Kereső toggle

Iskolai ámokfutók, képzett gyilkosok

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A demokraták – Obama elnökkel az élen – a fegyvertartás szigorításában és a keményebb törvényi szabályozásban látják a garanciáját a fegyveresen elkövetett bűncselekmények csökkenésének, ez azonban a fegyvergyártó vállalatok által erősen támogatott republikánusok szerint nem oldaná meg a helyzetet. Jeremy Shane vállalkozó, az amerikai igazságügyi minisztérium egykori munkatársa szerint az elmúlt évek amerikai ámokfutásai azért következhettek be, mert a fegyverek „buták”: „A fegyvereknek tudniuk kellene, hogy iskolákban, templomokban, kórházakban és áruházakban nem sülhetnek el” – vallja.

Dave Grossman, a nyugdíjas amerikai ranger ezredes, aki mind kiképzőként, mind a West Point pszichológia professzoraként szakértője az emberi erőszak problémakörének, munkáiban egy merőben más szemszögből mutatja be a fegyveres ámokfutások ok-okozati összefüggéseit. Tényfeltáró írásai tálcán kínálják a meglepően egyszerű megoldásokat az erőszak visszaszorítására, tudatosítva persze, hogy e cél megvalósítása rendkívül széles körű nemzeti és nemzetközi összefogást igényel. A szakértő úgy látja, hogy mind az elkövetők torz személyiségéért, mind a hatékonyságukért a videojátékok és a média által közvetített erőszak a felelős. Egybehangzóan állítja ezt az Amerikai Orvosi Szövetség (AMA), az Amerikai Gyermekgyógyászati Akadémia (AAP) tiszti főorvosa, valamint az amerikai legfőbb ügyész is.

Ezen álláspont képviselői ma is arra az Amerikai Orvosi Szövetség Folyóirata (JAMA) által közzétett tanulmányra hivatkoznak (1992), amely a tévéerőszak hatásáról szól. Eszerint azokban a nemzetekben, régiókban, illetve városokban, ahol a televízió megjelent, majd elterjedt, egy azonnali erőszakrobbanás történt a játszótereken, és a gyilkossági arány 15 éven belül megduplázódott. Ennyi időbe telik ugyanis, amíg egy brutalitáson felnevelkedett kisgyermek eléri a „primer bűncselekmény” elkövetésének korát.

Az Egyesült Államokban évente több mint 10 ezer gyilkosságnak mint-egy fele a televízió által közvetített erőszak hosszú távú gyermekkori expozíciója. A tanulmány kimutatta, hogy a televízió elterjedésétől a kilencvenes évekig a súlyos testi sértések száma több mint hétszeresére nőtt Amerikában. Az egy főre jutó támadások csaknem ötszörösükre emelkedtek Kanadában, Norvégiában és Görögországban, körülbelül négyszeresükre Ausztráliában és Új-Zélandon, megháromszorozódtak Svédországban, és mintegy megduplázódtak Belgiumban, Dániában, Angliában, Walesben, Franciaországban és Magyarországon. 1997-ben Japánban egy éven belül 30 százalékkal nőtt a fiatalkori erőszakos bűnözés.

Az emberölés készsége nem természetes képesség!

Grossman azt állítja, hogy a videojátékokhoz nagyon hasonlít az a módszer, ahogy a katonákat megtanítják ölni különböző szimulációs technikák segítségével. A legtöbb katonában ugyanis a kiképzések során át kell szakítani egy gátat, hogy embert tudjon ölni. A legtöbb állatfaj egészséges tagjainak van egy erős, természetes ellenállása a gyilkolással szemben a saját fajtáján belül. Az állatok például, akik agancsokkal és szarvakkal tusakodva vívják ki helyüket a hierarchiában, amikor fajtársukkal harcolnak – szemben a más fajokkal vívott harcban, amikor létfontosságú szervekre támadnak –, óvják a társukat a komoly sérülésektől. A piranha mindenbe belevájja „agyarait”, de amikor fajtársával harcol, csak a farkát ráncigálja. A csörgőkígyó harap, de ha egy másik csörgőkígyóval küzd, csak birkóznak egymással.

A második világháború alatt felfedeztük – mondja Grossman –, hogy a lövészeknek csak 15-20 százaléka tüzelt egy felállított ellenséges katonai alakra. A katonáknak csak egy kis százaléka kész és képes ölni. Amikor a hadseregben ez tudatosult, változtattak a képzési módszereken, melynek eredményeképpen Vietnamban a tüzelési ráta több mint 90 százalékra emelkedett. Ehhez elsősorban az ellenségképben kellett változtatásokat eszközölni: ha a vietkong nem ember, hanem például „sárga majom”, már nem akkora kihívás lelőni.

E tények ismeretében még megrázóbb az az eset, ami a Kentucky állambeli Paducahban történt 1997-ben, ahol egy Michael Carneal nevű 14 éves gyerek, miután lopott egy 22-es kaliberű pisztolyt, nyolc lövést adott le egy iskolai imacsoportra. Ötöt közülük fejlövéssel végzett ki, hármukat felsőtestükön találta el. „Számos kiképzést tartottam már elitegységeknek a hadseregnél és törvényvégrehajtó testületeknél – fűzi hozzá Grossman – , de ehhez hasonló teljesítménnyel még sohasem találkoztam.” Hogyan tett szert ilyen jártasságra a gyilkolásban egy 14 éves fiú, aki életében először fogott fegyvert?

Grossman bemutatja, milyen módszereket alkalmaz a hadsereg, hogy egészséges emberekből olyan természetellenes magatartást váltson ki, melynek során azok, gátlásaikon átlépve, alkalmassá válnak embertársaik életének kioltására. Sorra véve a hadsereg által használt metódusokat feltehetjük magunknak a kérdést, hogy a média és a játékgyártók által közvetített programok vajon nem ugyanezeket a módszereket alkalmazzák-e gyerekeinknek gyártott programjaikon keresztül?

Ölésre képezve

Az elállatiasítás programja során sok helyen megalázó és agresszív kezeléssel programozzák át és kondicionálják brutalitásra az újoncokat. Mi történik egy kiképzőtáborban?  A fejet leborotválják, megfosztva ezzel az újoncot alapvető emberi tisztességétől (régebben a magyar hadseregben is volt egy mondás: „Az inas és a katona nem ember.”), és meghatározott megalázó módszerekkel kényszerítik őket arra, hogy lemondjanak emberi méltóságuk maradékáról is. Az a megbecsülés ugyanis, ami nekem sem jár, még kevésbé jár az ellenségnek. Ha engem halálra szántak, könnyű elfogadni, hogy az ellenséges katonának sincs nagyobb értéke. Képzésük során további cél, hogy teljesen beilleszkedjenek egy gyilkos környezetbe. „A végén magához ölelve az erőszakot, megtanulja és elfogadja azt mint egy normális és alapvető túlélési képességet a brutális új világban” – állítja a pszichológus szakértő.

A klasszikus kondicionálással a katonák pavlovi reflexeit fejlesztik ki, és erőszakosságukat kellemes élményekkel jutalmazzák. Ennek illusztrálására a professzor a második világháborúból hoz példát, ahol a japánok egyes fiatal katonáikat arra kényszerítették, hogy bajonettel halálra kínozzanak ártatlan foglyokat. Ezt követően  katonatársaik ünnepelni kezdték őket, a legjobb ételeket kapták, prostituáltakat hozattak nekik, így megtanulták társítani az erőszakot az örömmel.

Grossman szerint noha ez a technika erkölcsileg annyira kifogásolható, hogy nagyon kevés példát találni rá a modern amerikai katonai kiképzések történetében, a média mégis valami hasonlóra tréningezi gyermekeinket: „A tinédzser nézi az élénk képeket az emberi halálról és szenvedésről, mindeközben körülveszi barátai társasága, nevetés, pattogatott kukorica, kóla, esetleg barátnője parfümjének kellemes illata.” Ez már elkezdődhet a gyerek 18 hónapos korában, amikor elkezdi utánozni, amit a tévében lát. Hat-hétéves koráig lelkileg, fizikailag képtelen felismerni a különbséget a fantázia és a valóság között. Azaz, ha egy gyermek azt látja, hogy valaki a tévében lelő, leszúr, megerőszakol vagy meggyilkol valakit, számára ez valóság, és így fordulhat elő, hogy néhányan közülük az ölést és az erőszakot egy normális és alapvető túlélési képességként fogadják el.

További módszerként említi a professzor az úgynevezett operáns kondicionálást, melynek során automatizálják a célpont és az ölés folyamata közti kapcsolatot az emberi agyban. A korábbi háborúkhoz hasonlóan a második világháború során is képezték a katonákat céllövészetre, és a kiképzések során kiváló eredmények születtek. A csatatéren azonban a lövészek nagy számban csúfos kudarcot vallottak, mivel a katonákra itt nem a gyakorlatokon megszokott kör alakú célok, hanem emberek támadtak. Ezért ma már a lövészeti kiképzéseken reális, ember alakú sziluett bukkan fel a látómezőben. A kondicionált válasz pedig az, hogy ha rálő a célra és eltalálja, az lebukik. Inger, válaszinger és válasz ismétlődik százszor és százszor. Így, amikor a harcban valaki felugrik egy fegyverrel a kezében, a katona reflexszerűen fog lőni és ölni.

A mintaadással pedig a katonák egységes és mintaszerű viselkedését biztosítják. Mind a hollywoodi filmek, mind a harci játékok készítéséhez ma már katonai szakértőket alkalmaznak, hogy egyre realisztikusabb élményeket nyújtsanak a felhasználóknak Clinton elnök 1999. április 24-ei rádióbeszédében, röviddel a littletoni középiskolai mészárlást követően, David Grossmanre hivatkozva kijelentette: „…ezek a játékok a fiatalokat egy katonai képzési program precizitásával tanítják meg ölni, miközben egyik sem biztosítja a jellem- és karakterformálás programját…” .A katonákat gyilkolásra képzik, de nem cél az, hogy minden gátlást lebontsanak bennük, ami az élet kioltásával szemben természetesen sajátjuk.

Az ölési képességüket az ellenséggel szemben aktiválják, míg a sajátjaik iránt még nagyobb felelősségvállalásra ösztönzik őket. Társaiknak, hazájuk polgárainak, családjuknak élete így még nagyobb értékké válik. A harci videojátékok „képzési programja” ezen a területen magára hagyja a magányos gyermekfelhasználókat. Legtöbb esetben senki sincs, aki megtanítaná őket arra, hogy az emberi élet kioltása – meghatározott körülmények között – mind morálisan, mind jogi értelemben csak akkor elfogadható, ha saját vagy mások életét máshogyan nem tudja megmenteni. A videojáték-gyártók zömében fenti készségeket fejlesztő „kiképző szoftverekkel” látják el gyerekeinket. Ez az oka annak, hogy olyan fiatalok, akik sohasem lőttek éles fegyverrel, képesek a hivatásos katonákat megszégyenítő fegyverkezelési teljesítményre.

Miután az újoncokban lerombolták a civil életben kialakított értékrendjüket, az új felépítéséhez szükség van egy modellre, akivel lehet azonosulni és akihez lehet hasonulni. Grossman szerint ez a kiképző őrmester. Ő személyesíti meg az erőszakot, az agressziót és a fegyelmet. A kiképző őrmester a hadseregben ugyanaz a minta, mint a gyermekek hősei: filmsztárok mint James Bond és Jason Bourne, vagy más akcióhősök, akik példaképként nagy hatást gyakorolnak a befolyásolható fiatalokra és tiné-dzserekre.

Az 1970-es években megismertük az úgynevezett „fürt öngyilkosság” jelentését, ahol a tini öngyilkosságokról beszámoló tévéjelentések voltak közvetlenül felelősek számos, ezeket az eseteket másoló tinédzser öngyilkosságért. Emiatt a televíziós állomások ma már általában nem számolnak be tini öngyilkosságokról. De amikor a tizenéves gyilkosokról jelennek meg képek a tévében, a hatás tragikusan hasonló. Ugyanis ha vannak gyermekek, akik hajlandóak megölni magukat azért, hogy a tévében szerepeljenek, akkor törvényszerűen vannak gyerekek, akik hajlandóak gyermekeket ölni ugyanezen figyelemfelkeltés érdekében. „Nem számít, milyen valakinek a tette, ha a tévében szerepel, és így egy hírességgé válik, valaki, valahol, utánozni fogja őt” – mondja a szakértő.

Ma már egyre többen értenek egyet David Grossmannel abban, hogy az erőszak vírusa világszerte terjed. Mint a szívbetegségek esetében, számos tényező szerepel az erőszakos bűncselekmények okai között is, és soha nem szabad lekicsinyelni ezek közül egyiket sem.

Olvasson tovább: