Kereső toggle

Groteszk helyzetek egy groteszk korból

100 éve született Örkény István

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az idei évet Örkény István-emlékévvé nyilvánították: felolvasóestek, ünnepi előadások a színházakban, egy kisregény kiadása, kiállítás a róla készült különleges fotókból... Csak néhány a személyéhez és munkáihoz kapcsolódó programokból, de mivel tud Örkény ma is ilyen nagy hatást gyakorolni a nézőkre és az olvasókra?

Pályaképe címszavakban: gazdag gyógyszerészhallgató - úri amatőr - munkaszolgálatos - hadifogoly - önmagát kereső író - betiltott író - gyógyszerész - jó író. Nem az utókor fölénye mondatja velünk, hogy Örkény későn talált rá saját hangjára, írói eszköztárát tényleg sokáig keresgélte, még ötvenévesen is kísérletező írónak nevezte magát. Téma volt bőven, ha csak az élettörténetét írja le, akkor is egy jó abszurd regény kerekedik belőle, inkább a forma és a hang megtalálása tartott sokáig.

Műveivel kapcsolatosan a legtöbbet hangoztatott elemzési szempont, hogy groteszk látásmód, hang jellemzi a drámákat és az egyperceseket is. Tehát egyszerre van jelen bennük a képtelenség és a realitás, a borzongás és a humor, a naturalizmus, a mély gondolatok és a hétköznapiság. Természetesen nem Örkény találta fel ezt az összetett esztétikai minőséget, a népmesében, a viccekben, Kafkánál, Karinthynál is megjelenik, de az biztos, hogy a magyar irodalomban ő használta legtöbbször - tökélyre fejlesztette. Gondoljunk csak a Tótékra, ahol a néző már a darab elején megtudja, hogy Tót Gyula meghalt a fronton, a család viszont az ő jövőbeli jobb sorsa érdekében fog eltűrni minden megalázást az őrnagy részéről. Valójában erről szól a dráma, a háború szülte képtelen, mégis valóságos és értelmetlen eseményekről.

Örkény szerint maga a kor groteszk, amiben élünk, olyan ellentmondásokkal, felfoghatatlan szituációkkal van tele, amit igazán jól visszaadni csak ezen a nyelven lehet: „A groteszk tulajdonképpen a 20. század válasza a 19. századra és az azt megelőző időkre. A múlt században az ember büszkén vallotta, hogy olyan világban él, amit minden ízében ért, és meg tud magyarázni... és az ember megtelt egy iszonyatos önbizalommal. S erre a határtalan önbizalomra kaptuk azokat a rettenetes élményeket, amelyekkel nekünk ez a század szolgált: két világháborút, Auschwitzot. ... A puszta tény, hogy a derült égből lecsaphat valami, ami robban és öl és gyilkol, olyan paradoxon, ami minden emberi realitással ellenkezik."

Hogy mi történt vele 1912. április 5. és 1979. június 24. között, nem tekintjük át részletesen, életrajzából csupán néhány epizódot emelünk ki. Felmenői mindkét ágon asszimilálódott zsidó nagypolgárok voltak. A család eredeti neve Österreicher, amit a szolnoki rum- és likőrgyáros apai nagyapa változtatott Örkényre. Az édesapa - Örkény Hugó már patikus, sőt magyar királyi főtanácsos volt; hatszobás villájukban gyakran rendeztek nagy pezsgős vacsorákat, előkelő vendégekkel.

Az sem jelentett gondot, ha az apa elmulatott néhány gyógyszertárat, hiszen a család anyai ága vissza tudta vásárolni. Istvánt a kor egyik legnívósabb iskolájába, a Piarista Gimnáziumba íratták, ahol irodalmi érdeklődésének még nyoma sem volt, olyannyira, hogy hetedikben megbukott magyarból. Később írt néhány verset, de a család barátja, Szabó Lőrinc erről is sikeresen lebeszélte.

Érettségi után a vegyészmérnöki karon tanult, végül gyógyszerészi diplomát is szerzett. Nem állt munkába, inkább élte a kor gazdag fiataljainak éle-tét: rengeteget olvasott, síelt, udvarolt, és egyre többet írt. Néhány fiatal társával lapot indított (Keresztmetszet), a nyomda költségeit főként az ő zsebpénzéből állták. Ekkor került életében először kettős helyzetbe: amíg a barátainak vacsorára valója is alig volt, ő lakást kapott nászajándékba, és első feleségével többhetes útra indultak egy luxushajón.

Élete egyik legismertebb anekdotája a Szép Szóhoz és József Attilához kapcsolódik: bevitte egyik, a nácik előretöréséről szóló novelláját a szerkesztőségbe, ahol az akkor már neves költő a jónak nevezett írást darabokra szedte, átírta, mi több a címét is meg akarta változtatni. Ekkortól a Szép Szó köréhez tartozónak vallja magát, egészen addig, amíg két nyomozó fel nem keresi az apját, mondván, hogy rossz társaságba keveredett gyermekét küldje egy kicsit külföldre. Így egy évet Londonban és Párizsban töltött, inkább turistaként, mint emigránsként.

A háború kitörésének napján jött haza, kiadóknál tett néhány sikertelen látogatása után saját költségén jelentette meg tizenkét novelláját.

Katonai szolgálatát már korábban letöltötte, zászlósként meg sem lepődött, hogy 1942-ben újra behívót kapott, felvette a fehér extra egyenruháját, a fekete lakkcipőjét, a vonatúton még megbeszélt egy randevút, majd jelentkezett Nagykátán. Itt derült ki számára, hogy most munkaszolgálatra hívták be, a kegyetlenségéről híres Muray alezredes (később háborús bűnökért halálra ítélték) öltözködését szemtelenségnek, sőt provokációnak minősítette, letépte rendjeleit, megpofozta, kiköttette, majd felrakta az első Don-kanyar felé induló vonatra.

Ami ezután következett, arról először még tudott humorral írni. (Egyik korai hazaküldött levelében: „Se Operába, se hangversenyre nem nagyon járok. Mostanában a hasoncsúszásra és az emberölésre fektetem a hangsúlyt.") Ám a menetelések, az életéért folytatott harc, a tífusz, a sebesülés és fogolytáborok öt éve után inkább a szociográfia tényeit találta kifejezőnek az eseményekhez.

„Valóban, nekem a háború volt életem legnagyobb élménye, a sorsdöntő élmény. Bármilyen furcsán hangzik is, ott lettem emberré. Nézzék, mi voltam én? Egy elkényeztetett, többé-kevésbé, de inkább kevésbé művelt fiatalember, akinek megjelent egy vékony kötetecskéje. Saját szobám volt egy hatszobás villalakásban, ahol laktunk - a fogságban meg, ha nem tévedek, nyolcszázan voltunk egy barakkban. ...ennek a tömegnek olyan picike porszeme lettem, hogy a nevemet se tudta senki. Itt nem volt rang, itt nem volt gazdag és szegény, itt mindenkinek hatszáz gramm kenyere volt naponta ... Itt vált bennem tudatossá, hogy ami tömegnek látszik, az sorsokat rejt magában."

Itt tanulta meg tisztelni az embert, azt, aki hetekig ápolta, azt, aki akkor is etette, amikor már csak harminckilenc kiló volt, azt, aki megmutatta, hogyan kell kivágni az első fát, mikor orgonista-zeneszerző társával tanácstalanul álltak előtte, szóval mindenkit, akivel sorsközösségben volt. Ő is adta, amit tudott, az egyik viszonylag szabadabb táborban színházat szervezett a rabokból, lapot indított (bár saját visszaemlékezése szerint ezt majdnem olyan unalmas volt szerkeszteni, mint olvasni.)

Öt év elteltével (1946) ugyanarra a peronra érkezett meg, ahonnan elindult, kezében egy bugyorral, amiben néhány mű és másfél kiló összegyűjtögetett szappandarabka volt, hátha ezt majd itthon el lehet adni.

Írni kezdett mindarról, amit megélt, de kritikusai azzal vádolták, hogy hamis képet fest a táborokról, nem értékeli eléggé a Szovjetunió önfeláldozását. Mit lehet ilyen helyzetben tenni? Visszaemlékezésében skizofrén időszaknak nevezi ezeket az éveket, hiszen az írás belső kényszere megvolt, de kívülről olyan erős volt a kontroll, hogy muszáj volt neki megfelelni. Tehát hol kormánypárti, hol ellenzéki művek születtek, volt sztálinvárosi tudósítás és termelési regény is, de olyan novella is, amit maga Révai József, az akkori kultúrpolitika diktátora bírált.

A kettősséget végül az 1956-os forradalom számolta fel, a Magyar Írók Szövetségének tagjaként október 30-án ő fogalmazta meg a Kossuth Rádió beköszöntőjét: „Hazudtak éjjel, hazudtak nappal, hazudtak minden hullámhosszon."

Ezek után egyértelmű volt, hogy feketelistára kerül, 1957-től sehol nem jelentettek meg tőle egyetlen sort sem. Persze az, hogy némaságra ítélték, még mindig jobb volt, mint a börtön. A következő öt évet az egyesült Gyógyszer- és Tápszergyár alkalmazásában töltötte, ahol a gyógyszerek ismertetőjét szövegezte, de közben kedvére írt, végre teljes szabadságban, nem akadályozta semmi, hiszen biztosra vehette, hogy úgysem fog megjelenni.

A történet happy enddel zárul, a megpróbáltatások és a száműzetés éveit követően már az az Örkény áll előttünk, aki máig teltház előtt játszott drámákat ír, aki egyperceseivel tanít, akit külföldön és itthon is díjakkal ismernek el.

Az egypercesek. Akárcsak a groteszk esetében, Örkény ragaszkodott ahhoz, hogy ne tekintsék őt a műfaj megalkotójának, ő csak elnevezte és népszerűsítette azt, ami mindig is megvolt.

Az olvasóközönség egy része rajong ezekért a rövid, tömör, parabolisztikus írásokért, mások azt is megkérdőjelezik, hogy novellának lehet-e nevezni, ha valaki Üres lap címmel, tényleg megjelentet egy üres lapot, a lábjegyzetben viszont megjegyzi: „Ezek az »üres lapok« vagy nem létező dolgokról szólnak, vagy pedig olyan létezőkről, amelyekről az írónak nincs semmi mondanivalója." Irodalom az egyáltalán, ha valaki egy vonaljegy hátoldaláról lemásolja a szöveget, majd címként elé biggyeszti: „Mi mindent kell tudni?"

Ezek a novellák valóban sokfélék témájukat, terjedelmüket, szerkezetüket tekintve, de megráznak, megnevettetnek, megdöbbentenek és elgondolkodtatnak, ilyen értelemben tökéletesen betöltik funkciójukat.

Megváltozik az író és az olvasó kapcsolata is, hiszen az előbbi csak a minimumot közli, kihagyja a leírásokat, a cselekmény bemutatása helyett gyakran csak drámai párbeszédeket kapunk, tehát a másik oldalon, a befogadó oldalán több feladat marad, sok kérdésre nekünk kell megtalálni a választ.

Maga Örkény magyarázta a következő példával az egyperceseket: a 19. századi novella olyan, mint egy tájkép, melyen egy házat, kéményt, gomolygó füstöt látunk, értelmezéséhez nem kell sokat gondolkodnunk, ezzel szemben az egyperces olyan, mintha csak a füstöt festették volna a vászonra, minden mást az olvasó képzeletének kell kiegészíteni, még az sem biztos, hogy házat kapunk a végén. Az viszont biztos, hogy a befogadónak energiát kell befektetnie, de megéri, mert részévé válik a folyamatnak, társszerző lesz. Így a szöveg megalkotója azon sem sértődhet meg, ha az olvasó nem érti a novellát, Örkény szerint ebben az esetben az egyperces a rossz.

Tehát dőljünk hátra a fotelben, olvassunk nevetve, sírva, gondolkodva egyperceseket, és ha nem értjük, nyugodtan fogjuk Örkényre a dolgot!

EGYPERCESEK

GONDOLATOK A PINCÉBEN

A labda egy betört ablakon keresztül leesett az alagsori folyosóra.

Az egyik gyerek, a házmesterék tizennégy éves kislánya, lebicegett érte. Szegénykének a villamos levágta a fél lábát, s boldog volt, ha labdát szedhetett a többieknek.

Az alagsorban félhomály terjengett, de azért feltűnt neki, hogy egy sarokban megmozdult valami.

- Cicus! - szólt oda a falábú házmesterkislány. - Hát te hogy kerülsz ide, kiscicám?

Fölkapta a labdát, s ahogy csak tudott, elsietett vele.

Az öreg, csúnya és rossz szagú patkány - őt nézték cicának - meghökkent. Így még nem beszélt vele senki. Eddig csak utálták, szénnel hajigálták, vagy rémülten elmenekültek előle.

Most jutott eszébe először, hogy milyen más lett volna minden, ha történetesen cicának születik.

Sőt - mert ilyen telhetetlenek vagyunk! - mindjárt továbbszőtte ábrándjait. Hát még ha falábú házmesterkislánynak születik?

De ez már túlságosan szép volt. Ezt már el sem tudta képzelni.

AZ OTTHON

A kislány még csak négyéves volt, emlékei bizonyára összemosódtak, s az anyja, hogy tudatosítsa benne a küszöbönálló változást, odavitte a szögesdrót kerítéshez, és messziről megmutatta neki a szerelvényt.

- Nem is örülsz? Ez a vonat visz haza.

- És akkor mi lesz?

- Akkor otthon leszünk.

- Mi az, hogy otthon? - kérdezte a gyerek.

- Ahol azelőtt laktunk.

- És ott mi van?

- Emlékszel még a mackódra? Talán a babáid is megvannak még.

- Anyu - kérdezte a gyerek. - Otthon is vannak őrök?

- Ott nincsenek.

- Akkor - kérdezte a kislány - onnan meg lehet majd szökni?

AZ ÉLET ÉRTELME

Ha sok cseresznyepaprikát madzagra fűzünk, abból lesz a paprikakoszorú.

Ha viszont nem fűzzük fel őket, nem lesz belőlük koszorú. Pedig a paprika ugyanannyi, éppoly piros, éppoly erős. De mégse koszorú.

Csak a madzag tenné? Nem a madzag teszi. Az a madzag, mint tudjuk, mellékes, harmadrangú valami.

Hát akkor mi?

Aki ezen elgondolkozik, s ügyel rá, hogy gondolatai ne kalandozzanak összevissza, hanem helyes irányban haladjanak, nagy igazságoknak jöhet a nyomára.

 

Olvasson tovább: