Kereső toggle

Egy igazi love story

Míg a halál el nem választ...

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A házasságkötés alkalmával a felek életre szóló fogadalmat tesznek arra, hogy jóban-rosszban kitartanak egymás mellett. Teszik ezt annak reményében, hogy a „rosszban" fejezet elkerüli majd a közösen elindított életet. Előfordulhat azonban, hogy a sors iszonyatos erővel csap le az idilli frigyre, és szembesíti a feleket az egymásnak tett eskü valóságával. Az alábbi történetben szereplő  Carpenter házaspár kálváriája eddig millióknak adott reményt a házasságuk megújulására.

1993. november 24-e ködös reggelén Kim és Krickitt Carpenter néhány hetes házasokként, egy barátjuk társaságában indultak útnak az arizonai Phoenixbe, hogy szokásuk szerint szüleikkel töltsék el a hálaadás ünnepét. Mivel Kim, a férj épp beteg volt, a hátsó ülésen vackolta be magát, így próbálta átvészelni a több száz kilométeres utat. Krickitt, a feleség ült a volánnál. A nyirkos és ködös időben nem vette észre, hogy két kamion kivilágítatlanul állt az úton. Az ütközés elementáris volt.

Kim agyrázkódást kapott, bordatörést szenvedett, tüdeje kilyukadt, a szívizmai megsérültek, az orra és az egyik füle kis híján leszakadt. A feleség súlyos belső fejsérülést szenvedett, barátjuk szerencsére megúszta a balesetet egy vállsérüléssel. A kórházban az orvos egy borítékot nyújtott át Kimnek felesége jegygyűrűjével és órájával. „Sajnálom, Carpenter úr..." - mondta, és mindketten tudták, ez mit jelent.

A hálaadás napját Krickitt szülei is a kórházban töltötték. Megkeresték a kórház imahelyiségét és azonmód imádkozni kezdtek. Röviddel később Krickitt állapota javult: egy idő után lassan, de csökkent az agyon található duzzanat, és veszélyesen alacsony vérnyomása is stabilizálódott, de még kómában volt. Tíz nappal a baleset után áthelyezték a phoenixi neurológiai intézetbe, ahol az orvosok figyelmeztették a férjét: ha Krickitt életben marad is, csak vegetatív állapotban tudják tartani. Az imát ekkor sem adták fel.

Egy hónappal később, karácsonykor Krickitt felébredt a kómából. Értetlenül nézte a kezén csillogó jegygyűrűt és a férfit az ágya mellett. Időközben egy nővér érkezett hozzá és kérdéseket tett fel a betegnek a személyes adatairól: „Anyja neve?" „Mary." „Apja neve?" „Gus." „Férje neve?" Krickitt értetlenül pislogott: „Nekem nincs férjem..."

„Amikor meghallottam a választ, összetörtem. Megsemmisítő volt hallani. Borzalmas fájdalmat éreztem belül" - emlékszik vissza Kim, felesége ébredésének első pillanataira. Kiderült, hogy Krickitt agyának elülső lebenye megsérült - ez a rész felel a személyiség, az érzelmek irányításáért és a döntések meghozataláért. Így a feleség olyan tehetetlen állapotba került, mint egy újszülött: etetni, fürdetni, pelenkázni kellett, gyógytornászok, mankók segítségével tanították újra járni. Mialatt kómában feküdt, hosszú távú memóriája ugyan érintetlen maradt, a baleset előtti hónapok azonban végérvényesen kitörlődtek. Ennek folytán az utolsó másfél év minden egyes perce és momentuma, köztük a férjével, Kimmel való megismerkedésének és házasságának az emléke is „elszállt".

Kim és Krickitt 1992 szeptemberében egy közös munka során, telefonon keresztül ismerkedtek meg.

A hölgy üzletkötő volt egy sportruházati cégnél, Kim pedig baseball edzőként dolgozott az új-mexikói Highlands Egyetemen. Csapatának sportmezeit rendelte meg, és történetesen Krickitthez került a rendelése, így megindult közöttük egyfajta telefonos barátság. „Januárra már hetente öt órákat beszélgettünk - mondja Kim -, majd rövidesen elutaztam Kaliforniába, hogy megkérjem a kezét." 1993. szeptember 18-án összeházasodtak, majd a Mauiban töltött mézeshetek után megkezdték közös életüket egy kis új-mexikói városkában.

Mindezen tényekre azonban már csak Kim emlékezett. Eszébe jutott korábbi ígérete is: „Tettem egy fogadalmat Isten előtt, hogy míg a halál el nem választ... - és emellett hűségesen ki fogok tartani." Időközben Krickitt is küzdött: „Emlékszem, hogy amikor tükörbe néztem, azon gondolkodtam, hogy ez a baleset tényleg megtörtént velem? Nagy nehezen elfogadtam, hogy házas vagyok, de nem tudtam, ki az a személy, akihez hozzámentem."

Kim főnöke javaslatára felkerestek egy házassági tanácsadót, és elkezdtek újra randevúzgatni, hogy felépítsék a kapcsolatukat. Pizzázni, bowlingozni jártak, a férj rózsát is vitt magával a találkozókra. Kim mindent megtett, hogy újra meghódítsa feleségét. Krickitt is próbálta előcsalogatni az értékes emlékeket: ellátogatott korábbi közös otthonukba, megnézte az esküvő videóanyagát és a fotókat, de saját magát még mindig idegenként látta a történetben.

Időközben megérkeztek az orvosi ellátás magas számlái, és megkezdődött a jogi procedúra a balesetet okozó sofőrrel, akinek ráadásul biztosítása sem volt. A türelem mindkét félnél fogyni kezdett: Krickittnek elege volt abból, hogy állítólagos férje kontrollálja az életét, Kim pedig kezdte megelégelni, hogy felesége önállótlan, képtelen újra autóba ülni és elveszítette az irányérzékét. Még a 100 méterre lévő sarki boltba menet is eltévedt. Egyre nehezebben viselte Krickitt érzelemkitöréseit, ami a fejsérülést elszenvedő betegeknél gyakori jelenség. „Néha akkor kezdett nevetni, amikor éppen sírni kellett volna, és nem tudott boldogulni a mindennapi feladatokkal sem" - emlékszik vissza Kim a küzdelmes hétköznapokra.

Ráadásul Krickitt próbálta férjéből kicsikarni, milyen feleség is volt ő. „Emlékszem, hogy megkérdeztem: »Na, és hogyan ment a feleségszerep? Főztem rád? Vittem neked ebédet?«" Férje hozzáteszi: „Akkor azt gondoltam, te jó ég, egy olyan emberrel élek együtt, akinek két különböző személyisége van. Egy idő után már mindketten eléggé csalódottak voltunk." Ráadásul a mindennapi nehézségek mellett a szülők eltérő életfelfogásával is meg kellett vívniuk jó néhány csatát.

A folyamatos terápia eredményeként és az idő múlásával Krickitt elfogadta új életét. „Úgy éreztem, az a lány meghalt az autóbalesetben, és most már új ember vagyok. Elértem azt a pontot, hogy felfogtam, ez vagyok én, és ez az a személy, akit Isten akar, hogy legyek. Azt gondoltam, ha egyszer bele tudtam szeretni ebbe a fiúba, akkor újra menni fog." „Az esküvőm napján ott álltam a gyülekezetben, Isten és emberek előtt tettem esküt arra, hogy védelmezni és óvni fogom a feleségemet, minden körülmények között. Elhatároztam, hogy most is becsülni fogom őt és az ígéretemhez hű leszek. Csak azt nem tudtam, hogy ezt hogyan tegyem - számol be akkori kétségbeeséséről Kim. - Újra elmentünk a házassági tanácsadóhoz, aki azt javasolta, hogy ne a régi életünket keressük, hanem szerezzünk új élményeket, hogy új emlékeink legyenek. Most már nem is próbáljuk előhívni a régi emlékeket, azokat átadtuk Istennek."

Krickitt újra dolgozni kezdett, és szembenézett saját frusztrációjával. „Megismertem egy jó barátot. Nagyon jól éreztük magunkat. Vissza akartam kapni a régi önmagam, újra a férjem felesége akartam lenni, így azt mondtam Kimnek, hogy újra házasodjunk össze." Kim egy ideig ellenállt, mivel nem volt bizonyos abban, hogy felesége valóban megszerette. „Aztán Valentin-napon egy csokor rózsával bementem a  munkahelyére, letérdeltem elé és megkértem a kezét, újra..." Azóta két gyermekük született, Danny (13) és LeeAnn (10).

A Carpenter házaspárt a nehézségeken - elmondásuk szerint - a Krisztusba vetett hitük segítette át: „A legbátorítóbb az volt számomra, ahogy Krickitt hitt abban, hogy Isten meggyógyítja. Tudtam, hogy Isten meg fogja őt őrizni a történtek után; kellett, hogy legyen célja ezzel, amit akkor még nem értettem. De idővel teljesen meg tudtam bízni Benne" - fejtegeti  Kim.

Kim és Krickitt története a média figyelmét sem kerülte el. Újságok, magazinok, tévések keresték fel őket, hogy meséljék el történetüket, és ezzel is bátorítsák a házasságukban nehézségeket átélő honfitársaikat. Első könyvük 2000-ben jelent meg: The Vow: The Kim and Krickitt Carpenter Story (Az Eskü: Kim és Krickitt Carpenter története) címmel. Történetük legújabb kiadása több hete vezeti a The New York Times bestseller listáját. A megfilmesítésére számos filmstúdió is bejelentkezett, de megbízható forgatókönyvre közel tíz évet kellett várni.

 

Olvasson tovább: