogóra lépő Toscaninit percekig tartó tapssal köszöntötte a lelkes közönség. Azok, akiknek nem jutott jegy, a helyszínt körbeállva vagy a tetőre felmászva próbáltak elkapni egy-egy hangfoszlányt. A bemutató hangversenyt követően a szimfonikusok koncerteket adtak Jeruzsálemben és Haifán is. „Az egyik jeruzsálemi koncertet a rádió is közvetítette; az országban úgyszólván leállt a forgalom, mert az emberek otthon vagy a kávéházakban a rádióműsort hallgatták. Toscaninit annyira meghatotta a lakosság zeneéhsége, hogy újabb nyilvános főpróbát szervezett azoknak, akik nem jutottak koncertjegyhez. Amikor a teremhez vitték fél órával a kezdés előtt, nem látott senkit bemenni, és azt gondolta, talán az érdeklődés mégsem akkora. Csak amikor már bent volt, fedezte föl, hogy a közönség még nála is korábban jött, és a teremben minden hely foglalt…” – írja Harvey Sachs Toscanini életrajzi könyvében.

Toscanini és családja palesztinai tartózkodásuk alatt sok emberrel került kapcsolatba, és rengeteg élménnyel gazdagodott. „…Egy hónap, amelyet boldogságban töltöttünk, és amelyre mindig igaz megindultsággal és kellemesen fogunk visszaemlékezni. Toscanini nosztalgiával gondol a Tel Aviv-i napokra. Azt hiszem, ezek voltak számára a legmeghatóbb napok” – írta a karmester felesége, Carla asszony Hubermannak, miután tovább utaztak a Szentföldről.

Olaszországba érkezésükkor a fasiszta sajtó rágalomkampányt indított Toscanini ellen, „tiszteletbeli zsidónak” nevezték, és az útlevelétől is megfosztották. A nemzetközi sajtó nyomására azonban Mussolini kénytelen volt később visszaszolgáltatni a karmester számára, aki ezt követően New Yorkba menekült.

Bár Huberman és Toscanini csak rövid ideig tartózkodtak a Szentföldön, amit létrehoztak, messze túlszárnyalta terveiket. A Palesztin Szimfonikus Zenekar jogutódja, az Izraeli Szimfonikus Zenekar koncertjeire manapság is csak nagy szerencsével és pénzösszeggel lehet jegyet szerezni, két utca pedig a mai napig az ő nevüket viseli Tel Avivban.

Olvasson tovább: