Kereső toggle

Agytorna és szájkarate

Hazánkban is hódít a sportszerű vita

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Vita. Disputa. Érvek ütköztetése. Logikai diskurzus. Mióta az emberiség eszmél, az élet része. „Már az ókori görögök is!...” Vágyunk rá, és nem csak az ebédlőasztalnál. Magyarországra mostanában tör be a vitázás mint szabályszerű szellemi sport, és szerencsére egyre népszerűbb. A lehetőség pedig mindenki számára nyitva áll.

A brit parlamentáris vita a felsőoktatásban zajló versenyszerű vitázás legelterjedtebb formája. Évente más országban rendezik meg a világ- (World Universities Debating Championships), illetve az Európa-bajnokságot (EUDC), de az év majdnem minden hetére jut legalább egy, felsőoktatási intézmények közötti megmérettetés.

Gyökereit tekintve a cambridge-i vitaklub 1815-ben, az oxfordi 1823-ban jött létre, míg Amerikában az egyik legősibb disputatársulás, a Princeton Debate Panel gyökerei egészen 1765-ig nyúlnak vissza. A 19. században az angolszász országokban és gyarmataikon sorra bukkantak fel a máig világszínvonalon teljesítő vitaegyesületek. Ekkor még a formátum és a szabályrendszer nem tiszta, csupán a szándék: a demokrácia és nemzetköziség erősítése. Oxbridge-ben a hallgatók mentális csatái mellett, hagyományőrző módon, máig heti gyakorlat a világ legemblematikusabb személyiségeit – gondolva itt Nixon elnökre, Michael Jacksonra vagy éppen Teréz anyára – megszólaltató „Formális Csütörtök Esti Vita”. Évszázadok óta ugyanakkor, ugyanott. Viták, amelyek százakat mozgatnak meg hétről hétre. A titok: félrebeszélés nélküli, mindenki kérdései számára teret és tényleges választ biztosító párbeszéd. Intelligens és kritikus, mégis nyitott és befogadó közeg.

A második világháború, majd 1990 után a fiatal értelmiségiek tömegét megmozgató kezdeményezés Európában és Latin-Amerikában szélesebb világporondra lépett. Ebben máig nagy szerepe van az amerikai Vermontban 1899-ben létrejött vitaegyesületnek, különös tekintettel a 31 éve működő World Debate Institute elnevezésű kezdeményezésükre. Cél: a vitázás terjesztése és meghonosítása szerte a világon. Jelenlegi vezetőjük Alfred Snider, a Vermonti Egyetem professzora, aki időt, pénzt nem sajnálva járja a világot, hogy Venezuelától Katarig, Kínától Magyarországig a középiskolás és egyetemista ifjúságot vitázni tanítsa, és hogy a kezdeményezéseket helyi szinten fenntartó oktatókat képezzen ki.

Vajon mi hajtja? Saját elmondása alapján nem az anyagiak. Sem a hírnév. Sokkal inkább az állampolgári tudatra és döntéshozatalra nevelés. Az igazi civil társadalom létrehozása. „Bárhol járok a világon, látom a fiatalok hatalmas éhségét arra, hogy elmondhassák a gondolataikat. Tanultak, és ezt használni szeretnék. A kormányok politikájától függetlenül mindenhol akadnak ifjak, akik el akarnak köteleződni valami mellett, és nem félnek jobbá tenni a világot” – meséli Snider utalva arra, hogy az adott ország politikai vezetésének jellege mennyiben hátráltathatja a vitázás sikerét.

Magyarországra mindez csak a rendszerváltás után tört be, majd a kezdeti lelkesedés a helyi anyagi források elapadásával együtt ki is halt. Most újra készül valami. Pár hete csupán, hogy március elején immáron másodszorra megrendezésre került a Budapest Open nemzetközi vitaverseny. Tavaly 33 országból és 37 intézményből, idén több mint 45 egyetemről összesen 160-an vettek részt. Hongkongból, Amerikából, Koszovóból és Katarból is útnak indultak, hogy összemérjék készségeiket fővárosunkban. A főbírói csapatban maga Alfred Snider, a New York-i St. John’s Universityn vitapedagógiát oktató Steve Llano, továbbá egy 2008-as és egy 2010-es Európa-bajnok foglalt helyet, akik a versenyt követő héten elméleti és gyakorlati előadásokat, valamint gyakorló vitákat tartottak a tovább maradt résztvevőknek. Nyilvános diplomáciai esemény, nemzetközi volumennel. A verseny a CEU-n, illetve a döntő a Corvinus aulájában zajlott, ez utóbbin az amerikai nagykövet asszony férje, Mr. Kounalakis szólt buzdító szavakat a versenyzőkhöz.

A brit hagyomány jegyében találkozhattunk beterjesztett indítvánnyal, továbbá az a mellett és az ellen érvelő kormány–ellenzék csörtével. Az indítványt negyedórával a vita előtt ismerik meg a kétfős csapatok, szerepüket nemkülönben: lehetnek felsőház vagy alsóház. A felszólalások hétpercesek. A vita során különösen fontos, hogy a „képviselők” komoly figyelmet szenteljenek egymás beszédeinek, ugyanis a felkészülési időben vázlatosan összeállított beszédét az elhangzottak alapján mindenki folyamatosan formálni kényszerül.

Külön ínyencségnek számít a kérdésközbeszúrás, az úgynevezett Point Of Information intézménye. Akárcsak a brit alsóházban, ezúttal is abban jut kifejezésre az aktuális beszélővel szembeni véleménykülönbség, hogy az ellenkező oldal vitázói egy kurta „De Hölgyem/Uram! ...” kiáltás kíséretében felpattannak, és egyik kezüket előretartva kifejezik, hogy szót kérnek, míg a másikkal a tarkójukhoz kapva elejét veszik annak, hogy a mára már csak képzeletben létező parókájuk lecsússzon a fejükről. Az, hogy a kétségeiknek pár másodpercben ténylegesen hangot is adhatnak-e, az éppen megnyilatkozó vitázó döntésének az önkénye.

Minden és annak ellenkezője

Hogyhogy hazánkban még nem hat varázsszóként a vita? Angliában, Amerikában erre hallgatók tömegei kapják fel a fejüket. A szponzorokról és munkáltatókról nem is beszélve, akik az önéletrajzokban a vitázást meglátva fél tucat készség meglétét feltételezik a jelentkezőkről. Talán az évtizedes vasfüggöny az oka. És hogy azóta sem sikerült tisztára mosni a fogalmat, sőt: a közéletben folyó marakodás csak növelte a bizalmatlanságot. Az emberek egyszerűen nem ismerik, hogy mi az a disputa. Az igazi vita. Ezt kiválóan szemlélteti, hogy akárhányszor elhangzik a versenyszerű vitázás lehetősége, automatikus reakcióként az a kérdés hangzik el, hogy: de mégis miről? Nos, a versenyszerű vitázásban ez a szép, hogy lényegében bármiről. A szír konfliktusról vagy a húsevésről. Mindazokról a kérdésekről, amelyek megosztják a társadalmat, amelyek esetében nem beszélhetünk egyértelmű igazságról. Éppen emiatt a hangsúly nem azon van, hogy kinek van igaza. Hanem hogy ki érvel a saját ügye mellett meggyőzőbben. Igen ám, de a leosztás véletlenszerű. Mi történik, ha ugyanarról az indítványról egyszer itt, másszor ott kényszerülünk vitázni? Hogyan tudjuk megőrizni a véleményünket a relativizálódástól? Ez valóban nem könnyű, a kipróbált vitázókra mégsem jellemző, hogy gyenge jellemek lennének. Mi több: a régebbi vitahagyományokkal rendelkező országokban sokan politikusok (példaként említve Margaret Thatchert és L. B. Johnsont) és médiaszemélyiségek lesznek. Vajon mi lehet a titkuk? Talán az, hogy aki nem tud véleményének ellenérveiről, a saját álláspontját sem ismeri igazán.

Demokrácia, jogállam, emberi jogok. Életünk megrendíthetetlennek tűnő igazságai. De vajon minden esetben átcsúsznak-e a kritikai gondolkodás sűrűre font szűrőjén? „A Ház megbánta, hogy elfordultunk a szocializmustól” – szólt a Budapest Open esti mintavitájának tételmondata. Európa-bajnok vitázók és egyéb legendák lépnek a szószék mögé, hogy meggyőzzenek. És valóban: a kapitalizmus vélt abszolútuma a logikus érvvezetés révén meginog, de legalábbis maga mellé engedi az alternatív megoldások megfontolását. A disputa fejleszti a demokratikus készségeket. A vitázás során az ember újabb és újabb szemszögből vizsgálódva átgondol dolgokat – az analízis pedig sosem lehet elég mély. Abban is segít, hogy a mindennapi szócsatákban ellenünk érvelők fejébe pillanthassunk – mindezt természetesen a színtiszta logikával monitorozva, világnézet ellen ugyanis nem lehet vitatkozni.

A vitafórumok nem csak a mentális fejlődés színterei: a legkülönfélébb kultúrák találkozásai is. Nemzetközi szocializáció. És persze „networking”. Vajon mi lépi át egy intelligens egyetemista ingerküszöbét, ha nem az, hogy kibeszélheti a gondolatait? Kérdezhet, érvelhet, kételkedhet bátran. Legyen szó szakértőket megszólaltató moderált vagy magáról a fiatalokat is bevonó versenyzői vitáról. A cél ugyanaz: mély értékű társadalmi diskurzus. Öklök és szitokszavak helyett a tényleges érvekkel alátámasztott gondolatok ütköztetése. Hogy ne mélyüljön tovább a szakadék a közember és az előszeretettel szidott politikai vezetés között. Civil szféra, demokratikus részvétel – ez mindannyiunkat érint. Ezért nem csupán „elitista bohóckodás” az egész.

„Az amerikai kongresszus képviselőinek fele rendelkezik vitázói háttérrel” – állítja Alfred Snider, és hozzáteszi: „Tervezéskor messzire kell, hogy láss. A változás nem jön egyik napról a másikra.

A fiatalok hozzák. Azok, akik vitázói készségeiket etikai érzékenységgel és az igazság utáni vággyal párosítják. Ez egy remek recept egy szebb jövő eléréséhez. Talán időbe telik, de a változás el fog jönni. A történelem jó oldalán állunk.”

Olvasson tovább: