Kereső toggle

Lágerszakácskönyv

Különleges túlélőtörténet a halál torkából

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A Károly körúton éppen flódnit sütöttek egy bérház második emeletén, amikor a süteményes receptkönyvből váratlanul megsárgult papírdarabkák hullottak ki. A kis fecnik 149 ételreceptet, a holokauszt borzalmas örökségét rejtették, amiből kibomlik a két világháború közötti kelet-közép-európai gasztrokultúra is. A hat évvel ezelőtt felfedezett becses történeti forrás, amelyet egy terjedelmes életinterjú tesz kerekké, a múlt héten került először a nyilvánosság elé. A részletekről Czingel Szilviát, a Szakácskönyv a túlélésért című különleges könyv szerkesztőjét kérdeztük.

A holokauszt történeti irodalma egyre gyakrabban adja át a szót a még élő áldozatoknak. Kiről és miről szól ez az újabb kötet?

– Öt különböző korosztályból és élethelyzetből kiragadott nő: kárpitos feleség, nőikalap- és paplankészítő, családanya, Rothschild Klára szalonjának egyik legszebb manökenje – mind zsidó nők, akik 1944 novemberében elindulnak egy gyalogmenetben az óbudai téglagyárból Ausztria felé, hogy aztán az éhségtől szenvedve megírják az „emlékezet” szakácskönyvét. Ez a receptkönyv volt számukra a kiút, a szellem, a gondolkodás, az emlékezés képességének életben tartása, de volt, akinek ez mentette meg az életét is. Közülük az egyetlen túlélő Endrei Istvánné (szül. Weisz Hedvig, fenti képünkön) emlékszik vissza a két világháború közötti középpolgári család mindennapjaira – tulajdonképpen róla szól a könyv. Viszonylag nagy tudásunk van a náci halálgépezet működéséről, azonban még a mai napig is kevés ismeretünk van a mindennapi túlélési stratégiákról a haláltáborokban. Az itt közölt ételrecepteket szerzőik ugyanis jóformán a halál torkában, a koncentrációs tábor borzalmai közepette jegyezték le.

Mesélne kicsit a lichtenwörthi láger körülményeiről?

– 1944 decemberében mintegy 2500 fogoly érkezett ide, zömében nők. Egy romos, leszerelt téglagyár területén építették fel a lágert. Fertőzött, tetves szalmán, majd a csupasz betonon, a fűtetlen lágerben töltötték az egész telet a foglyok. A nehéz fizikai kényszermunka, az éheztetés, a hideg szállás, az ütlegelések és egyéb kínzási módszerek itt fokozottan érvényesültek. A koncentrációs táborokban általában nagyon egysíkú volt az étkezés, sokszor hektikusan kapták meg a foglyok a betevő falatot. Reggelente legtöbbször egy bögre nagyon híg kávé járt – természetesen cukor és tej nélkül –, amit a kesernyés íz miatt sokan „sós” kávénak is neveztek. Délben általában marharépából vagy krumplihéjból főtt levest kaptak, estére ugyanezt. Az ételt nem rendszeresen osztották, a vacsora sokszor kimaradt, levesszerű folyadék helyettesítette. Az már ünnepi menünek számított, ha nagy ritkán száraz fekete kenyeret is kaptak hozzá. A módszeres éheztetés mint fő tömegirtási eszköz dominált. A kosztelvonás sűrűn ismétlődött: 2-3 napi, sőt egy ízben ötnapi kosztelvonás a tömeges kivégzéssel volt egyenlő. Nem csoda, hogy a tüdőgyulladás, a vérhas, a diftéria, a flekktífusz és az éhhalál pusztított. A láger büdös, hideg és koszos volt, hemzsegtek az egerek, a patkányok és a bolhák.

Ilyen hátborzongatóan szörnyű feltételek közepette mégis mivel, hogyan tudták leírni a recepteket?

– Mivel Lichtenwörth nem volt kivégzőtábor (nem voltak gázkamrák, nem dolgoztatták az embereket), Auschwitzhoz képest „lazább” volt az élet. Utóbbiban ilyen például elképzelhetetlen lett volna, ott tényleg mindent elvettek a foglyoktól. Így emlékezetből, pár milliméteres grafitceruza hegyével, majd később egy széndarabbal, küzdelmes körülmények közt kék színű levelező lapra írták le őket.

Lehet, hogy csak ez adott számukra erőt, ez tartotta bennük a lelket?

– Igen, a receptkönyvírás számukra az ellenállás egyik formája volt, egy lehetőség a túlélésre. Közben ugyanis a családjaikra gondoltak, képzeletben együtt voltak velük. A receptmesélés magával hozta a családi történeteket is, a találkozás reménye éltette őket.         u

A rettenetes keletkezési körülmények ellenére mégis mintha némi optimizmussal töltene el e receptek olvasása...

– Az élet győzelme ez a halál felett, minden körülmény ellenére. Ez a könyv sokkal több egy szimpla receptgyűjteménynél, egyedülálló a maga nemében. Benne van a magyar és kelet-európai gasztrokultúra is, a vészkorszak tragikus eseménye, de a két világháború közötti zsidó és nem zsidó életmód, a mindennapok budapesti világa is.

Mi a legérdekesebb része a recepteknek?

– Első olvasatra három nagyon érdekes dolgot figyelhetünk meg. Nincs leves és főzelék a receptek között, annak ellenére, hogy a kelet-közép-európai és a magyar konyha nagyon leveses, ellenben meglepően sok az édesség. Semmi nem utal a zsidó kóser konyha alapszabályára, ami tiltja a disznóhús és -zsír evését. Ez egyáltalán nem véletlen. Ahogy azt Endrei Istvánné elmondta nekem: szinte csak levest kaptak enni, amitől már olyan undoruk volt, hogy eszükbe sem jutott levesreceptet írni. Annál több viszont az energiát adó édesség, valamint a nehéz, zsíros húsétel. De azért megtalálható például a jellegzetes zsidó étel, a töltött libanyak receptje is.

Van happy end? Az öt receptíró végül megmenekült?

– 1945. április 2-án az utolsó percben menekültek meg, amikor a szovjet hadsereg fölszabadította a tábort. Amikor megjöttek az orosz katonák, mondták mindenkinek, hogy igyekezzen a tábort elhagyni, mielőtt visszajönnek a németek. A még élő, ám nagyon rossz állapotban lévő foglyok szállingózni kezdtek a barakkokból, és egyenesen az élelmiszerraktár felé vették az útjukat. A túlélők elmondásai alapján a raktár tele volt csomagolt sajttal, meg párizsival és virslikkel. Ebből a kamrából próbáltak a felszabadított foglyok élelmiszert szerezni. Voltak, akik kézzel kaparták a margarint, annyira éhesek voltak. Ám a hosszas éhezés után a foglyok szervezete nem tudta feldolgozni a hirtelen nagy mennyiségű ételadagot, ami sokaknak a halálához vezetett a megmenekülés kapujában. Aki képes volt rá, elindult hazafelé, ahogy ezt a receptíró asszonyok is megtették. Mind az öten útra keltek, de hárman megkapták a flekktífuszt. Végül ketten érkeztek meg Budapestre: két hétig tartott az út, főként gyalogosan tették meg. Hőseink már csak a Vámház körúti csarnokig bírtak menni. Onnan már csupán négykézláb vánszorogtak – csontsoványan, legyengülve érkeztek meg a Károly körútra, illetve a Pozsonyi út egyik bérházába. A receptes könyv mindvégig ott lapult egyikük zsebében. A receptkönyvírás egyébként „divat” lett Lichtenwörthben, mintájára lengyel deportált asszonyok is egy hasonló receptgyűjteményt írtak.

És Endrei Istvánné sorsa hogy alakult később?

– A sors iróniája, hogy az ötvenes évektől cukrászdákban, majd neves éttermekben helyezkedett el, együtt dolgozott például Gundel Ferenccel a Móricz Zsigmond körtéri Borostyán étteremben. Tavaly hunyt el 98 évesen.

Kinek ajánlaná ezt a rendkívül megrázó, érdekes és tanulságos könyvet?

Mindenkinek, akit érdekelnek ezek a témák és a tények. A könyv nem a halálról, hanem az életről szól, arról, hogy hogyan élt egy neológ középpolgári család. Egy életutat mutat be, amiben benne van a divat, a népszokások, a zsidó vallás egyes elemei, a gasztronómia, az iskolatörténet, a második világháború borzalmai, a szocialista időszak és a jelen egy-egy momentuma, a zsidó és nem zsidó emberek egymás mellett élése. A személyes életút pedig „intimebb” történeteket hoz felszínre, mintha csak a nagy történelmi események és évszámok mentén akarnánk illusztrálni a korszakot. A könyv módszertana is újító a társadalom kutatásában: „oral history” interjú alapján mutat be történelmi eseményeket, társadalmi változásokat. A történetet családi fotók teszik teljessé.

Részlet a könyvből

„Tülekedés és verekedés volt, és kézzel martak mindent. Szétszakították a zsákokat, folyt a cukor és a liszt mindenhová. Bakancsokba meg mindenhová fogták föl. Volt a jupók között egy fiú, aki a Heidecker gyár tulajdonosának gyermeke volt. Kerítéseket és ágybetéteket gyártottak. Azt a fiút összetaposták, mert elcsúszott a cukron. Ott meg is halt. Akik mozogni tudtak, összeszedtek egy csomó ennivalót, és bevitték azoknak, akik nem tudtak eljönni a táborból. Azok ott meg is haltak, mert agyonették magukat.”

Olvasson tovább: