Kereső toggle

Ahol a fényekre ébredsz

Interjú egy Mosztárban élő magyar lánnyal

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Bajsz Viktória (becenevén már csak „Mosztár Viki”) a banki szférában dolgozott Budapesten, majd meglátta párjának szülővárosát, Mosztárt, és egy csapásra beleszeretett. Boszniába költözött, és talán ő ma a világon az a magyar, aki a legtöbbet tudja a városról. Kifaggattuk, milyen ez az ország.

Mit kell tudnunk erről az országról?

– Bosznia-Hercegovina csodaszép ország, Európa egyik legkülönösebb és kulturálisan legszínesebb régiója. Légvonalban alig hetven kilométerre van a déli határainktól, de sokan még most is azt hiszik, hogy háborús állapotok uralkodnak itt, pedig a harcoknak már tizenhét éve vége. Azóta a boszniai turizmus rohamosan fejlődik, hiszen látnivalókban nincs hiány. A híres mosztári Öreg híd, történelmi múzeumok, meseszerű hegyek, vízesések, jó minőségű, ám ingyenes utak, olcsó üzemanyag, az Adriai-tenger közelsége várja itt a látogatót. Vonzáskörzetében pedig Szarajevó és megannyi más város tárul elénk.

Ha Mosztárról beszélgetünk, akkor a délszláv háború mellett nem tudunk szó nélkül elmenni. A szerbek ezernégyzáz napig ostromolták, majd a horvátok akarták megszerezni a várost. Tizenötezer halott volt az „eredmény”, porig rombolt történelmi helyekkel, köztük az ötszáz éves Öreg híddal. Mennyire gyógyulnak a sebek?

– Bosznia-Hercegovina multietnikumú ország  volt mindig is. A lakosság zömét bosnyákok, szerbek, horvátok alkották. A mai napig nagyobb számban ők népesítik be Bosznia-Hercegovinát. Sokszor elgondolkozom azon, hogyan lehetett egy többnemzetiségű országban felnőni, a vallási és egyéb különbségeket félretéve együtt élni, de a háború előtt sajnos nem jártam itt. A helybéli beszélgetésekből arra következtettem, hogy megtanultak egymás mellett élni, tiszteletben tartva egymás életvitelét, gondolkodását. Ugyanakkor ez egyike azoknak a helyeknek, ahol a legnagyobb harcok folytak 1993-ban. A város rendkívüli szenvedések helyszínévé vált. Nyáron múlt el három éve, hogy itt élek, ezalatt több mosztári, szarajevói és környékbeli emberrel beszélgettem erről a kínos témáról. Sokan csak szomorúan elhallgattak, láttam a szemükben a fájdalmat, és szinte kirázott a hideg egy-egy történet hallatán. Csodálom ezeket az embereket, hogy a háború elteltével ilyen vidáman és kiegyensúlyozottan tudnak mosolyogni, még akkor is, ha a háborúban elveszítették közeli hozzátartozójukat, barátaikat, vagy netalántán valamelyik testrészüket. Alapvetően én úgy tapasztalom, hogy nem szívesen hozzák elő a témát, nem beszélnek róla, de a szívük nem felejt. Ellentétek, megoldatlan és megmagyarázatlan kérdések most is vannak. Szerintem ez olyan seb, ami begyógyulhat, vagy már begyógyult, de a heg örökre ott marad.

Ivo Andrić Nobel-díjas író szerint, ha Mosztárban töltjük az esténket, akkor reggel nem a zajok ébresztenek, hanem a fények. Ez tényleg így van?

– Nagyon megfogott, amikor először olvastam Ivo Andrić gondolatait. A hídon átsétálva én is érzek valami pluszt, de ezt talán nem is lehet leírni – amikor itt vagy, érzed. Néha úgy tűnik, mintha valami tündérmesébe csöppennél, ahol a fények elengedhetetlen kellékek. Sugárzik minden: a híd, a kövek mintha beszélnének hozzád. Magával ragad valami megmagyarázhatatlan érzés. Nagyon sokan megélik itt az író szavait, ők azok, akik visszavágynak Mosztárba.

Az Öreg híd körül zajlik a belvárosi élet, mondhatni ez a város szíve. Mondanál pár szót a történetéről?

– Mosztár egyik legismertebb turisztikai látványossága a Stari most, vagyis magyarul az Öreg híd. A város egyik oldalán horvátok, a másik oldalán bosnyákok élnek. 1557-ben kezdték el építeni Nagy Szulejmán parancsára, hogy a régi, öreg fahidat kiváltsák egy stabil kőhíddal. Tervezője az egyik legnagyobb török építész, Mimar Hayruddin volt. Amikor 1566–67-ben elkészült, a világ legszélesebb hídja lett. Sokáig fennállt, végül egy horvát tank rombolta le 1993. november 8-án (egyes források szerint 9-én), a délszláv háború egyik emlékezetes pillanataként. A tank lövéseit sokáig állta a szerkezet, de végül megadta magát és négyszázharminc év büszkeség után hatalmas robajjal a folyóba omlott. A háború után szinte azonnal megkezdődött az újjáépítés, bár érthető okokból a város két felén lakó két nemzetiség tagjai sokáig sandán méregették a folyó túlpartját.

Az UNESCO égisze alatt magyar búvárok hozták a felszínre a folyóba zuhant kődarabokat, az ő tiszteletükre emlékművet is állítottak. Ott voltam az átadáson, és nagyon büszke voltam rájuk! A firenzei egyetemen tervezték újra a hidat, minden egyes kődarabot egyenként. A tervezés után török kőfaragók érkeztek a városba , majd kétévnyi kőfaragási munka után német és orosz hídépítők csatlakoztak a nemzetközi csapathoz. Csaknem ugyanannyi idő – kilenc év – kellett az újraépítéséhez, mint négyszázötven évvel korábban. Hivatalos átadására 2004. július 23-án, hat állam képviselőjének a jelenlétében került sor. Az UNESCO 2005 nyarán a világörökség részévé nyilvánította a mosztári hidat.

A Neretva folyó még mindig smaragdzöld?

– Szinte nem találkoztam még olyan turistával, akinek ne tetszett volna a ragyogó víztükrű Neretva. Amikor először pillantottam meg ezt a folyót, amely több mint kétszáz kilométeren szeli át Hercegovina hegyeit, nem hittem a szememnek. Sok helyen megfordultam már a világban, de a Neretva szépsége számomra mindent vitt, nem beszélve arról, hogy a folyó melletti regionális úton végighaladni is fantasztikus élmény. Nagyon hideg a vize, nyáron sem éri el a tíz Celsius-fokot. Nekem nagy élmény volt 2010-ben, amikor életemben először a Neretván kifoghattam az ebédem, ami egy igazán fenséges pisztráng volt. Mosztárban egyszerűen a fények, a színek gyönyörű váltakozása figyelhető meg: bent vagyunk egy „katlanban”, kő kő hátán, magas hegyek és a természet zöld csodái, közöttük a Neretva!

Még mindig egymillióra teszik az aknák számát Boszniában, Mosztár – mint ostromolt város – körül is rengeteg van. Mennyire szabad csak úgy bóklászni az erdőkben?

– Az aknaveszélyre rengeteg piros színű, „Mine” feliratú tábla hívja fel a figyelmet. Sokan megkerestek már ezzel kapcsolatban, hogy félnek. Erre mindig az a válaszom, hogy nem kell, ugyanis ha a turista betartja az előírásokat, azaz csakis a kitaposott főúton és turistaúton halad, akkor a veszély elkerülhető. Fontos, hogy ha hegyi túrákat tervez valaki Bosznia-Hercegovinába, ezt szakszerű idegenvezetés vagy a terepet jól ismerő helyi lakos jelenléte mellett tegye meg, vagy előtte feltétlenül gyűjtsön információt a tervezett túra biztonságáról.

Merre induljanak, akik a téli sportokat kedvelik, és merre az extrém sportok kedvelői?

– Hercegovina éghajlata kontinentális, de egyúttal a hegyvidéki éghajlat hatása is érvényesül, ami tikkasztó meleget okoz a térségben. Ezen belül Mosztárban az éghajlatot befolyásolja a Neretva folyó és az Adriai-tenger közelsége. Az átlaghőmérséklet itt a leghidegebb hónapban, januárban hat, míg a legmelegebb hónapban, júliusban huszonhat Celsius-fok. A Balkán nyugati régiója a természet szerelmeseinek a paradicsoma. A Bjelašnica hegység déli lankái Konjic közelében áprilistól októberig nyújtanak raftingolási lehetőséget. Ez az egyik legnépszerűbb dél-európai helyszín. A raftingolásra alkalmas szakasz huszonhat kilométer hosszú, megtételéhez négy-hat óra szükséges.

Mosztár időjárása télen inkább csapadékos és nagyon szeles. Hó nagyon ritkán borul a városra, van, hogy a hőmérséklet sem esik mínusz fok alá. Azonban annál szebb látvány nincs, mint amikor a napsugarak által csodálatosan megvilágított városból felnézünk a magas hegyekre, és látjuk a fehér hóval borított sapkát. Télen a turistáknak a Mosztártól száztíz kilométerre fekvő Szarajevót, az 1984-ben megrendezett tizennegyedik téli olimpia színhelyét ajánlanám. A háború idején az infra-struktúra egy része megsemmisült, de a károkat mára jórészt helyreálították, így ez az egyik legolcsóbb síparadicsom Európában. A pályák és a hó minőségét senki sem vitathatja.

A természet kedvelőinek mit tudsz ajánlani?

– Azt látom, hogy egyre több utazni vágyónak jön meg a kedve pár napot Mosztárban és környékén eltölteni. Hova is menjünk? Irány a Hutovo Blato Nemzeti Park, amely Európa egyik leggazdagabb vizes élőhelye, ahol mintegy százhatvanháromféle madár, huszonkétféle hal és hatszáztízféle növény él. A szárazabb részeken vadlovakat is láthatunk. A Neretván bejutó mediterrán klíma miatt Blato területén állandóan, de főként télen vannak vadkacsák, vadlibák, szárcsák és más madarak seregei, csónakázás közben láthatjuk is őket. Aztán a Kravica-vízesés az egyik legnagyobb és leglátványosabb Hercegovinában. Počitelj festői látványa is lebilincselő. A háború előtt a város afféle művésztelepként működött, s az ország egyik legfelkapottabb kirándulóhelye volt.

Mivel kezdjük a helyi ételekkel való ismerkedést?

– Mikor ideköltöztem, tudtam, hogy nemcsak más típusú emberekkel, hanem  teljesen más ízvilággal is meg kell ismerkednem. Imádják a grillezett húsokat, zöldségeket, a világhíres csevapcsicsit és a különleges tejtermékeket. Fenséges burekok és páratlan pékáruk tömkelege vár a pékségekben, mindegyik nagyon finom. A húsok mellé ajánlom még kipróbálni az ajvárt, ami kiváló kísérője lehet egy-egy étkezésnek. Desszertként pedig együnk meg egy baklavát. Majd ha jóllaktunk, az Öreg híd környékén igyunk egy igazi finom török kávét.

A balkáni ember elnevezés negatívan cseng itt Magyarországon. Te ott élsz közöttük: tényleg nagyon „balkán” a Balkán?

– Mikor eldöntöttem, hogy Mosztárba költözöm, több barátom, kollégám próbált lebeszélni róla. Egyfolytában azt hallottam, ,,hogy ők ezt az életet, amit én élek, nem adnák fel egy balkánért”. Csak hallgattam a negatív kritikákat az országról, a háborúról, a mentalitásról. Hozzáteszem, egyikük sem járt még itt. Én azonban Mosztárt az első pillanattól fogva otthonomnak éreztem. Szóval, izgalommal vártam, hogy akkor most milyen is a Balkánon az élet. Ahogy teltek a hónapok és az évek, a negatív előítéletekből semmit nem tapasztaltam. Az itt élők elfogadtak, segítettek, tanítottak beszélni. Fantasztikus emberek, csodálatos szívvel-lélekkel. Nem tartom őket „barbároknak”, nem félek este tízkor kimenni az utcára sétálni. Roppant mód családcentrikusak, rengeteg vidám gyerek van, akik életet lehelnek az egész városba. Sokat beszélgetnek egymással, fontos nekik az összetartozás. Én, mint itt élő magyar, tisztelem és szeretem őket, és hálás vagyok azért, hogy ilyen vendégszeretettel fogadtak.

Olvasson tovább: