Kereső toggle

Baseball feketén-fehéren

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Jackie Robinson sporttörténelmet írt, amikor 1947-ben első színes bőrű játékosként bekerült a nagybetűs MLB-be (Major League Baseball), Amerika első számú baseballbajnokságába. Verbális támadások, fizikai atrocitások, fenyegetések sem tántorították el attól a meggyőződésétől, hogy mindenki egyenlőnek és szabadnak született. Egy évtizeden át tartó baseballkarrierjével Robinson – szó szerint – színt vitt a sportéletbe, és a 20. század meghatározó polgárjogi aktivistája lett. 2013-ban A 42-es címmel film készült életének legmeghatározóbb szakaszáról.

Jack Roosevelt „Jackie” Robinson 1919. január 31-én, ötödik gyermekként, a Georgia állambeli Cairóban látta meg a napvilágot. Féléves volt, mikor apja elhagyta a családot, majd nem sokkal ezután egyedülálló édesanyjukkal Kaliforniába költöztek. Sporttehetsége már a középiskolai évek alatt megmutatkozott. Tagja volt az iskolai labdarúgó-, kosár- és baseballcsapatnak, de atlétikában is kimagasló eredményeket ért el; nyert távolugróversenyt és tenisztornát. Az 1936-os berlini olimpián 200 méteres síkfutásban Jesse Owens mögött lett ezüstérmes.

Jackie a Los Angeles-i Kalifornia Egyetemen folytatta tanulmányait. Ő volt az első diák, aki egyszerre négy sportágban is egyetemi válogatott lett, bár ekkor még a baseballt tartották a leggyengébb sportjának, elsősorban atlétaként számítottak rá. Egyetemi évei alatt rasszista megkülönböztetések elleni tiltakozásai révén többször is összetűzésbe került a rendőrséggel. Anyagi nehézségekre hivatkozva huszonkét évesen abbahagyta tanulmányait és Hawaiira költözött, hogy a Honolulu Bears csapatában játsszon. Még ebben az évben Japán megtámadta az USA haditengerészetének Pearl Harbor-i támaszpontját, ami az Amerikai Egyesült Államokat a második világháborúba való belépésre kötelezte. Robinson 1942 és 1944 között hadnagyként szolgált a háborúban. Katonai karrierjét az vágta keresztbe, hogy összetűzésbe került egy nem szegregált katonai busz sofőrjével, aki a busz hátuljába utasította őt, elkülönítve ezzel a fehér és fekete utasokat. Alaptalanul, nyilvános részegeskedés vádjával letartóztatták és hadbíróság elé állították, de később ejtették ellene a vádat. A háború befejeztével hivatásszerűen a Néger Ligában kezdett baseballt játszani.

Rögös kezdet

A második világháború utáni amerikai társadalom egyik legsúlyosabb adóssága a „négerkérdés” rendezetlensége volt. A polgárháború után az egyenjogúságot alkotmányjogi formában is kimondták, a gyakorlat azonban nem ezt igazolta. Megindult a feketék és a fehérek társadalmi elkülönítése: nem utazhattak együtt a járműveken, külön kezelték őket a hivatalokban, kórházakban, szállodákban, éttermekben, de még a templomokban is. A feketék kirekesztése a világháború utáni „szabad Amerikában” sem szűnt meg: a hős fekete katonákat kitörő taps helyett rasszista megvetéssel fogadták.

Robinson sportteljesítménye mellett bátor tiltakozásainak és erkölcsi kiállásának köszönhette, hogy a Brooklyn Dodgers elnöke, Branch Rickey felfigyelt rá. 1945 augusztusában Rickey egy hosszú beszélgetés során afelől faggatta Robinsont, hogy képes lenne-e a rasszista gyűlöletre nem dühkitöréssel reagálni. Tudta, hogy nehéz idők várnak a Major League-be belépő első fekete játékosra. A mélyen vallásos Rickey meggyőzte Robinsont, hogy ha kell, „fordítsa oda másik arcát is”, hiszen saját, mélyre süllyedt szintjén nem győzheti le a faji gyűlölettel megfertőzött ellenséget.

Robinson 1945-ben havi 600 dollárért leszerződött a Dodgers előcsapatához, az International League-ben játszó Montreal Royalshoz. 1880 óta ez volt az első alkalom, hogy színes bőrű játékos a profi ligában játszhatott, ami nem kis felháborodást keltett, főleg a déli államokban. Floridában nem engedték, hogy Robinson csapattársaival egy helyen szálljon meg, és a rendőrség a stadion bezárásával fenyegetett. Az 1946-os év a magánéletében is mérföldkőnek számított: februárban feleségül vette egyetemi szerelmét, Rachel Isumot, akitől később három gyermeke született.

A következő évben, az 1947-es szezon előtt hat nappal a Brooklyn Dodgers átigazolta Robinsont. A Liga történetében hatvan év után először lépett pályára színes bőrű játékos: 1947. április 15-én Robinson több mint 26 ezer néző előtt debütált az Ebbets Fielden. A közhangulatnak megfelelően a sajtó kritikusan szemlélte, sőt játékostársai is petícióba kezdtek, melyet Leo Durocher, a klub menedzsere rövidre zárt azzal, hogy „nem számít, sárga-e a bőrszíne vagy fekete, ha a csapatot hozzásegíti a győzelemhez”. A Dodgers vezetésén túl a Liga elnökének, illetve Hank Greenberg zsidó baseballsztár támogatásának is nagy szerepe volt abban, hogy a jéghegy apránként olvadni kezdett. Azonban Robinsont ez sem védte meg a stadionokban uralkodó kezdeti fizikális és verbális erőszaktól. Megpróbáltatásai a Dodgers csapatát is összekovácsolták: egyre többen sorakoztak fel afroamerikai csapattársuk mögött. Robinson szavak helyett tettekkel védekezett: kiemelkedő sportteljesítményével és hosszútűrésével sikerült apránként ledöntenie az előítéleteket. Az első évben tizenkét hazafutást ütött, és nagy szerepe volt abban, hogy a Dodgers hat év után újra megnyerte a nemzeti bajnokságot. 1950-re havi 35 ezer dollárral ő lett a Dodgers legjobban fizetett játékosa. Pályafutása során hat alkalommal segítette csapatát a Liga bajnoki címéhez, és 1955-ben vele nyerték meg először a legnagyobb dicsőséget jelentő World Seriest. 1947-ben az év újoncának, 1949-ben pedig a Liga legértékesebb játékosának választották. Count Basie, a híres afroamerikai dzsesszzenész dalban rótta le tiszteletét a feketék körében hősként ünnepelt Robinson előtt. 1949-ben a Did you see Jackie Robinson hit that ball? (Láttad, ahogy Jackie Robinson megütötte a labdát?) című dal a toplisták 13. helyére került.

Pályára lépése előrevetítette a Néger Liga megszűnését, kiemelkedő teljesítménye pedig ajtót nyitott olyan fekete játékosok előtt, mint Willie Mays, Satchel Paige vagy Hank Aaron. Játékstílusa és kiállása jelentős hatással volt a baseballra: együttes ütő- és futóteljesítménye az új éra előfutára lett. 1962-ben bekerült a Baseball Hírességek Csarnokába (Baseball Hall of Fame), 1997-ben pedig az MLB összes csapata visszavonultatta Robinson 42-es mezszámát. Ő volt az első játékos, aki ilyen megtiszteltetésben részesült. Az első osztályú profi baseballbajnokságba való belépésének 60. évfordulóján az MLB bevezette a „Jackie Robinson-napot”: tiszteletére 2007 óta minden év április 15-én a Liga összes játékosa 42-es számú mezt visel.

Robinson az afroamerikai sportolók „hangja” lett, személye elmozdulást jelentett az amerikai polgárjogi mozgalmak történetében. Elhíresült mondása szerint: „Egy amerikai sem mondhatja szabadnak magát addig, amíg mindannyian egyenlőképpen szabadok nem vagyunk.”

A pálya vége

Jackie Robinson tíz éven keresztül hűséges játékosa volt a Brooklyn Dodgersnek. 1957-ben, mindössze 38 évesen egészségügyi okokra hivatkozva nyugdíjba vonult. A sportéletet gazdasági, társadalmi és politikai szerepvállalás váltotta fel. Egyre súlyosbodó cukorbetegsége legyengítette szervezetét, élete végére szinte teljesen elveszítette látását. Ötvenhárom éves volt, amikor 1972. október 24-én stamfordi otthonában szívroham érte, és örökre távozott a földi létből. Halála után felesége létrehozta az életművének és munkásságának tisztelgő Jackie Robinson Alapítványt, mely a mai napig szükségben lévő fiataloknak igyekszik iskoláztatási támogatást nyújtani. Több mint tíz évvel halála után, 1984-ben Ronald Reagan az Egyesült Államok legmagasabb, civileknek adható elismerésével, az Elnöki Szabadságéremmel, 2005-ben George W. Bush a törvényhozás által adományozható legmagasabb elismeréssel, a Kongresszusi Aranyéremmel tüntette ki.

A 42-es

2013-ban Jackie Robinson örökzöld élettörténetének Brian Helgeland rendező Harrison Ford (Branch Rickey) és Chadwick Boseman (Jackie Robinson) főszereplésével állított emléket. A 42-es című életrajzi dráma az amerikai történelem egyik legnagyobb jelentőségű leigazolását remek jellemábrázolásokkal és aranyat érő érvelésekkel tárja elénk. A film nem csupán a baseball játékába ad betekintést, az Amerikában a második világháború után is virágzó bőrszín miatti diszkrimináció kérdését feszegeti. Egy rövidebb időszakot mutat be, mégis egy egész korszakról ad hiteles képet.

Olvasson tovább: