Kereső toggle

Catherine bájos romantikája

Egy Dickens-sarj a dunántúli lankákon

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Apai ágon Dickens leszármazott, anyai ágon annak a gróf Wenckheim családnak a sarja, mely többek közt a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárnak is otthont adó kastélyt építtette. Magánszigeteken dolgozott évekig a Karib-térségben. Vendégei voltak Steven Spielberg, Tom Hanks és Mel Gibson. A karibi csillogást hátrahagyva ma Magyarországon él, és rendhagyó vendéglátással foglalkozik. Birtokán csodaszép „cottage”-eket (villaház) ad ki, ahová érkeztek már Dél-Afrikából, Szingapúrból is. Catherine Dickensszel beszélgettünk, hol angolul, hol magyarul.

Hogy érzi magát Magyarországon egy Dickens?

– Szerintem nagyon szerencsés vagyok, mert ezt a családi nevet majdnem mindenki ismeri. Magyarország nagyon kíváncsi, mert félig magyar vagyok, és közben Dickens déd-dédunokája is, erre nagyon büszke vagyok. Angliában ez nem egy különleges dolog, de Amerikában vagy Magyarországon már igen. Valószínűleg azért, mert ott sok híres ember él, és az embereket jobban érdekli David Beckham, aki ma népszerűbb, mint Charles Dickens. Az iskolában sem vagy annyira érdekes; ha a neved Churchill, akkor talán igen. Nem olvastam üknagyapám minden könyvét, a „legkedvencebbem” a Nicholas Nickleby, az egy nagyon jó könyv. Dickens egy humoros ember volt, de a story line (eseménysor, történetvezetés) általában szomorú, a karakterek viszont viccesek.

Honnan a magyarságod?

– Gyerekkoromban is mindig tudtam, hogy félig magyar vagyok. Az édesanyám teljesen, százszázalékosan magyar, és nagyon erős akcentusa van. Először tizennyolc évesen voltam itt, és akkor még volt vasfüggöny, amit nagyon különösnek találtam. Az édesanyám tizenkét évvel ezelőtt költözött vissza, amikor az édesapám meghalt. Azt mondta, hogy szeretne visszajönni egy kis faluba, hogy dolgozzon Békés megyében.

Van magyar identitásod?

– „Oh, I love it! Hát a magyar az olyan, hogy van ez a tűz bennem, a fejemben és a testemben, magyar tűz. De én nem az a fajta magyar vagyok, aki mindig depressziós, és semmi nem jó neki, hála Istennek. Mert látom, hogy a magyarok nagyon sokat félnek, és persze ez esetleg a történelem miatt van. Nem érdekel, hogy ki hogyan néz rám. De nagyon büszke vagyok arra, hogy „félmagyar” lehetek. Szerintem az a fontos, hogy a magyar nézzen szét az országban, és azt nézze, ami szép, és ne panaszkodjon és panaszkodjon mindig. Amikor találkozok más magyarokkal, akik külföldön élnek, és jönnek vissza ide, azt mondják, hogy Amerikában milyen pozitívak az emberek, de amikor visszajönnek ide, Magyarországra, akkor azt mondják, hogy: ajj, a magyarok nem tudják, hogy mijük van. Mindig arra néznek, ami nincsen. És ez a nagy baj. Azt kell látni, hogy mi van, szép és jó az idő, nagyon természetes, nem lakik túl sok ember itt, szabadabb, és sok a jó dolog. Én nem akarok visszamenni Angliába, nem.

A csákberényiek hogyan fogadták azt, hogy felkérted őket munkára, például az asztalost, a kovácsot. Örültek neki?

– A magyarok nagyon jók a kezükkel, nagyon ügyesek. Szóval én nagyon szerencsés vagyok a falumbeliekkel. Mikor a barátnőimnek mondom, akik Angliában vannak, hogy itt van a faluban asztalos, kárpitos, kovács, varrónő, csodálkoznak, hogy: tényleg? Mert Angliában nem így van. Ha szeretnék valami új huzatot, fel akarunk újítani egy régi bútort, akkor hozom a Laci bácsit, aki nyugdíjas kárpitos;  az ő munkája szép, klassz. Az asztalosunk, Fülöp, ő is fantasztikus. Van, amikor én tanítok nekik új ötletet, amit még soha nem csináltak. Például mondom a kovácsnak, a Balázsnak: nekem kell egy új zuhanyrózsa – hogyha én a boltban akarnék valamilyen rozsdamentes acélból venni, az nagyon drága lenne – és mutatom neki, itt van az öntözőkanna, levettem a végét, és megmutattam neki. Ilyesmit csak kicsit szélesebbet. És valami gyönyörűt készített, pedig azelőtt ő soha nem csinált ilyet. Új ötletem például a szép, design ágyneműk, amiket Zsurki nénivel, a varrónővel terveztünk. Mert nagyon nehéz jó ágyneműt találni, pedig nagyon fontos a cottage-ban, hogy szép legyen az ágynemű és kényelmes.

Hogy kerültél Magyarországra?

– Két Karib-tengeri szigeten dolgoztam, az egyiken egy amerikai, a másikon pedig egy angol férfi volt a tulajdonos. Privát szállodák, privát Karib-szigeteken; ezek kicsi, 300 hektáros szigetek. A volt férjemmel mi voltunk a management couple. Mindenre mi figyeltünk, és mindent mi szerveztünk. Volt egy saját csapatunk, akikkel együtt dolgoztunk. Ez nagyon érdekes volt, de a férjemmel elváltunk – mert ez egy nagyon nehéz munka volt; hét évig csináltuk folyamatosan, a hotel nem állt meg. Más kérdés ott dolgozni, és más ott nyaralni, abszolút más. Amikor elváltam, utána szabadon utazgattam. Úgy gondoltam, egy helyen le kellene telepednem, hogy új életet kezdjek. Ekkor harminckét éves voltam. Nincs gyerek, nincs ház; szabadon, nincs semmi, semmi. Egy bőröndben volt mindenem. Egyszer eljöttem Magyarországra, mert itt volt az édesanyám, és az jutott eszembe: miért ne Magyarországon éljek? Hiszen félig magyar vagyok. Ez tizenkét évvel ezelőtt volt. Én nem beszéltem magyarul, az első lépés a nyelviskola volt. Valamint itt találkoztam Christopherrel, a férjemmel, aki egyébként szakács, és akivel közel tíz éve boldog házasságban élek.

És honnan jött az ötlet a Catherine’s cottageshez?

– Igazából a férjem ötlete volt, mert eredetileg egy hétvégi házat kerestünk. Néhány évvel ezelőtt volt itt egy borfesztivál, amit az egyik barátnőm szervezett. Gondoltuk, miért ne jöjjünk ide, és nézzünk körül. Amit azon a nyáron vettünk, le kellett bontani, ott volt, ahol most a medence van. És utána megvettünk mellette egy fészert, aztán a szomszéd házat, aztán a másik szomszéd házat. A férjem biztatott mindig, hogy vedd meg a következőt, vedd meg a következőt. Idén kilenc éve, hogy elkezdtük, és hét éve, hogy Karcsi és Ibi ide jöttek Erdélyből; együtt olyanok vagyunk, mint egy igazi család. Ibi huszonnégy órából hetvenkettőt dolgozik. Nélkülük mindezt nem lehetett volna megcsinálni, hiszen ez rengeteg munka.

Kik a vendégeitek?

– A magánszigeten amerikaiak voltak, itt a vendégek 70 százaléka magyar. Nagyon sok e-mailt és like-ot kaptam, mert a magyarok nagyon szeretik használni a Facebookot. Ha valami fent van Facebookon, akkor nagyon hamar híre megy. Júliusban és augusztusban többnyire hollandok jönnek és angolok. Most beszéltem egy angol hölggyel, akik szeretnek ide járni, és megkérdeztem tőlük, hogy miért jönnek Magyarországra. Azt válaszolja, hogy már nagyon sok helyen volt, valami változatosat szeretne, már tízszer volt Olaszországban. És mert ez különleges, nagyon jó az idő, és sokkal olcsóbb, mint Toszkána, vagy Velence. Ezek a házak ugyanolyanok, de az ára háromszor kevesebb. Mindenki spórolni szeretne.

És hogyan terveztek?

– Christopherrel bemegyünk, és mondjuk, hogy itt lesz a fürdő és ott a többi, nagyon gyorsan megoldjuk, kész-passz.  Mi vagyunk az elsők, akik egy nyári lakot, présházat úgy újítottunk fel, hogy ötcsillagos legyen. Lehet kérni reggeli kosarat, Karcsi csinál kenyeret, Ibi csinál dzsemet. Ibi nagyon figyel a vendégekre. Az apró dolgokra nagyon kell figyelni, például mindig írok egy kis köszöntőkártyát a vendégeinknek, és van bent a házban sampon, szappan, levendulaolaj. Egy kis apróság, de az ember már azt mondja rá, hogy hihetetlen, nemcsak egy szoba két ággyal, asztallal és szekrénnyel; hanem berakok kis apróságokat, könyveket, néhány cottageban van iPod és zene, meg játékok. Ahogyan én is szívesen látnám. A falak nem simák. Nem kell, hogy a fal teljesen sima legyen, nem baj, ha van egy kis hiba, ez rusztikus. Ibi néninek és nekem mindig vannak új ötleteink, például: só, bors, ecet és olaj. Mert nem mindenki szeretne elmenni a boltba külön ezért. A konyhakéseknek élesnek kell lenniük. Szóval ezek kicsi, de annál lényegesebb dolgok.

A stílus azért inkább angol, nem?

– Hát angol meg egy kicsit magyar, régi bútorokat veszünk, de nem a barnát, hanem fehéret, zöldet. Most is van egy, amit rendeltünk Békásmegyerről, veszek néhány dolgot az IKEA-ból, de használok más anyagot is – van egy nagyon jó gyár Győrben, ami gyönyörű dolgokat készít. Nagyon szeretek magyar dolgokat használni, amik itt készülnek.

A magyarok meg szeretnek külföldi termékeket használni... Jönnek ide magyarok, és mindig mondom nekik, hogy ez is magyar meg ez is, és kérdezik, hogy tényleg?

Mi van veletek, nem kell költeni a pénzt olyanra ami más országból jön! Például itt van egy fazekas, Edinának hívják. Annyira szép új tányérokat készített, és megbeszéltem vele, hogy be fogjuk rakni az új házba. És nagyon sokat használunk kis fehér szőnyeget, az pedig Nagyegyházán készül, Marika néni készíti. Mondom – Marika néni nekem kell 10 db 70 centiméter széles, 1 méter hosszú – és hibátlanul elkészíti. És ilyet nem lehet találni Angliában, vagy nagyon sokat kell érte fizetned.

Honnan van mindehhez energiád?

– From the Lord – Istentől. Néhány ember azért él, hogy egyen, és néhány azért eszik, hogy éljen, és én ezek közül való vagyok.

Az angolságodból maradt még benned valami?

– Persze, persze. A lényeg az, hogy ha Magyarországon vagyok, egy kicsit angolnak érzem magam, amikor Angliában vagyok, akkor egy kicsit magyarnak érzem magam.

Olvasson tovább: