Kereső toggle

Kiskanállal az óceánt

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Van egy alapítvány a hátrányos helyzetű gyerekek felzárkóztatásáért küzdők sorában, amely évi 500 hazai és nemzetközi művészeti díjat zsebel be, amelynek pedagógiai módszereiért külföldi szakemberek állnak sorban, amely nem a pályázati pénzek szétosztására jött létre. Igazgyöngynek hívják. Az alapítvány vezetőjével, L. Ritók Nórával beszélgettünk.

Immár ötödik éve blogol a hvg.hu-n szó szerint a nyomor széléről a berettyóújfalui, főleg roma gyerekek és családjaik mindennapjairól. Hogyan került kapcsolatba velük?

– Még a rendszerváltás előtt végeztem Nyíregyházán, majd visszakerültem ide, ahonnan származom, a berettyóújfalui kistérségbe tanítani. Akkoriban még nem ismertük ezt a szót, hogy integráció, ezért a nagyobb települések „C” osztályokba tették azokat a túlkoros és nehezen kezelhető, zömében roma gyerekeket, akikkel nem boldogultak. Elég hamar szembesültem azzal, hogy azok az oktatási módszerek, amelyekkel engem a felsőoktatás felvértezett, nem igazán működnek itt. Földrajzot, illetve rajzot tanítottam, és azt kerestem, hogyan lehet megszólítani ezeket a gyerekeket. Ez idő tájt a Soros Alapítvány karolta fel az olyan pedagógiai kezdeményezéseket, amelyek a romák tanulmányi előmenetelét segítették. Így kerültem bele olyan kapcsolatrendszerbe, ahol tudtam pályázni, eszközöket venni, és más pedagógiai módszerekkel kísérletezni. A képzőművészet ugyanis nagyon gyorsan tud pozitív megerősítést adni abban, amiben leginkább hiányt szenvednek ezek a gyermekek, a pozitív énképben, a sikerélményben. Ezt a szemléletet szerettem volna kiterjeszteni a többi tantárgyra is, de az iskola ebben nem volt partner, attól tartottak, hogy elcigányosodik az iskola. Ezért kiléptem az állami oktatásból, és létrehoztam az Igazgyöngy Alapítványt. Ennek már tizennégy éve.

Ma hat településen 650 gyermeket tanítunk, főleg képzőművészeti tevékenységre, komplex személyiségfejlesztési modellben. A mi iskolánk esetében 350 azoknak a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekeknek a száma, akik szegregátumokban élnek, és nagy százalékuk cigány.

Önnek személy szerint jelentett kísértést, hogy esetleg a szakmailag könnyebb utat válassza?

– Amikor az ember ilyen helyen él, akkor kettőből választhat: vagy csak a jó körülmények között élő gyerekekkel foglalkozik, akik könnyen hozzák a pedagógiai sikereket, vagy komplex pedagógiai munkában gondolkodik, és megpróbál hatást gyakorolni egy össztársadalmi problémára. Mivel számunkra egyértelmű volt, hogy a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek integrációja sosem fog megoldódni az iskola falain belül, idővel elkezdtük az oktatás mellett a családgondozást, közösségfejlesztést és intézmények közötti együttműködés generálását is, kifejezetten azért, hogy minden szálat megmozgassunk a gyermekek tanulása érdekében. A modellhez Told községet választottuk ki, amely a fenti problémákat nagyon mélyen magában hordozza, ezért alkalmas arra, hogy az integráció összes elemét kipróbáljuk.

Milyen akadályokba ütközik munkája során a családok, illetve a felnőtt társadalom részéről?

– A családok részéről generációk óta halmozódó problémákkal állunk szemben, amelyeket nem lehet megoldani egy-két év alatt, sőt egy pályázati etap alatt sem. Itt hosszú, stratégiaszerű munkára van szükség, ami megváltoztatja a tanult és zsigerileg beépült tehetetlenséget. Nagy akadály még a tanulás hiánya a felnőtt társadalomban. Nagyon sok olyan szülővel dolgozunk együtt, akik gyakorlatilag analfabéták. Természetesen ezekkel a pedagógiai módszerekkel mi sem tudunk radikális változást elérni az értékrendjükben, gondolkodásukban, ezek beépülése hosszú távon mégis sokkal biztosabb lesz, mint egy hatóság által kikényszerített eljárásrend. A kényszerítés ugyanis azt vonja maga után, hogy igyekeznek azt kijátszani. Bizalmon és pozitív megerősítéseken alapuló pedagógiai eszközökkel szemben azonban ezt nem lehet megtenni. A felnőttekkel kapcsolatban nagy hangsúlyt fektetünk az önfenntartás kialakítására, a kertprogramra és a biobrikettprogramra, amivel a téli fűtőanyagot tudják megtermelni. A másik fontos elem a munkára nevelés, csakhogy errefelé egyáltalán nincs munkalehetőség. Toldon egy vállalkozó sem akar céget alapítani, vagy mezőgazdasági, ipari jellegű tevékenységet odavinni. Ez egy zsákfalu, ahol nincs infrastruktúra, iskola, kocsma, még bolt sem mindig üzemel. Magyarországon rengeteg ilyen település van, ahol tömegesen nem tudnak mit kezdeni magukkal az emberek.

Erre a problémára nincsenek jól működő állami megoldások?

– Eddig mindig úgy csoportosították az állami problémakezelést, hogy egy-egy irányra koncentráltak, például csak az oktatásra. Most a közmunkaprogram a fő irány, ugyanakkor az oktatást elengedték. A tapasztalat azonban azt mutatja, hogy ha nem egyszerre próbáljuk meg rajta tartani a kezünket az összes beavatkozási ponton, akkor nem lesz változás. A probléma megoldására létrehozott családsegítők, gyermekjóléti szolgálatok, kisebbségi önkormányzatok és a civil szervezetek együttműködése csak formális szinten valósul meg. Elő van írva például, hogy a rendőrség működjön együtt az iskolával. Ez a legtöbb esetben abban merül ki, hogy a rendőr elmegy egy osztályfőnöki órára, elmondja, hogy nem szabad lopni, verekedni, esetleg tartanak tavasszal egy KRESZ-vetélkedőt az udvaron, és kész. Vagy megállapítják a védőnők, hogy fejtetű van, de attól, hogy egyszer leirtják, nem lesz megoldva, mert otthon újrafertőződik a gyerek, és tulajdonképpen nincs előrelépés. Mi azt szeretnénk elérni, hogy a civil szervezetek ne idegen testek legyenek abban az állami struktúrában, amelynek a feladatait átvállalták, hanem a problémamegoldó rendszer részei. Ennek egyik akadálya, hogy az uniós forrásokból működő civil kezdeményezések rövid távon működnek, de az ez idő alatt létrehozott értékek, megoldások nem tudnak beépülni a rendszerbe. Négyévenként pedig minden újonnan regnáló kormány azt gondolja, hogy őnála van a bölcsek köve, az ő embere, értékei és céljai lesznek az üdvözítőek. Ezért van az, hogy az összes pedagógiai jellegű esélyteremtő modell szakirodalmi lábjegyzet marad csupán.

Küzd a kormánnyal, a hivatalokkal, a mindenkori oktatáspolitikával, az anyagi nehézségekkel, a szélsőjobbos hangadókkal. Mi tartja önben a lelket? Mintha kiskanállal merné ki az óceánt...

– Hiszek annak a munkának az eredményességében, amit végzünk. A szélsőjobb előretörése nyilván engem is bénít, de sok biztatást kapok azoktól az emberektől, akik mellettünk állnak. A Facebookon legutóbb közzétett képsorozatom (Gyerekek alvóhelyei, Magyarországon) kapcsán olyan mértékű megerősítést kaptam, ami jelzi, hogy az emberek többsége hisz abban, hogy nem lehet leradírozni több százezer embert Magyarország térképéről. A blogon elég csak felvetnem egy új beavatkozási pontot, mint akár az ösztöndíj-program, akár a fogamzásgátlás, gyógyszerkiváltás, és mindig van, aki ezekben segítséget ajánl. Sok kiváló önkéntesünk van, akik maguk is újabb önkénteseket szerveznek be. Van olyan köztük, aki Hollandiában szerzett diplomát, és a nálunk töltött több hónapos gyakorlat hatására döntött úgy, hogy a tudását Magyarországon kívánja kamatoztatni. Emellett egymásra is vigyázunk, hogy jó csapatszellemben tudjunk dolgozni, s aki picit mélypontra kerül, azt megerősítjük.

Figyelemmel tudják kísérni, hogyan alakul a végzett diákok pályája?

– Épp most sikerült egy már felnőtt fiunknak biztonságiőr- tanfolyamot elvégeznie, akit segítünk az elhelyezkedésben is. Természetesen nyomon követjük a gyerekeinket, és örülünk, ha később is mellettünk vannak, de a mi mérhető eredményeink azok, amikor egy gyerek nem morzsolódik le a középiskolából, nem alapít családot túl fiatalon, nem arra játszik, hogy magántanuló legyen, hanem már felnőttként bekapcsolódik az alapítvány által nyújtott munka jellegű tevékenységekbe. Ez az a szemléletváltás, ami már az ő gyerekeinél mindenképpen előnyt fog jelenteni.

Egy ágyban az ellenséggel

„Végre csináltam valami értelmeset is az életben”, „Ez tényleg gyönyörű, bearanyozta a napomat” – így éreztek azok az egyetemisták, akik 2009-ben A Nagy Gyerekprojekt keretében Budapesten láttak vendégül roma gyerekeket, elszállásolták, étkeztették őket, fizették szórakoztatásuk költségeit. A projekt életre hívója Babarczy Eszter, a MOME adjunktusa már évek óta fogadott gyermekeket saját otthonában, hogy ezzel az Igazgyöngy Alapítvány munkáját támogassa.
A program hidat épített két eltérő kultúra és két művészeti intézmény között, a résztvevők közösen rögzítették a találkozásukat, a városnézést filmek, naplók, fotók segítségével. „A gyerekek sok szépet láttak, de nem az volt a fontos, hogy hol voltak, hanem a személyes kapcsolat és személyes figyelem, amit ezek a diákok adtak, beleadva teljes személyiségüket” – emlékezik vissza Babarczy Eszter. „Az egyik kedvenc történetem, amikor a Szépművészeti Múzeumban nyilván furcsa látványt nyújtott három egyetemista és két roma kislány mixturája, ezért elmesélték a projekt történetét, mire a teremőr sírva fakadt. Ez is bizonyítja, hogy ezek szimmetrikus kapcsolatok, nem úgy van, hogy az ember csak ad, mintegy kegyet gyakorolva, hanem kap is; sokféle és mélyreható érzelmi élményeket, új nézőpontokat, azt a rácsodálkozást, ami nekünk már természetes, hiszen egy gyereknek, aki először jár Budapesten, a mozgólépcső a legérdekesebb és a villamos. Volt olyan diák, akit előítéletesen neveltek arra, hogy féljen a cigány fiataloktól, ő cikket is írt Egy ágyban az ellenséggel címmel a benne végbement változásokról. Volt egy tízéves kislány, akinek a tanítványom odaadta a profi gépét, hogy fotózzon, és ezekből a képekből jól látszik, milyen szeretettel fordultak a járókelők a kislány felé. Az ilyen projekteknek az lehet a szerepe, hogy megmutassa: nem vagyunk rasszisták. A médiában csak egyfajta konfliktus kerül elő, holott sok csodálatos találkozás is van, amiket ha megmutatunk, akkor kiegyensúlyozottabb képet kapunk arról, hogy a magyarok sem mind rasszisták, és a romák sem mind bűnözők” – tette hozzá Babarczy. (Mondovics Napsugár)

Olvasson tovább: