Kereső toggle

A „szélhámos” embermentő

20 éve hunyt el Giorgio Perlasca

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

1987-ben egy idős magyar hölgy, Láng Éva néni Padovába utazott. Egy férfi után kutatott. Az után a hős után, akinek köszönhetően ő és bajtársai oly szép életkort érhettek meg. Hosszas keresgélés után akadtak csak rá. Az illető ekkorra már betöltötte a 77. életévét, és ismeretlenségben élt. Ezrek köszönhették neki az életüket, de ezt nemhogy az állam vagy a barátai, de még a saját fia sem tudta. A hős neve: Giorgio Perlasca.

A budapesti Holokauszt Emlékközpont rendezésében október 29-én került sor Giorgio Perlasca emlékkötetének ünnepélyes bemutatójára, amelyen számos prominens személy tette tiszteletét. Megjelent és beszédet mondott Giorgio fia, Franco Perlasca is. A megjelenteket Maria Assunta Accili, Olaszország budapesti nagykövete köszöntötte; Prof. Dr. Schweitzer József, nyugalmazott országos főrabbi pedig inspiráló beszédben méltatta az embermentőt.

Emlékiratainak nagy részét közvetlenül a második világháború után jegyezte le Perlasca, miután épségben sikerült hazatérnie Olaszországba. A dokumentumot hosszú időre elnyelte az íróasztalfiók, és csupán Lángné látogatása után került elő a porréteg alól. A hihetetlen életút ezek után már nem maradhatott a négy fal közé zárva: a hír gyorsan terjedt. A szerény úriember hamarosan kitüntetések sorát kapta; egymást követték a díjátadók és az emlékünnepségek.

De ki is ez a férfi, akinek üldözöttek tömegei köszönhetik életüket? Hogyan lett az egykori fasisztából a zsidók megmentője? Hogyan kötött ki Budapesten az az ember, aki korábban önkéntes katonaként szolgált Kelet-Afrikában, majd a spanyol polgárháború során Franco oldalán küzdött? Hogyan került ez a csendes, egyszerű olasz a budapesti spanyol követség élére, és miként mert szembeszállni a náci gyilkológépezettel?

Perlasca kalandos katonai múltja ellenére a második világháború kitörésekor nem katonának állt: húst kellett szereznie az olasz seregnek. Így jutott el a keleti országokba az olasz követség kereskedelmi küldöttjeként.

Budapesten érte életének egyik nagy fordulópontja: 1943 őszén internálták, mivel nem csatlakozott az új olasz köztársasághoz, hanem hű maradt a királynak tett esküjéhez. Így történt, hogy hazánkban ragadt. Hazánkban, amely akkorra már egyre jobban szenvedett a háborútól. A vérzivataros 1944-es évig a nácik által uralt térségben, így Magyarországon is, már egy sor faji törvényt hoztak, amely fokozatosan forgatta ki vagyonából, méltóságából és minden szabadságjogából a zsidóságot. Amikor márciusban bevonultak a németek, a magyar zsidók sorsa megpecsételődött. Vidékről deportálták őket, és mire Perlasca igazán „helyzetbe” került, már százezrek végezték Auschwitz-Birkenau emberkohójában.

Hősünk a faji gyűlölködést és diszkriminációt látva megutálta a fasizmust. Erkölcse, emberiessége felülkerekedett az ideológián, így hamar szolidaritást vállalt az üldözöttekkel. Történelmünk talán legsötétebb évében ember maradt, és az élet védelme érdekében minden követ megmozgatott: nem átallott csalni, hazudni, szélhámoskodni sem.

A német megszállás az ő életét is fenyegette, hiszen Olaszország még 1943-ban kapitulált. Európa-szerte mészárolták és internálták az olaszokat náci „szövetségeseik”. Perlasca jóbarátjánál, a spanyol nagykövetség első számú titkáránál, Sanz Briznél lelt menedékre (aki egyébként szintén részt vett zsidók megmentésében). A jó kapcsolatot részben a spanyol háborúban való hősies részvételének köszönhette. Mivel a németekkel nem volt hajlandó együttműködni, hamar híre ment a fővárosban.

Mégsem tudott tétlenül ülni egy szép villában, míg odakint a zsidóság sorsa egyre kilátástalanabbá vált. Nem kellett sok időnek eltelnie ahhoz, hogy ismét az internáltak között találja magát. Mielőtt azonban Németországba hurcolták volna, regénybe illő módon visszaszökött a fővárosba. Napokig járta Budapest utcáit – döbbenten tapasztalta, hogy a korábban békés városban most mindenütt holtak hevernek, sáncok húzódnak. Mindenfelé kivégzésre szánt csoportok várták a halált.

Ahogy teltek-múltak a napok, egy zseniális terv szálai kezdtek kibontakozni. Meggyőzte Sanz Brizt, hogy a törvényt áthágva intézze el neki, hogy spanyol állampolgárságot és útlevelet kaphasson. Bár novemberre a vidéki zsidóság gyakorlatilag nem létezett többé, Budapesten még vagy kétszázezren éltek gettókba zsúfolva.

Perlasca a követség állandó munkatársa és az úgynevezett védett házak ügyvezetője lett, ahová a spanyol állam védenceit szállásolták. A fizetést visszautasította; korábbi vagyonából látta el magát. Nyolc házban különítette el a halálra szánt zsidókat, ahol szinte a legelejétől fogva ki voltak szolgáltatva a razziák borzalmainak. Rendszerint csendőri osztagok jelentek meg náluk – a házakat nemegyszer kiürítették. Ilyenkor Perlasca utánuk ment, és „visszavitatkozta” védenceit. Egy alkalommal magának Eichmannak a karmaiból mentett meg két kisfiút, anélkül, hogy tudta volna: a holokauszt egyik eszmei szerzőjével áll szemben. Az ijesztő tényről barátja, Raoul Wallenberg számolt be neki utólag, aki szemtanúja volt az esetnek.

Perlasca nemegyszer nézett szembe a puskacsővel, amikor a vasútállomásokon „portyázott”. Az Auschwitzba irányított marhavagonokban rosszabb körülmények között sínylődtek az emberek, mint az ő vonatain szállított állatok. Így hát mindent kockára téve a deportáltak vagonjaihoz ment, és leszállíttatta azokat, akiknél a tőle kapott védleveleket, ideiglenes útleveleket megtalálták. Sokaknak védlevelet hamisított, s az utolsó pillanatban nyomta kezükbe az iratot; és ha az őrök nem vették észre, egyszerűen a kocsijába dugta a gyerekeket. Többször is lebukott, de addig érvelt, vitázott, elégedetlenkedett, magyarázott, hogy a német racionalitás végül megadta magát a latin hevességnek.

Folyamatosan tartotta a kapcsolatot a rendőrség vezetésével, de a nyilasokkal és Gera doktorral is, a Nyilaskeresztes Párt miniszteri titkárával. Gera József megveszekedett antiszemita volt, de a Perlascával való találkozások és tárgyalások hatására némiképp megenyhült. Egyszerűen megkedvelte az olaszt, és többször a kezére játszotta az általa követelt zsidó csoportokat. Ennek ellenére a városban akkora káosz uralkodott, hogy Perlascának többször kellett a kiszálló erőkkel viaskodnia a házak védelmét illetően.

Elképesztő érvelései, eszmefuttatásai és kegyes hazugságai ezrek életét mentették meg. Novemberben azonban Sanz Briznek és vele együtt tulajdonképpen a spanyol követségnek is távoznia kellett. A semleges Svájcban leltek menedékre – Briz innen értesítette Perlascát, hogy őt is szívesen látja a biztonságos zónában. De az olasz embermentő felfogta, hogy a budapesti zsidóság kiirtása csak most kezdődik el az Endlösung ütemtervében, így a helyén maradt. Sőt, fenntartotta annak látszatát, hogy maradt a spanyol nagykövetség is! Lényegében egymaga álcázta a követség létét, naphosszat autózott szövetségeseivel és néhány rendőrrel, hogy további áldozatokat mentsen meg, és további védlevelekkel biztosította a szerencsések életben maradását.

Több vezetőt meggyőzött, hogy a spanyol követ néhány héten belül visszatér, addig viszont ő helyettesíti. Továbbá azzal blöffölt, hogy Spanyolországnak azért kell bizonyos számú zsidót megvédenie, mert csak így tartható fenn a mindinkább ingataggá vált külpolitikai egyensúly. Egy százéves törvényre hivatkozva magyarázta ki, miért nincs a spanyol útleveleken feltüntetve az egyének vallási hovatartozása; így kérdéses esetekben további embereket menthetett meg a csendőrség buzgalma elől.

Minden igyekezete ellenére megesett, hogy több tucat embert a Dunába lőttek, mire a helyszínre ért. Akiket Perlasca megmentett, többnyire megérték az oroszok bevonulását. A védett házakból elhurcolt, börtönbe zárt vagy gyűjtőhelyre vitt személyek 90 százalékát sikerült visszahoznia. Mindezt pedig a még Sanz Brizzel kialakított érvelés alapján tette: mivel a magyar törvények megfosztották a magyar zsidóságot minden joguktól, így állampolgárságuktól is, törvényen kívülinek számítottak. Emiatt viszont a spanyol követség jogosnak tartotta, hogy e személyeknek meg nem határozott számban spanyol állampolgárságot adjon. Volt akinek „bizonyították” spanyol származását, vagy más úton (rokoni, kereskedelmi, művészeti, kulturális elkötelezettség okán) kötötték Spanyolországhoz. Mindezek alapján pedig a spanyol kormány nem ismerte el a magyar hatóságok közbelépési jogát.

Mindemellett Perlasca a gettó lakóiról sem feledkezett meg: rendszeresen látogatta az elzárt területet (ahol naponta mintegy ötszázan haltak meg), hogy újabb csoportokat hozzon ki, illetve élelmet és gyógyszert vigyen be. Közben pedig folyamatosan bátorította a magyar vezetést a kapitulációra, hogy Budapest és az ország nagy része megmaradhasson épségben, hogy a civil lakosság ne szenvedjen további veszteségeket. De a nyilasok nem tágítottak.

Az oroszok bevonulása során a védett házak is komoly veszélybe kerültek, nyomukban nem sok minden maradt épségben. Többeket megerőszakoltak, felakasztottak, mire Perlascának egy tolmács segítségével sikerült megértetnie velük, mi a helyzet. Csak a szerencsén múlott, hogy ő maga nem került szovjet hadifogságba.

Tetteit Magyarország 1989-ben honorálta a Magyar Népköztársaság Csillagrendjével, majd egy év múlva a Raoul Wallenberg Kitüntetéssel. 1988-ban Izrael Állam a Világ Igaza címmel jutalmazta hősiességét. A vészkorszak során megjárt kalandos útját film is megörökítette. Emlékiratai nemrég jelentek meg magyar nyelven, a Mundus Novus kiadó gondozásában, melyben részletesen beszámol hihetetlen történetéről.

1992-ben vitte el egy szívroham, 82 évesen. Mesarai sírján csak ennyi áll héber nyelven: „A Világ Igaza”.

Olvasson tovább: