Kereső toggle

Függöny - Poirot utolsó esete

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Poirot végtelennek tűnő esetei a bűnnel szemben a napokban értek véget – egyelőre persze a filmsorozat hazájában, de a felügyelő halálhíre már így is végigsöpört az Agatha Christie írásait jól ismerő európai közönségen. A bűnesetek kiváló felderítője visszatér a hajdani, első rejtélyes bűncselekmény színhelyére, ahol kegyetlen sorozatgyilkos szedi áldozatait. Az írónő saját kezűleg pecsételte meg az általa alkotott figura sorsát – ha úgy vesszük, Agatha Christie jó előre megfontoltan sorozatgyilkos lett.

Az idős, megrendült egészségű Poirot rendületlenül nyomoz mindhalálig – halála nem erőszakos, bár arról lehet vitatkozni, hogy természetes-e. A nézők fájó szívvel szembesülnek a véggel, méghozzá azzal együtt, hogy az olvasóközönséget mindez nem feltétlenül érte meglepetésként. Csakhogy a könyvolvasók tábora még a széles körben olvasott írónő Poirot-ja kedvéért sem körözi le a könyvfeldolgozásokban jeleskedő brit filmsorozatok követőinek számát.

Újra és újra feltűnik Poirot, a kackiás bajusz, a pedáns modor, már-már azt mondanánk: a tipikus angol úriember – ha nem lenne belga. De ez így is várható el, érdekességképpen, egy félig amerikai születésű angol írónőtől. Agatha Christie egyik bűnüldözésben hírnevet szerzett hőse visszatérő ismerős a tévécsatornák nézői számára. Poirot levakarhatatlannak tűnt a képernyőkről, pedig jó előre kitervelt vég leselkedett rá. Az előrelátásban nem volt hiány, ugyanis miután az írói erejének teljében lévő Christie már 1940-ben megírta Poirot halálát, a detektív még jó pár mozgalmas évtizedet lehúzott a könyvek, képernyők és filmvásznak árnyékvilágában. A borítékolható véget, azaz a záró regényt, egy bankszéf őrizte az írónő éle-tének alkonyáig – s biztos, ami biztos,

Poirot sorsa Christie lányának kezébe került, aki csak 1975-ben, történetesen az írónő halála előtti évben adhatta ki a megőrzött kéziratot. Ez volt az utolsó előtti kiadású Christie-regény, az utolsó kötetben egyébként a bűnellenes megmozdulásai miatt szintén hírnevet szerző Miss Marple története zárul. Az idős hölgyet megkímélte írója – Poirot-val ellentétben, aki iránt alkotója ellentmondásos érzéseket táplált.

Az 1890-ben született Agatha Christie, még ha nem is feszegette túl az irodalmi mélységeket, termékeny írónak bizonyult: élete során több mint száz regényt, elbeszéléseket, novellákat, színdarabokat és rádiójátékokat is írt. Az élénk fantáziával és jó adag írói készséggel megáldott hölgy többszöri próbálkozása után egy detektívregényeket kiadó cég jelentette meg első könyvét, mely A titokzatos styles-i eset címet kapta. Nem elhanyagolható közönségsikert aratott, s az is a sorozatos írás mellett szólt, hogy első házasságában a kezdeti időkben nem volt elegendő pénzük, s a férj nem is szabott gátat az emancipációnak a jövedelemszerzés terén. A magát alapvetően háztartásbeliként meghatározó Agatha ráérős perceiben a történetek részletein agyalt, szőtte a bonyodalmakat. A régi, 18. századi rémregényekből kinőtt detektívregény műfajban azt a megközelítést teremtette meg, ahol az indítékok kivesézésére, az alibik körbejárására és a gyilkos megtalálására tevődik a hangsúly.

Hercule Poirot, a belga nyomozó, a náci megszállás elől telepedik békésebb tájékra (erre a jó patrióta írónő rendszeresen elejt egy-két kiszólást). S jóllehet a bajt nem keresi, illetve nyugalmazott felügyelő, e státus nem menti ki, hogy rendre a kívánalmainál több bűnesetben felügyeljen. Márpedig a bűntényt betervező gyilkosok – mint Poirot kárán megtanulhatjuk – nincsenek tekintettel sem expressz utazásra, sem egzotikus vakációra, sem bimbózó románcra, de még a kellemes karácsonyi ünnepeket sem tisztelik.

A bűn és bűnhődés kérdéskör másodvonala sem könnyű terep: aki nem halálozik el a bűntörténetben, egyértelműen az a veszély fenyegeti, hogy a felderítés kellemetlen procedúrájába kényszerül. Mindenki kiveszi a részét a felgöngyölítésben – a hatékony működésre képes szürke agysejtek arányától függően, így végül jórészt Poirot szürkeállománya dönt. A briliáns férfiú mellé időnként több kolléga is betársul a bűnüldözésben segítségül. Ami azt illeti, feltűnően sok  nyomozó kebelbarát tűnik fel a színen, ugyanakkor szemlátomást Poirot életében alapvető kötelékek hiányoznak: családtag vagy rokon nyomokban sem fordul elő a sorozat történetében.

Poirot herkulesi erőkapacitással bír – mármint agyban; elmés humor és önfegyelem üt át a kimért rövid mosoly mögül. Jellemzően velős, ám cinizmustól mentes az is, ahogyan a leleplezett személybe azzal önt(ene) lelket a felügyelő, hogy biztosítja a gyilkost: a várható halálbüntetés során alkalmazott eljárás módfelett precíz, és gyors elhalálozást segít elő. Poirot modoros és önérzetes, a még elviselhető zseni: éppen még nem bántó, ahogy önmaga szellemi fölényét kezeli. Ezzel népszerűvé vált a közönség körében, „szülőanyja” mégis egocentrikusnak találta, olyannyira, hogy a figurát később karaktervonásaival egyetemben megutálta. S bár az írói fantázia világában jó előre végzett vele, amikor megelégelte, a közönségsiker még igen hosszú életet biztosított Poirot-nak, s ezt a krimikirálynő kegyeskedett tudomásul venni.

A Poirot-regények többszöri megfilmesítést értek meg az évtizedek során, legmódszeresebben a David Suchet alakításával forgatott 70 epizódos teljes sorozat haladt – így 25 évig tartott Poirot pályafutása, majd az utolsó filmforgatáshoz érve kénytelenek voltak műsorra tűzni a főszereplő halálát. A november közepén bemutatott záróepizód már-már hasonló lavinát indított el, mint az egyes, múltba vesző sorozatszereplők, akik a fokozott nézői figyelmet akár hányatott sorsuk, netán megejtő szépségük révén követelték ki maguknak. Poirot halála megrendítő esemény – még akkor is, ha csak a képernyőn találkozik vele rendszeresen az ember, no meg hát arcvonásai és gesztusai szinte jobban rögzülnek, mint a köznapi néző egyes régen látott távoli rokonáé, akitől nemcsak távol áll mindenféle belgaság, de alkalmasint Bugacpusztaháza átlagos lakója.

A végéhez érő széria szereposztása általában dicséretesre sikeredett, életbevágó is ez egy olyan füzérnél, mint a Poirot-történetek, amely igen változatos jellemszínészi teljesítményt követel meg.

A mellékszereplők garmadáját foglalkoztató sorozat több ízben a fiatal brit színésztehetségek befutás előtti bevett gyakorlóterepének bizonyult. De a főszereplő kétségtelenül mindenkit maga mögé utasított. Sokan a leghitelesebb Poirot-nak tartották az idén 67 éves David Suchet színész alakítását, mondván: őutána felesleges bárkinek a karakter megformálásával próbálkoznia. Származása nem determinálta a szerepre, hiszen névadó felmenői litván területről származó orosz zsidók voltak. Ám rajongói szerint a színész pontosan a híres belga nyomozó szerepére hivatott. Szó, mi szó, Suchet arcberendezését mintha éppen a felügyelő mimikájához szabták volna, a rutinos néző Poirot arcának minden rezdülését jelnek veheti, s a nyomozó apróra vett léptei, jellegzetes alkata szintén fontos része a kifinomult figurának.

A könyvek világában a leghíresebb belga karaktert megformáló színészt Belgium tiszteletbeli polgárává fogadta. A klasszikus szerepekben és a színpadon is emlékezetesen játszó Suchet-t az utolsó forgatási napon élete meghatározó szerepéről faggatták: „Nem tagadom, egész karrierem során ez a legnehezebb napom – mondta. – Poirot volt a legjobb barátom, az életem és a családom része, együtt éltem vele. Nem hiszem, hogy a színészi pályám nélküle ugyanaz lehetett volna. Stabilitást adott egy alapjaiban bizonytalan szakmában.” Suchet értelmezésében Poirot karaktere a tisztán különc személyiség, és mint a teljesen különcök, ő sincs tisztában önnön különcségével. „Lehet együtt mosolyogni vele, de nevetni rajta: azt sohasem” – idézi még fel azt, amire éppen Christie unokája figyelmeztette.

Poirot-hoz hasonlóan Suchet is rendszerető és vizuális embernek vallja magát, rendkívül tradicionális szokásokkal: „Nem vagyok modern, és soha nem is voltam az.” Szerepére készülve órákon át tanulta Poirot-ként nézni a világot: járt-kelt az utcán és beszélt az emberekkel, elemezve a személyiségüket, testközelből vizsgálva az élethelyzeteket. A férfi gyakran emlegette, hogy ami megmentette a beskatulyázástól és folyamatosan keresetté tette, azzal a ténnyel magyarázható, hogy ő egy karakterszínész, nem pedig celebszínész. „Zömök vagyok, sőt köpcös – mondja. – Nem vagyok az a jóképű férfi. Tudtam, soha nem én leszek a következő Cary Grant, és ahogy most visszanézek, hála Istennek, hogy így történt.” Szerényen, ám gazdag önismerettel utal arra, hogy perfekcionistaként magánember minőségében a legnehezebb esetet jelentette felesége számára házasságuk immár 37 éve alatt.

A szintén színész nej a nyomozót is gyakorta elviselte, a Gyilkosság az Orient Expresszen forgatása során például órákon keresztül megértően ücsörgött férjével egy vasúti kocsiban, az őrjítően hosszú sorokat hallgatva.

Sokan dicsérik ezúttal is a magyar szinkront, de az sem csalódik, aki nyelvtanulás céljából ül neki a DVD-sorozatban feltálalt 13 évadnak. David Suchet tisztán zengő, tagolt és kellemesen hangsúlyozó beszédstílusát sokan méltatják színpadi szereplései okán is. Nem véletlenül kérték fel egy hangzó Biblia angol hangjának, ez a felolvasás jövő tavasszal jelenik meg. A vájtfülűek és a sorozatot ismerők számára különös élményt jelenthet, amikor a bűnfelderítésben aktív detektív tolmácsolásában hallhatják majd a teljes Szentírást. Suchet az elmúlt évben már 200 órát töltött csak a felvétellel – ezt a munkát igazán szívvel-lélekkel végzi, s ennek hátterében egy máig meghatározó személyes fordulat áll.

A színművész elmondása szerint egyike volt azoknak, akik az ortodox hagyományoktól már felmenői révén is eltávolodott; nem vallásos emberként élte mindennapjait, de a nyitott tájékozódás keretében az aktuális New Age filozófiákra kiterjedően is begyűjtött ismereteket. Történt egy fárasztó forgatási nap végén, hogy Suchet a szállodai szobájába érve kezébe vette az ott elhelyezett Bibliát, és abban olvasni kezdte Szent Pál Rómaiakhoz írt levelét. „Valósággal olyan volt, mintha csak egy igazi postai úton érkezett levelet olvastam volna, mint amelyet épp akkor küldtek nekem – számolt be a színész a legnagyobb horderejű olvasmányélményéről. „Mire a végére értem, végeredményben egy olyan világnézetet találtam, amelyet egész életemben kerestem, s ami mellett életre szólóan ki tudok tartani. Ez nem holmi vakhit. Ha valaha is könyvet írnék a hithez vezető utamról, a cím valami ilyesmi lenne: »Akit rúgkapálás és hangoskodás közepette vonszoltak a révbe.«”

A szó némelykor elszáll, az írás marad, s van, ami átváltozik. Az Angyal, Columbo hadnagy, Sherlock Holmes detektív, a jó öreg Poirot, és a hozzájuk hasonló karakterek – bár nem mindegyiküket ítél(het)te írója halálra – lassacskán átadják a helyüket; a szuperhősökre éhes mozifogyasztók mást rendelnek, a kor ízei változnak. Mára a filmélménnyel szembeni igényszintet a bűnös akciók tematikájában is magasra tették: ha már nem várható minden esetben lenyűgöző hatású látványvilág és high-tech elemektől nyüzsgő vetítővászon, legalább a Föld forogjon végveszélyben, de még inkább legyen a konfliktus intergalaktikus. Merőben más műfaj védnökei a televízió bűnüldöző figurái, s más a közönségük is: íme egy újabb generációs szakadék annak feldolgozásában, hogy ha már van bűn, miként jelenjen meg a színen. Ami a Poirot-sorozatot illeti, az epizódonként beütő, tökéletesnek szánt bűntény csupán újabb idegborzoló ürügy, hogy bekapcsolódjunk a bűn egyik tökéletes, és az éleseszűséget sem nélkülöző leleplezésébe – kijátszva a látszatot és a gonoszt. Az igazság kiderítése folyamán pedig bizony vannak ismétlődő momentumok. De legalább az esetek többségében elmondható, hogy itt nem áll a posztmodern közönséget célzó kesernyés kritika, miszerint a katarzis az érdeklődés hiányában elmarad.

Sorozatok tudományosan

A sorozatoknak az emberi viselkedésre gyakorolt hatásáról nemrégiben jelent meg egy friss tanulmány. A Maastrichti Egyetem és az ESCP üzleti iskola közös kutatása megerősítette a sejtést, miszerint a történetek képesek megváltoztatni az emberek viselkedését. A tipikus fogyasztók az olyan cselekménnyel, szereplőkkel és látványvilággal rendelkező történeteket kedvelik, amelyek esetében elveszhetnek a filmes eszközökkel történő elbeszélésben. A műfaj jellemző képviselői a meggyőző erejű latin-amerikai szappanoperák, amelyek a kutatás szerint egészen odáig kihatnak, hogy családtervezési döntéseket, vagy éppen munkaügyekkel kapcsolatos döntéseket is befolyásolhatnak. A kutatók kiemelten kíváncsiak voltak arra, miféle történetek teszik lehetővé, hogy a fogyasztók mentálisan belépjenek a történetbe (ez az úgynevezett narratív transzportáció). A régebbi korba kalauzoló (ám kortárs igényeknek megfelelően újrafilmesített) bűnügyi sorozatok máig ható vonzerejét is megértheti az, aki a Journal of Consumer Research-ben közölt eredményeket tekinti át. Fény derült ugyanis arra is, hogy a fogyasztók akkor azonosultak a legnagyobb valószínűséggel egy adott történettel, ha az reális, szereplői egyszerűen azonosíthatóak, és cselekménye könnyedén elősegíti a mentális látványvilág kialakulását.

Olvasson tovább: