Kereső toggle

Egy igazi pedagógus: Janusz Korczak

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A lengyel orvos, gondolkodó, tanár, pedagógus és író, hetven éve szállt be árvaházának lakóival együtt abba a vagonba, amelynek végállomása a treblinkai haláltábor volt. Egy olyan eszmét hagyott maga után, amely még a mai világban is meglepően hangzik: a gyerekeknek joguk van a tiszteletre. Egy tanárnak partnert kell látnia a diákokban, olyasvalakiket, akikkel együtt nagy és nemes dolgokat is megvalósíthat. Ennek kulcsa azonban a szeretet és a tisztelet.

Janusz Korczak eredeti neve valójában Henryk Goldszmit. A felosztott Lengyelországban született, a 19. század második felében, amikor az egész világ átalakulóban volt. Varsóban, ahol a korabeli Európa legnagyobb zsidó közössége élt. Az asszimilált zsidó családban felnövő Goldszmit orvosnak tanult, de közben már megfogalmazta a kritikáit a kor tudáscentrikus, de az emberiességet nélkülöző oktatási rendszerével szemben. 1898-ban egy irodalmi pályázatra küldött írását Jonas Korczak néven jegyezte, de egy szerkesztői elírás után Janusz néven jelent meg. Ettől fogva publikációi Janusz Korczak név alatt jelentek meg, míg a hétköznapokban Henryk Goldszmitként élt.

„Eszmélésünk kezdetétől fogva abban nevelkedtünk, hogy a nagyobb fontosabb a kicsinél" - írja leghíresebb, A gyermek joga a tisztelet című, 1929-ben megjelent írásában. Mint kifejti, ez a gondolat határozza meg azt a tévhitet, hogy a nagyot jobban tiszteljük a kicsinél. Ebből fakad szerinte, hogy a kicsiket erővel akarják a felnőttek által jónak mondott irányba fordítani: „Saját példánkkal mutatjuk, hogyan kell semmibe venni a gyengébbet. Rossz iskola, komor előjel." Egy erőszakos inkorrekt tett bizony minden szép szavunk hatását lerombolja a diákokban.

Sajnálja, hogy a felnőttek világa nem látja meg a fiatalokban az értékeket, hanem csak eszköznek tekinti őket arra, hogy a saját nézeteit, elvárásait beléjük öntse, mintegy reprodukálva a felnőttek világának olykor torz és

téves nézeteit is: „A fiatalnak alacsony a piaci értéke. Csak a jog és Isten szemszögéből nézve egyenértékű az almafa virágja az almával, a zöld vetés az érett terméssel." Szerinte a felnőttek világa úgy viszonyul a gyerekekhez és a diákokhoz, mint a gyarmatosító európaiak az általuk gyermeknek minősített gyarmati népekhez: „Tanítani kell őt, vezetni, okítani, visszafogni, korlátozni, kijavítani, figyelmeztetni, akadályozni, kényszeríteni és le kell győzni. (...) Ügyelni kell rá - csak semmi önállóskodás, az ellenőrzés és bírálat joga a mienk."

Korczak beszél a frontális oktatás lejtőjéről, amely úgy jön létre, hogy az „azonnali ítélet és büntetés" nyomán „erősebben és dacosabban jelentkeznek az unalom és lázadás megnyilvánulásai". Ha erre a tanerő fokozott kontrollal és a „meglepetések kiiktatásával" válaszol, akkor elérjük a diák teljes elidegenedését. A lövészárok két oldalán a tanár és a diákok állnak, és egymást lövöldözik. A folyamat kiszámítható eredménye mindkét fél lelkének totális leépülése és pusztulása. Ebben a zuhanásban a tanárnak a diákok csupán egy arctalan tömeget jelentenek, akiknek lázadásaival végül megalkuszik. Miért? Mert így nem kell bevallania a saját gyengeségét, hogy nem tudja legyőzni őket. Pedig van megoldás: partnernek tekinteni őket, és tisztelni bennük az embert, akivel együtt képesek vagyunk a gyermekből felnőtté válás útját közösen megtenni.

A gyermekek tisztelethez való jogának elemzése közben Korczak említi, hogy az iskola és a szülők nem megfelelő kapcsolata mennyire befolyásolja a diákokat. „A család és iskola között meglévő konfliktusok a gyermeket terhelik. A szülők szolidaritást vállalnak a gyermek nem mindig igazságos iskolai megítélésével, így védekeznek az iskola által megkövetelt gondviselői feladatok elvégzése ellen." Ez a nem kívánatos légkör az, ami ellen a tisztelet légkörében lehet a legtöbbet tenni - vallja a pedagógus.

Janusz Korczak egyik legfontosabb nevelési alapelve volt, hogy a gyerekeket és diákokat tisztelni kell, többek között azért, mert a növekedés, az értelemben való gyarapodás rendkívül fárasztó és nehéz folyamatát élik át, amelynek minden percében alakul az a valaki, aki majd a felnőtt ember lesz. Korczak szerint a gyermeknek alapvető joga azzá lenni, ami, még ha a felnőttek, tanárok gyakran be is skatulyázzák őket a jó diák - rossz diák szerepbe. Mivel egy gyerek vagy fiatal más-más arcát mutatja egyik-másik felnőttnek, a tanárok hajlamosak egymástól teljesen eltérően megítélni ugyanazt a diákot. Ő azonban csak azt várja, hogy segítsenek neki valakinek lenni, megtalálni a jó megvalósításához vezető utat az életében, és senki se akarja rákényszeríteni magát, amikor ő egy egyéniség. „Követeljünk tiszteletet a fényes szemeknek, sima halántéknak, az ifjúi erőfeszítésnek és bizakodásnak!" - vallja a pedagógus, aki úgy véli, a felnőtt világ felelőssége, ha nem tud világos, tiszta útmutatást és követendő, értelmes célokat adni a fiataloknak; ha óriási és nagy eszmék harsogása és diktálása közben elfelejti megtanítani a diákokat a konkrét jó cselekedetekre! „Ti nemzitek a beteg és gyönge gyerekeket, ti teremtitek meg a lázadás és fertőzés körülményeit: a ti könnyelműségetek, esztelenségtek és rendezetlenségtek" - üzeni a felnőttek sokszor észrevétlenül felelőtlenné és önzővé váló világának.

Korczak a 20. század elején kezdett gyerekekkel foglalkozni, majd 1912-ben Varsóban létrehozta legjelentősebb árvaházát, a „Mi otthonunkat". Ebben az intézményben ültette át a gyakorlatba pedagógiai elveit, amelyek a gyerekek szeretetén és személyiségük tiszteletén alapultak. Árvaházában a demokrácia alapjait a munka, a tulajdon, a tanulás és az önnevelés adták. A bentlakó diákok közösen döntöttek a kérdésekben és a közösen hozott szabályokat áthágókat is ők fegyelmezték, vagy ha kellett, büntették meg. Egy esetben magát Korczakot is.

Kevéssé ismert, hogy egyik alapítója volt 1916-ban Bécsben, a Hasómér Hacáir (Ifjú Őrök) cionista szervezetnek, amely máig is működik, többek között Magyarországon is. 1926-tól műsort is vezetett a közben függetlenné vált Lengyelország állami rádiójában. Amikor 1939-ben a németek megszállták Lengyelországot, a zsidó származású Korczak és a zsidó gyerekekkel benépesített árvaháza is a katasztrófa árnyékába került. 1940 novemberében át kellett települniük a tragikus emlékű varsói gettóba. A következő két évben Korczak árvaháza világító lámpás volt a sötétben. Ennek leginkább megható emlékművét az izraeli Yad Layeledben, a holokausztban áldozatul esett másfél millió gyermek emlékét őrző múzeumban láthatjuk.

Amikor a nácik 1942 nyarán felszámolták a varsói gettót, és mintegy 300 ezer embert a treblinkai haláltáborba deportáltak, a Zsidó Tanács egyes vezetői igyekeztek kijárni az árvák számára, hogy ne telepítsék át őket. Ez nem sikerült. A lengyel ellenállás és maguk a németek is felajánlották Korczaknak, hogy ő viszont megmenekülhet. Árja papírokat kapott volna. Nem ment el, együtt szállt be gyermekeivel a vagonba. Életének kutatói szerint a hatvanas éveiben járó Korczak már a zsúfolt vonatban életét veszthette. Üzenete azonban megmaradt és nekünk szülőknek, tanároknak, felnőtteknek ma is szól:

„A hosszú évek óta végzett munka egyre jobban megerősített abban, hogy a gyermekek megérdemlik a tiszteletet, bizalmat, jóindulatot, hogy jó velük lenni a szelíd megérzések, az első üde erőfeszítések és rácsodálkozások, a tiszta, világos örömök derűs légkörében, hogy a velük végzett munka vidám, gyümölcsöző és szép."

Olvasson tovább: